Eleven ember nem gondolta volna, hogy 2025-ben olyan államok fogják követelni Sztálin egyik tervének megvalósítását, amelyek talán a legtöbbet szenvedtek a generalisszimusz rögeszméitől. Igaz, hogy még náluk is többet meg pont az oroszok szenvedtek ezektől, és ők viszont mostanság egyre-másra emelik a Sztálin-szobrokat, Putyin legnagyobb örömére (tessék nekem elhinni: sugalmazására is).
A Davidov-tervről van szó, amit a Hidrológiai Közlöny 1949 (igen, ezerkilencszáznegyvenkilenc!) évi 11.-12. számában a következő szavakkal méltat Csehily Géza (valószínűleg nem önszántából, bár 76 év elteltével ezt már nem lehet megállpaítani):
„A szóbanforgó vidék két legfontosabb folyója, az Amu-Darja és a Szir-Darja, már ősidőktől fogva az öntözést szolgálja és a szovjet uralom tervgazdálkodása még nagyobb lendületet és rendszert vitt a vízhasznosítások nagyfontosságú szervezetébe. Az Aral-tóba torkolló két folyó évi közepes vízhozama 56 köbkilométer, míg a Kaspi tengert tápláló Volga évi vízhozama 255 köbkilométer.
A Kujbisevlől délre megvalósuló 4.4 millió ha, a Sztálingrádtól keletre tervezett 111.0 millió ha, a Kalmük sztyeppén kiépítendő 4.75 millió ha kiterjedésű öntözés a Volga évi vízhozamából már az első építési szakaszban 75 köbkilométer vízfelhasználást jelent, amely a teljes kiépítés után 150 köbkilométerrel csökkenti a Volga Kaspi-tengerbe szállított vízhozamát. Az Aral-tó mellékfolyóin tervezett öntözések pedig gyakorlatilag nullára csökkentik az Aral-tó vízellátását. Ismeretes, hogy a tárgyalt területek magas nyári hőmérséklete és az állandó száraz keleti szelek következtében az említett két óriási víztükör párolgási vesztesége rendkívül nagy és a vízhozamokban jelentkező nagy kiesés teljesen felborítaná a két tó vízháztartását. Ez a körülmény újabb és alig belátható következményekkel járna a különben is csapadékhiánnyal küzdő területek éghajlati viszonyaiban, de nemzetgazdasági szempontból is súlyos helyzetet jelentene az Aral-tó mai 70 ezer négyzetkilométer kiterjedésű területének 12.300 négyzetkilométerre történő csökkenése.
A Kaspi-tenger és az Aral-tó közötti szinte felmérhetetlen nagyságú területek az öntözővíz biztosítása esetében rendkívüli mezőgazdasági jelentőséghez jutnának, hisz éghajlatuk kiválóan alkalmas az elsőrendű fontosságú ipari növények, például a gyapot és gumi termesztésére. Mai állapotában ez a terület sivár, alig lakott, sivatagos pusztaság, amelynek még kimeríthetetlen ásványi kincsét sem lehet a vízhiány miatt hasznosítani. A vízbeszerzés problémája tehát ennek a területnek is központi kérdése. A területtől északra, túl a csekély magasságú turgáji vízválasztón, találjuk Nyugat-Szibéria bővizű folyóit, a 391 köbkilométer vízhozamú Obot és az 548 köbkilométer közepes évi vízhozamú Jeniszejt, amelyek vizeiket minden különösebb haszon nélkül az Északi-Jegestengerbe szállítják.
Figyelembe véve a vázolt két ellentétes körülményt, szinte önként adódik a megoldás: át kell vezetni Nyugat-Szibéria vizeit az Aral-tó és a Kaspi-tenger medencéjébe, megakadályozni így a két természetes víztükör területének csökkenését és megteremteni a turáni síkság 25 millió ha területe öntözésének lehetőségét. (…)
A szükséges munkálatokat röviden a következőkben foglalhatjuk össze. Az Ob folyón, az Irtis torkolata alatt, Bjelogorje városánál épül meg a világ legnagyobb erőtelepe, amely 78 méter magas gáttal 75 méterre duzzasztja az Ob vizét. A gát mögött keletkező és hazánk területének két és félszeres kiterjedésével egyenlő nagyságú tározó hasznos térfogata 4.500 köbkilométer lesz. A felduzzasztott víz az Irtiszen és a Tobolon keresztül egészen a vízválasztóig, a Turgáji-Kapuig terjed, amely átlagban 26 m-re van a duzzasztott vízszint fölött és legmagasabb pontja is csak 50 méterrel van az említett vízszint fölött. Az Ob és Irtis folyók régi elhagyott medrében megépítendő és 10.000 köbméter/sec vízszállítású csatorna átlagos bevágása 40 m, a legnagyobb bevágás a terepszint alatt pedig 75 m lesz. A vízválasztó átlépése után a csatorna a Turgáji Kapu déli oldaléira jut és követve a Turgáj folyó medrét a Cselkar Tangiz-tóba torkollik. Tovább délre az Irgiz-Turgáj száraz medrét felhasználva éri el az Aral-tavat. A csatorna az Aral-tóból kiágazva a Szari-Kamisi katlanba jut. ezt kitölti és az Uszboj folyó száraz medrét követve a Kaspi-tengerbe torkollik.
