Nyugalom, Iránról lesz szó, nem Magyarországról. Régebben a „perzsavásár” a színes, harsány, kaotikus forgatagot jelentette magyarul, valószínűleg a teheráni Nagy Bazár ihlette a kifejezést, és meg kell hagyni: amit ott nem tud megvásárolni az ember, az jó eséllyel nem is létezik. Sajnos azonban az iráni ellenzék, amely most meg kéne döntse az ajatollahok meggyengült hatalmát, annyira sokféle, fragmentált és széthúzó, mint a Nagy Bazár egy mozgalmasabb napon.

Mielőtt nekifognék a helyzet részletezésének, szeretném jelezni, hogy a magyar köztudat súlyos tévedésben szenved. Több tévedésben is, ha már itt tartunk. Az első az, hogy Irán lakossága egyenlő az iráni (perzsa) nemzettel, ahogyan Afganisztán lakossága meg egytől egyig „afgán” és a pakisztáni nép is mind egy szálig „pakisztáni”. Nos, erről szó sincs. Irán lakosságának csak mintegy 60%-a perzsa, afgán nemzet így, ebben a formában nem is létezik, csak nemzetiségek, klánok és törzsek pokolian bonyolult szövevénye, és nagyjából valami hasonló mondható el Pakisztánról is. Ebben az övezetben koherens nemzetállamot feltételezni olyasmi, mintha csehszlovákról fordítanánk valamit jugoszlávra, egy keletnémet szótár segítségével, és a végén átírnánk szovjet nyelvre.

A másik közkeletű hiba az, hogy ha valahol kitör egy forradalom vagy megbukik egy zsarnoki rendszer, a honi közönség – és ez egész Európára érvényes, nem csak magyar specifikum! – azonnal elkezd örülni, hogy „megjött a szabadság, megjött a demokrácia”, majd elvárja a politikai menekültek hazatérését. Nos, ez se Szíriára, se Libanonra nem volt érvényes, Asszád ugyan Moszkvában fényesíti a rezet, de ettől még Damaszkuszban vígan főbe lőhetik a polgárt, legfeljebb és esetleg nem ugyanazok, mint pár héttel korábban, de ugyanolyan hatékonyan, mint elődeik. Szóval, ha Iránban megbukik az Iszlám Köztársaság, az ajatollahok rendszere – meg kell bukjon – azzal még nem oldódik meg semmi, minden attól függ, kik lesznek majd az utódaik.

Június 24-én este Donald Trump amerikai elnök kihirdette a tűzszünetet Irán és Izrael között, és azt állította, hogy Izrael elérte katonai céljait az iráni nukleáris és rakéta-infrastruktúra kulcsfontosságú elemeinek megsemmisítésével. A nyílt ellenségeskedések szüneteltetése ellenére az iráni rendszerváltás valószínűleg továbbra is a nemzetközi diplomáciai élet fókuszában marad. Csakhogy egy efféle változás szinte lehetetlen a hazai ellenzék bevonása nélkül, és ahogy Antonio Giustozzi, a Royal United Services Institute (RUSI) vezető kutatója állítja, az ellenzék ideológiailag túlságosan megosztott – a monarchistáktól a radikális baloldaliakig – ahhoz, hogy közös ügy érdekében egyesüljön. Következtetése szerint az ajatollahok bukása valószínűleg nem egy új demokratikus ébredéshez, hanem az iráni állam teljes összeomlásához vezetne.

Hogy az Irán és Izrael közötti tűzszünet kitart-e, azt még nem lehet tudni. Mindenesetre még nem ért véget Izrael iráni hadművelete. A rendszerváltás kérdései, amelyekről az elmúlt két hétben sokat beszéltek, valószínűleg továbbra is napirenden maradnak. Az iszlám köztársaság minden bizonnyal megrendült, ezért érdemes feltenni a kérdést: milyen ellenzéki erők vannak jelen az országban, mennyire szervezettek, és képesek-e elég hosszú ideig összefogni ahhoz, hogy döntő hatást gyakoroljanak az események alakulására?

