Afrikában jelenleg egy nagyon kellemetlen folyamat zajlik, melynek során nem csak Oroszország és Kína próbálja gyarmatosítani vagy inkább neokolonializálni a földrészt, hanem az iszlamista terrorszervezetek is megütköznek egymással – és úgy tűnik, hogy a korábban végtelenül veszélyesnek ítélt Iszlám Állam vagy az al-Kaida alulmaradnak a JNIM valamivel „szelídebb” (bár ugyanannyira fanatikus és nem kevésbé vérengző) módszereivel szemben. Ezzel foglalkozik a Moscow Times hasábjain Szergej Konjasin, Oroszország volt szudáni konzulja.

Szerinte miközben a nyugati országok, az egykori gyarmattartó nagyhatalmak elveszítik befolyásukat a Száhel-övezetben, és a helyi államcsínyek megingatják a térség országait, az afrikai kontinensen egy új dzsihádista szörnyeteg látszik felemelkedni. Talán az elkövetkező években nosztalgiával tekintünk majd vissza azokra az időkre, amikor az al-Kaida vagy az ISIS jelentette a fő terrorfenyegetést.

Nem könnyű a „Jama’at Nusrat al-Islam wal-Muslimin” nevet teljesen lefordítani, megőrizve a jelentés minden árnyalatát. Elsősorban az arab „nusra(tun)” szó széleskörű és többrétegű lexikális jelentése miatt. Különféle szövegkörnyezetekben a jelentése a valakinek való segítségnyújtástól vagy valaminek a támogatásától a győzelemig vagy valamilyen másfajta diadalig terjedhet – mind közvetlenül az ellenség felett egy adott háborúban, mind pedig elvontabb értelemben. Ezért fordítsuk a terrorszervezet nevét úgy, hogy: „Az iszlám vallást és a muszlimokat támogató és segítő csoportosulás (egyesület, harcoló testvériség) az ellenségeik felett és a szellemi téren aratott győzelmük érdekében”. A továbbiakban azonban a szövegben a már bevett angol rövidítést, vagyis a JNIM-et – Jama’at Nusrat al-Islam wal-Muslimin-t – fogom használni.

Mi az a Száhel?

A Száhel (az arab الساحل as-sāḥil – „part” vagy „perem” szóból) – az Atlanti-óceántól Etiópiáig húzódó félszáraz trópusi sztyeppék keskeny sávja Afrikában Kiterjedése: nyugatról keletre mintegy 5400 km, északról délre 300-500 km. A Száhel-országok: Szenegál, Mauritánia, Mali, Burkina Faso, Niger, Nigéria, Csád, Szudán, Dél-Szudán, Eritrea, és Etiópia egy része.

Az emberarcú dzsihád, avagy Che Guevara örökösei az iszlám zöld zászlaja alatt

A JNIM nem csak egy a sok iszlamista csoport közül, amelyek ma a Száhel-övezetben tevékenykednek. 2025 közepére a legnagyobb szélsőséges erővé nőtte ki magát a szubszaharai Afrikában, és már hatalmas területeket ellenőriz. Ezeken a területeken a JNIM aktívan alkalmazza az élet, a vallási oktatás és a társadalmi kapcsolatok terén az összes hagyományos iszlám gyakorlatot, beleértve a saría igazságszolgáltatást, sőt, még saját adórendszert is kialakított – természetesen szintén az ősi iszlám módon. A JNIM az ellenőrzése alatt álló területeken különösen a zakat (az Umma – az iszlám közösség – szükségleteinek javára kivetett közjogi-vallási adó) beszedésének egyszerűsített rendszerét, a vitarendezést, a fosztogatók elleni védekezésben való segítségnyújtást stb. építi ki.