Bjelogorjétől a Kaspi tengerig terjedő távolság 4.000 km. ebből 1800 km a kisebb Havakra, az Aral-tóra és a völgy zárógát szakaszára jut, 950 km hosszú a nagy folyók felhasználandó régi elhagyott medre, míg a megépítendő műcsatorna hossza 1250 km. A tározó és a Kaspi-tenger szintje közötti 90 m magasságkülönbség óriási energiaforrást biztosít az uráli iparvidék és a sivatagtól elhódítandó területek villanyerő-szükségletének kielégítésére. Ezen a szakaszon öt erőmű építését tervezik: egyet-egyet Bjelogorjénél és a Turgáji Kapunál, további hármat az Uszboj folyón.”*
*Elnézést a földrajzi nevek következetlen helyesírásáért, az eredeti szöveg is ilyen, és inkább idézzen az ember pontosan, mint korrektúrázva.
Mondhatni kézenfekvő tehát a terv. Azt a magyar szerző itt még nem említi – később már minden forrás ír róla – hogy a Turgaji Kapu szintkülönbségét atombombák bevetésével kívánták leküzdeni. Ennek következményei, amint az egyéb környezeti és nem környezeti károk senkit nem érdekeltek, legfőképp Sztálin elvtársat nem, akinek halála után azonban rögtön bevágták az egész Davidov-tervet mindenestől a legmélyebb fiókba és ott is felejtették. Illetve annyi megvalósult belőle az 1980-as években, hogy az Amu-Darja és a Szir-Darja vizét szétöntözték, minek következtében az Aral-tó a negyedére csökkent (amint azt az 1949-es tanulmány meg is jósolta) és mostanra már menthetetlen ez az állóvíz.
Akkor most minek akarják elővenni ezt a megvalósíthatatlan, rémálomszerű projektet?
Mert Közép-Ázsiában nagyon nagy a baj, főként a globális felmelegedés miatt, és félő, hogy egész országok válhatnak lakhatatlanná a vízhiány miatt. Lássuk, mit mond erről a Jamestown Alapítvány friss tanulmánya.
A közép-ázsiai vízhiány egyre nagyobb problémát jelent Oroszország számára, mivel az éghajlatváltozás okozta aszály és a közép-ázsiai népesség gyors, bár egyre inkább lassuló növekedése miatt kialakult válság átterjed Oroszország egész területére. A közép-ázsiai országok úgy vélik, hogy az egyetlen megoldás az, ha Moszkva átirányítja feléjük a szibériai folyók vizét, és azzal fenyegetik Moszkvát, hogy a közép-ázsiaiak tömeges migrációját helyezik kilátásba Oroszország területére, ha a Kreml nem egyezik ebbe bele. Annak ellenére, hogy a szovjet korszakból származó folyótereléssel kapcsolatos technikai változások lehetetlenek, Oroszországnak szüksége van a regionális jóindulat fenntartására Ukrajna 2022-es teljes körű invázióját követően. Néhány orosz tudós úgy véli, hogy a folyóterelés aránytalanul előnyös lenne Oroszország számára, ám a legtöbb orosz vezető határozottan ellenzi a szibériai folyók elterelését. Ez az ellenszenv a belföldi orosz aszályokkal kapcsolatos aggodalmakból ered, amelyek a fokozódó erdőtüzek és az orosz folyók vízszintjének látványos csökkenése miatt kerültek a figyelem középpontjába.