A sahinsah – az Egyesült Államok kedvence

A média figyelme nagyrészt Reza Pahlavinak, az 1979-es forradalom által eltörölt monarchia trónörökösének támogatóira összpontosult. A Pahlavi-klánt nyíltan támogatja Netanjahu izraeli miniszterelnök is, ezért cserébe ők is támogatták az izraeli csapást. Az Egyesült Államokhoz is közel állnak, nem utolsósorban azért, mert Reza ott él, és aktívan lobbizik az amerikai politikusoknál és kongresszusi képviselőknél. Az iráni diaszpóra nagy része olyan emberekből áll, akik így vagy úgy kötődnek a monarchiához, így nem meglepő, hogy Pahlavi nagy támogatottságot élvez körükben.

Nem mindegy azonban, hogy Pahlavi mekkora támogatást élvez Iránon belül, és erre a kérdésre sokkal nehezebb választ adni. A 2022-2023-as tüntetések során Pahlavi támogatói egyértelműen aktívak és láthatóak voltak, de még külföldi szimpatizánsaik is elismerik, hogy rosszul szervezettek, és maga Reza is szegényes vezetői és irányítói múlttal rendelkezik. Belsőleg is megosztottak – a régi, tekintélyelvű monarchia iránt nosztalgiázók és a Reza által 2011-ben meghirdetett új irányt támogatók között, amely a monarchia visszaállításának kérdését nyitva hagyja, és liberális, demokratikus és mindenre nyitott kormányzást ígér.

Bár Reza új irányvonala a Pahlavikat és támogatóikat elfogadhatóbb partnerré tette más ellenzéki csoportok számára, még mindig sok olyan ajatollah-ellenes erő van, amely nem bízik bennük – vagy egyáltalán nem kedveli őket. Amennyiben az ellenzékben mások készek elfogadni a velük való együttműködést, az valószínűleg nagyrészt annak a felfogásnak köszönhető, hogy ez lehet az egyetlen út ahhoz, hogy megfelelő külső támogatásra tegyenek szert, amely szükséges lehet ahhoz, hogy végül esélyük legyen a rezsim megdöntésére.

Az „óellenzék”

Számos más régebbi ellenzéki csoport is létezik, amelyek nagyjából ugyanúgy működnek, mint a Pahlavi támogatói – vagyis a föld alatt, ám valódi háttérstruktúra nélkül (legalábbis az IRGC forrásai szerint így dolgoznak). Ezek között vannak olyan csoportok, amelyeket Mohammad Moszadek, az 1953-ban állítólag brit és amerikai támogatású puccsal megbuktatott miniszterelnök alakja inspirált, ami végül az abszolút monarchia visszaállításához vezetett.

E mozgalmak közül a legfontosabbak a Jabhe Milli(Nemzeti Front) és a Nezhat Azadi Iran (Iráni Szabadságmozgalom), bár nem úgy tűnik, hogy bármelyikük is komoly befolyással bírna néhány vezető értelmiségi körein kívül. Ugyanez vonatkozik az iszlám köztársaságtól elszakadt különböző csoportokra, például a Sazman Mudzsaheddin Enqelab Islami Iranra (Az Iráni Iszlám Forradalom Mudzsaheddin Szervezete), egy baloldali iszlamista csoportra, amelyet 2009-ben betiltottak. Nagyobb befolyással bír a reformista Zöld Mozgalom, amely a 2009-es tüntetések főszereplője volt. Az Iszlám Köztársaság biztonsági apparátusa figyelemmel kíséri ezeket a csoportokat, de eddig nem tett észrevehető erőfeszítéseket felszámolásukra.