Oroszország nem hajlandó vizet küldeni külföldre, hacsak nem kap megfelelő kompenzációt, amit a Kínai Népköztársaság (KNK) megengedhet magának, de a közép-ázsiai országok nem. A Közép-Ázsia vízhiányának kezelését segítő orosz javaslatok továbbra is alulfinanszírozottak, ami a Moszkva és a közép-ázsiai fővárosok közötti feszültségek fokozódásához vezet. Egyre reálisabb a kilátás arra, hogy nagyarányú és ellenőrizetlen közép-ázsiai migráció indul meg Oroszországba, ami megváltoztatná Oroszország etnikai összetételét, különösen az Uráltól keletre, és veszélyeztetné az Oroszországi Föderáció társadalmi és politikai stabilitását.
A globális felmelegedés és a régió még mindig gyors ütemű népességnövekedése által a környezetre gyakorolt növekvő igények miatt Közép-Ázsiában akut aszály uralkodik. A közép-ázsiai illetékesek és kommentátorok egyre hangosabban szólítják fel Moszkvát a szibériai folyók elterelésére vonatkozó tervek felújítására, és arra figyelmeztetnek, hogy ha Oroszország elutasítja ezeket, akkor a következő évtizedekben szomjas közép-ázsiaiak milliói fognak az Oroszországi Föderációba költözni. A közép-ázsiai vízhiány-válság komoly politikai kérdéssé kezd válni Oroszország számára, mivel a közép-ázsiai kormányok tudatában vannak, hogy a helyzet súlyosbodása milyen hatással lehet Oroszországra. A közép-ázsiaiak azzal emelték a tétet, hogy jelezték, hogyan reagálnak majd népeik, ha a vízhelyzet súlyosbodik. Felhívásaik és fenyegetéseik a vízhiány fokozódásával egyre gyakoribbá váltak. A közép-ázsiai kormányok egyre inkább meg vannak győződve arról, hogy Moszkvának szüksége van rájuk mint szövetségesekre, mivel Oroszország az Ukrajna elleni háborúja miatt elszigetelődött. Néhány orosz szakértő szerint országuk számára előnyös lenne az elterelés, mert egyes helyeken áradások, máshol pedig tüzek pusztítanak, és mert az új technológiák – amelyek csatornák helyett csővezetékek alkalmazását jelentenék – vonzóbbá teszik a projektet.
A szibériai folyók vizének elterelésének lehetőségéről szóló viták mind Közép-Ázsiában, mind az Oroszországi Föderációban felerősödtek. Ennek részben az az oka, hogy a Kínai Népköztársaság egyre nagyobb szerepet játszik a régióban, valamint az afganisztáni és kazahsztáni gátépítések, amelyek hatással vannak a régióba és Oroszországba áramló folyókra is. Kevés bizonyíték van azonban arra, hogy változott volna az általános orosz ellenállás az ötlettel szemben, amely ellenkezés a szovjet idők végén úgy tűnt, hogy véget vetett a szibériai folyók elterelése ügyének. (Egy ritka kivételt találunk ez alól, egy omszki orosz tisztviselő úgy érvel, miszerint a szibériai folyók elterelése lehet „az új BAM, vagyis Bajkál-Amur fővonal”, és új lendületet adhat az orosz gazdasági fejlődésnek. Ahelyett, hogy komolyan vették volna a közép-ázsiai panaszokat, az oroszok elutasítóan viselkedtek, azzal érvelve, hogy a közép-ázsiaiak nem tettek eleget a víz hatékony felhasználása érdekében, és nem kellene megpróbálniuk Oroszországnak parancsolgatni. Oroszországnak nemcsak a saját felelősségét kellene felismernie a problémái miatt, hanem azt is, hogy más országok hogyan használják fel a szibériai folyók elterelésére vonatkozó felhívásaikat Oroszország gyengítésére. Ennek eredményeképpen a Közép-Ázsiával foglalkozó moszkvai szakértők azt mondják, hogy alig van kilátás arra, hogy Moszkva előteremtse a pénzt, vagy elfogadja azt bárki mástól arra, hogy a 21. század vége előtt bármikor megépítse a szibériai folyók vizének Közép-Ázsiába történő eltereléséhez szükséges infrastruktúrát.
Ez a keményvonalas orosz álláspont, amely valószínűleg mindaddig fennmarad, amíg Moszkva folytatja az Ukrajna elleni háborúját, és növelni fogja a feszültséget Oroszország és a közép-ázsiai kormányok között. Ez annak ellenére így lesz, hogy az orosz kommentátorok időnként elismerik, hogy a Kreml álláspontja barátainak elvesztésébe kerül, és hogy a közép-ázsiaiak tömeges beáramlásának lehetősége az Oroszországi Föderációba, különösen az Uráltól keletre, túlságosan is reális. Még azt is elismerik, hogy egy ilyen fejlemény megváltoztatja Oroszország etnikai térképét, és társadalmi-politikai instabilitással fenyeget, tekintettel a növekvő orosz idegengyűlöletre a közép-ázsiaiakkal szemben. Ha a közép-ázsiaiak milliói végül elmenekülnek vízhiányos szülőföldjükről, az csak olaj lesz az Oroszországi Föderáció etnikai konfliktusainak tüzére, és valószínűleg még több erőszakot fog előidézni nemcsak az oroszok és a közép-ázsiaiak között, hanem az oroszok és az őshonos muszlim nemzetek között is, amelyeket az oroszok túlságosan gyakran egy kalap alá vesznek a közép-ázsiaiakkal.
Amennyiben ez bekövetkezik – és Moszkva magatartása egyre valószínűbbé teszi ezt a kimenetelt –, három fejlemény szinte biztos. Először is, a közép-ázsiai országok valószínűleg elhatárolódnak Moszkvától, még akkor is, ha polgáraik egyre nagyobb számban vándorolnak Oroszországba, hogy elegendő vízhez jussanak. Másodszor, a Kínai Népköztársaság, Afganisztán és esetleg más, a színhelytől távolabbi országok Oroszország rovására fogják növelni befolyásukat a térségben. Harmadszor, Oroszország valószínűleg még több etnikai konfliktus és az ilyen eseményekkel járó politikai instabilitás helyszínévé válik. Ha Moszkva más álláspontot képviselt volna a szibériai folyók vizének Közép-Ázsiába való átirányításával kapcsolatban, vagy akár csak nagyobb megértést tanúsított volna a közép-ázsiaiak problémái iránt, talán elkerülhette volna mindezeket a nemkívánatos következményeket. Lehet, hogy most már túl késő a Kreml számára, hogy helyreállítsa a történteket, tekintve azonban azt a sok figyelmet és pénzt, amelyet Ukrajnára fordított, és azt, hogy elhanyagolta azokat az országokat, amelyek a közelmúltig túlságosan is igyekeztek az orosz kormány kegyeit keresni , ez az állapot új lehetőségeket nyit meg mások számára, beleértve azokat is, akiket Oroszország a barátainak és szövetségeseinek tekint, mint például a Kínai Népköztársaság, és azokat is, akiket geopolitikai versenytársainak tart.
Ehhez még vegyük azt, hogy a Novaja Gazeta Evropa szerint odáig jutott a helyet a sarkkörön túl fekvő Norilszkban, annyira olvad a permafroszt, vagyis az örökké fagyos talaj és altalaj, hogy megnyílt a föld tizenhárom méter sugarú körben egy őrbódé alatt és kilenc emeletnyi mélységű gödör nyelte el a kis épületet Aruzat Lukjanyenko biztonsági őrrel együtt, akit azóta sem találnak, főként azért, mert a város mindenható ura, a Norilszk Nikkel ércfeltáró cég megtiltott minden mentőexpedíciót, ne menjen híre az esetnek. Mint láthatjuk: híre ment.
Az Oroszországi Föderáció pedig most alapos kutyaszorítóban van. A Davidov-terv megvalósíthatatlan, de követelik tőle a megvalósítását, ellenkező esetben, ha a víz nem megy a közép-ázsiaiakhoz, a közép-ázsiaiak mennek a vízhez. A globális felmelegedés nem áll le az Istennek sem, most már a sarkkörön túli területek is pusztulnak, még inkább fognak pusztulni, ha az Ob és a jenyiszej vizét elvezetik. De nem vezetik, mert hátha magától szomjan hal Közép-Ázsia. Nem fog.
Tíz évvel ezelőtt még disztópiának nevezték sokan a „vízháborúkat”, idén már elterelte Irán a Helmand folyót, így víz nélkül hagyta Afganisztán déli részét, India lezárta az Indus vizét Pakisztán felé és már Közép-Ázsia is egyre szomjasabb.
Vízháborúk jönnek, kérem, lássuk be. És ne bízzunk olyan nagyon a Kárpát-medence vízkincsében, mert azt meg magunk szennyeztük el.
Szele Tamás