Ott vannak még a régi baloldal maradványai, amelyek az 1980-as évek elején ugyan nem fogtak fegyvert a khomeinisták ellen, de ennek ellenére törvényen kívül helyezték őket. E csoportok közül talán a Tudeh (Kommunista Párt) rendelkezik a legnagyobb földalatti hálózattal, az IRGC egyik forrása szerint talán 2000 tagja is van. A Feda’yan Khalq fő frakciója, amely a Tudehhez csatlakozott, míg más frakciók fegyveres felkelést indítottak, szintén szerény illegális jelenléttel bír. A fent említett többi csoporthoz hasonlóan a biztonsági apparátus ezeket is figyelemmel kíséri, de a hatóságok nem tűnnek túlságosan aggodalmaskodónak az általuk jelentett fenyegetés miatt. A baloldaliak biztosan nem fognak összefogni a Pahlavik támogatóival, akikkel az 1978-9-es forradalomig és annak idején is elkeseredetten szembeszálltak.

Az „óellenzék” egyik eleme, amely már régóta készen áll az amerikaiakkal való összefogásra – és amely talán elfogadja a lehetőséget, hogy diszkréten együttműködjön az izraeliekkel, de nem a Pahlavikkal – a Mojahedin-e-Khalq (MEK, szó szerint „Népi Mudzsaheddin”), amely az 1980-as évek elején a legaktívabban fellépő erőszakos ellenzéki csoport volt az Iszlám Köztársaság ellen, mielőtt szétverték és Irakba menekült, ahol az iráni-iraki háború végéig Szaddám Huszeinnel szövetkezett.

A MEK több, mint 30 éve nincs jelen fegyveres formában Iránon belül (talán egy 2022-es rövid ideig tartó próbálkozástól eltekintve), de az IRGC 2019-es becslése szerint mintegy 3000 tagot számláló földalatti hálózatot tartanak fenn Iránon belül. További több ezren élnek külföldi száműzetésben.

Az első Trump-kormányzat (és különösen John Bolton, mikor nemzetbiztonsági tanácsadó volt) tárgyalni próbált a MEK-kel, mielőtt a Pahlavik támogatói Washington kedvencei lettek volna. A MEK egyébként is nagyon népszerűtlen Iránban, mivel az Irakkal vívott háború idején Szaddám Huszeinnel szövetkeztek.

Kisebbségi mozgalmak

A fentebbi csoportok versenyeznek a perzsa anyanyelvű irániak támogatásáért, akik a lakosság mintegy 60%-át alkotják. Úgy tűnik viszont, hogy az ország fő kisebbsége, az azeriek (16%) körében nincs jelentős és szervezett ellenzéki mozgalom.

A törökországi Szürke Farkasok már régóta próbálnak beszivárogni a régióba, és talán szereztek némi támogatást a kurdellenes érzelmeket táplálók körében (a kurdok és az azeriek együtt élnek Irán Nyugat-Azerbajdzsán tartományában). A teheráni központi hatalommal szembeni ellenállásnak szintén régi hagyománya van a kevésbé népes kisebbségek, például a kurdok és a beludzsok körében.

A kurdok jelentős földalatti tevékenységet folytatnak a szunnita kurd lakosság körében, és számos iraki székhelyű fegyveres csoporttal is büszkélkedhetnek. Az iráni Kurdisztánon belül a legnépszerűbbnek tartott csoportok között van a Hizb Demokratik Kurdistan Iran (Iráni Kurdisztán Demokratikus Pártja), még akkor is, ha már jóval túl van befolyásának csúcsán.

Leginkább az iráni Kurdisztán törzsi területein, de Mahábád városában is működnek. Az IRGC 2019-ben úgy számolt, hogy a párt komoly jelenléttel bír, különösen a Shno térségben (ahol Irán határai Törökországgal és Irakkal találkoznak), és ahol akár 900 aktivistájuk is lehet. Kurd ellenzéki források szerint a legaktívabb tagjai közül akár 2000-en is Irakba menekültek.

Hasonlóképpen, a baloldali KOMALA is Irakban székel, és Iránban folytat földalatti tevékenységet. Az IRGC szerint ez utóbbi csoport mintegy 450 fegyveres harcost irányít a határ mentén. A KOMALA jelentős szerepet játszott a 2005-ös mahábádi városi felkelésben.

A kurdok közül a két legjobban felkészült harcosokkal rendelkező csoport a PAK (Parti Azadi Kurdistan) és a PJAK (Partiya Jiyana Azade Kurdistane, azaz Kurdisztán Szabad Élet Pártja). A PAK, amelyet radikális baloldaliak alapítottak 1991-ben, részt vett az Iszlám Állam elleni iraki hadjáratban. Az IRGC 400 harcosra becsüli a csoport erejét, akik Irakban állomásoznak. Iránon belül Kermanshah és Illam térségében folytattak bizonyos földalatti tevékenységet, de ott nem voltak aktívak katonai szempontból.

Ezzel szemben a PJAK az egyetlen olyan kurd csoport, amely az elmúlt 20 évben jelentős fegyveres tevékenységet folytatott Iránon belül, de leginkább a török PKK-hoz kötődik. Az IRGC 2019-ben a PJAK-ot a legjobban felszerelt és legaktívabb fegyveres ellenzéki csoportnak minősítette, 2400 taggal. A probléma az, hogy míg a többi ellenzéki csoport időnként hajlamos együttműködni egymással, addig a PJAK-kal, amelyet azzal vádolnak, hogy az iráni Kurdisztánon messze túlmutató ambíciói vannak, mindannyian rossz viszonyban vannak.

Izraeli források szerint néhány kurd csoport támogatásért fordult Jeruzsálemhez, és a PAK tudatta, hogy rendelkezésükre áll egy felkelés esetén. Nem világos azonban, hogy megvalósítható-e a közvetlen izraeli szerepvállalás, és az sem, hogy az amerikaiak bele akarnak-e keveredni egy nyílt rendszerváltási kísérletbe. Ráadásul a PAK nem szimpatizál Reza Pahlavival. Más kurd csoportok elhatárolódtak az izraeliektől. Viszont valamennyi kurd csoport kinyilvánította, hogy támogatja a rezsim elleni tüntetéseket és népfelkeléseket.

Több beludzs csoport is harcol az Iszlám Köztársaság ellen, de úgy tűnik, hogy a legtöbbjük inkább csempészettel foglalkozik, mint hadműveletekkel. Az egyetlen közülük, amely jelentős katonai képességekkel rendelkezik, az iszlamista Jaysh al-Adl, amelynek tagjai nem is titkolják Izraelhez fűződő kapcsolatukat. Az IRGC 2019-ben úgy vélte, hogy a csoportnak 900 harcosa van, de az IRGC forrásai később elismerték, hogy ez valószínűleg túl szerény becslés volt. Ráadásul úgy tűnik, hogy a csoport az elmúlt hónapokban felfegyverkezett. Nem kétséges, hogy a Jaysh al-Adl készen áll egy, a rezsim elleni offenzívára, de korántsem egyértelmű, hogy érdekelt lenne abban, hogy más ellenzéki csoportokkal együttműködjön egy ilyen vállalkozásban.

Egy másik, Iránban aktív ellenzéki csoport az Iszlám Állam. Az Iszlám Állam, amely a múltban képes volt néhány terrortámadást végrehajtani Iránon belül, azonban kevéssé lenne hasznos a teheráni rendszerváltás elősegítésére irányuló erőfeszítésekben, és kevés ellenzéki csoport szeretné, ha rajtakapnák, hogy együttműködik velük – ha egyáltalán akad ilyen.

Forradalom helyett összeomlás

A június 21-ről 22-re virradó éjszaka végrehajtott légicsapások előtt az amerikai kormány állítólag biztosította Iránt arról, hogy Washington célja nem a rendszerváltás. A Netanjahu-kormány fő célja azonban egyértelműen az ajatollahok megbuktatása. Június 18-án az iráni állami televíziót megzavarták, és a szokásos műsor helyett a rezsim elleni felkelésre való felhívást sugároztak. Ennél azonban többre lesz szükség ahhoz, hogy az országon belüli rendszerbarát erőket feldarabolják. Bár az Izrael és az Egyesült Államok által Teheránnak okozott fizikai és politikai károk megalázóak voltak a rezsim számára, a következmények csak hónapok múlva jelentkeznek. Egyelőre nincs jele annak, hogy a biztonsági erők elveszítenék egységüket – ellentétben a 2022-2023-as esettel, amikor voltak arra utaló jelek, hogy bizonyos elemek meginogtak. Akkoriban a hadseregből nagyarányú dezertálásokat jelentettek, és még a Basij – az IRGC által ellenőrzött félkatonai erő – is komoly fegyelmezési problémák jeleit mutatta.

Azzal, hogy az izraeliek az elmúlt napokban azzal fenyegetőztek, hogy még nagyobb mértékben bombázzák Teheránt, valószínűleg középtávú elégedetlenséget akartak kelteni, mivel sok vidékre menekült család nem lesz majd képes a végtelenségig távol maradni otthonától. Ez potenciálisan zavargásokhoz vezethet a jövőben. Jelenleg az utcán tüntetni nagyon kockázatos dolog, mivel a biztonsági erőknek nagyon könnyű lenne okot találniuk arra, hogy rendkívüli erőszakhoz folyamodjanak. Jellemző, hogy különböző Pahlavi-párti csoportok megpróbálták mozgósítani az embereket, de sikertelenül. Teheránban legfeljebb annyit sikerült elérniük, hogy a lakásaik ablakaiból kiabáltak, és másokat is az utcára hívtak.

Hozzá lehetne tenni, hogy minden kinyilvánított jószándékuk ellenére nehéz elképzelni, hogy a különböző ellenzéki csoportok – a régivágású perzsa nacionalistáktól az etnikai szeparatistákig, a szélsőjobbtól a szélsőbalig, a radikális iszlamistáktól a militáns világiakig – hogyan tudnának együttműködni, még akkor is, ha a rezsim magától omlana össte.

Ha a tűzszünet kitart, a rezsim elmúlt negyedszázadban folytatott biztonsági politikájának kritikája felszínre kerülhet, és ami még fontosabb, a rendszeren belüli ellentétes frakciók közötti leszámolás is megindulhat. Mégis, bár az ellenzéki csoportok jelentős zavarokat okozhatnak – és akár a rezsim bukásához is hozzájárulhatnak, ha az Iszlám Köztársaság elveszítené összetartását –, a végeredmény valószínűleg inkább az állam összeomlása lesz, mint egy tiszta átmenet.

Mint látható, a lecke fel van adva, ugyanis egészen egyszerűen nincsen Iránban olyan versenyképes ellenzéki erő, amely átvehetné a hatalmat. Maga az ország annál sokkal nagyobb, hogy egy huzamos külföldi megszállás megszilárdíthatná benne bármelyik irányzat hatalmát, és ere most nincs is nagyhatalom, amely vállalkozna, ellenben a jelenlegi helyzet is tarthatatlan. Európai szemmel még a pahlavista csoport lenne a legrokonszenvesebb, de ők katonai szempontból a leggyengébbek is, és a legrosszabb eset, amit tűzzel-vassal akár, de mindenképp el kell kerülni, az Iszlám Állam hatalomátvétele volna.

Tessék elképzelni, ahogy teszem azt, az ISIS-K ballisztikus rakétákhoz és fegyverminőségű uránhoz jut… szóval nem tréfa ám ez, nagyon sok minden függ attól, ki ül majd fel, ha csak jelképes értelemben is, a Pávatrónra.

Mindenesetre elmondható, hogy Irán alaposan feladta a leckét. Saját magának is, az egész világnak is.

 

Szele Tamás