Ez a fajta „emberarcú dzsihád” különösen vonzóvá vált egyes helyiek számára a kormánypárti milíciák által korábban gyakorolt elnyomáshoz és az állandó etnikai tisztogatáshoz képest. A lakosság egy része számára a JNIM ezért nem megszállóként, hanem a törvényes rend védelmezőjeként és garantálójaként jelenik meg. A Száhel-övezetben az állami intézményekkel szembeni krónikus bizalmatlanság és az európai és nemzetközi befolyás gyengülése miatt kialakult politikai vákuumban a JNIM fokozatosan egyfajta proto-állammá alakul, saját biztonsági szervezetekkel és mozgósítási mechanizmusokkal, amelyek etnikai és vallási hálózatokon alapulnak, és még a közigazgatási infrastruktúra némi látszatát is hordozzák, ami modern viszonylatban meglehetősen perverz módon hat. Lényegében már nem csupán egy fegyveres mozgalommal állunk szemben, hanem az államhatalom alternatív formájával, amely a helyi közösségek életében gyökerezik.

A „befolyási övezet” jelenleg Közép-Malitól Észak-Beninig húzódik, ahol a Niger határolja. És ez az övezet tovább növekszik, köszönhetően a helyi kormányzatok gyengeségének, amelyek még a saját területükön lévő fő közlekedési útvonalakat sem képesek ellenőrizni. Így a csoport évek óta nagyszabású műveleteket folytat Djibóban (Burkina Faso), Tillaberryben (Niger), Timbuktuban (Mali) és más területeken, aktívan használva mozgékony motoros konvojaikat és rajtaütéseket hajt végre, valamint aktív propagandamunkát végez a falvakban agitátorok segítségével. Ez lényegében a múlt század közepén Latin-Amerikában jól bevált Che Guevara taktikája. A JNIM tevékenységének növekedése a „hármas határ” térségében, Maliban, Burkina Fasóban és Nigerben különösen figyelemre méltó. Itt a csoport ádáz versenyt folytat a „Szaharai Iszlám Állammal” (ISIS) az aranybányák és a logisztikai folyosók ellenőrzéséért. Az orosz katonai szakértők által támogatott helyi hatóságok kétségbeesett ellenállása – ideértve a célzott légicsapásokat is – ellenére a JNIM meglehetősen magabiztos és sikeres volt, nagyfokú mobilitásról, alkalmazkodóképességről és a harcképesség gyors helyreállításának képességéről tett tanúbizonyságot.

Oroszország lehet szinte az egyetlen igazi ellensúlya a JNIM-nek. Moszkva 2023 óta növeli katonai jelenlétét Maliban, felszerelések (főként repülőgépek és drónok) szállításával és tanácsadók kirendelésével. Ezt a beavatkozást egyrészt állítólag a hatékonyság jellemzi (a fogadó ország szempontjából és helyi viszonylatban meglehetősen alacsony színvonalon), másrészt viszont komoly stratégiai kockázatokat hordoz. Minden újabb támadás az orosz zsoldosok hadoszlopai ellen, és minden újabb JNIM kiáltvány, amely őket új gyarmatosítóknak kiáltja ki, kézzelfogható csapást jelent Moszkva megítélésére a muszlimok egy jelentős részének körében, méghozzá nem is a legbékésebbek között. És a JNIM – becsületére legyen mondva – nagyon ügyesen használja fel az orosz jelenlétet a Száhel-övezetben arra, hogy ideológiailag mozgósítsa támogatóit. A JNIM tanulsága egyszerű. Mint ők maguk mondják:

„Az európai keresztesek egyszerűen csak a francia lobogót cserélték le az orosz zászlóra, de a céljaik, a muszlimok elnyomása ugyanazok maradnak, és csak mi, a JNIM győzhetjük le őket, Allah akaratából – tehát csatlakozzatok a sorainkhoz, és harcoljatok a megszállók ellen!”

Egyrészt a Száhel-övezetben az európai (elsősorban francia) civilizációs fejlesztési projektek összeomlása után Oroszország előtt egy egyedülálló lehetőség nyílik. Másrészt az iszlamisták megerősödésével a hibák ára egyre növekszik. Különösen, mivel Moszkva rendszeresen „rálép az iszlám tyúkszemeire”. Nyilvánvaló, hogy olyan körülmények között, amikor az országban minden döntést egyetlen, a közel-keleti és afrikai ügyekben objektíve igencsak járatlan személy hoz, nem lehet hatékony politikára számítani ezen a területen.

A Száhel-övezet Moszkva külpolitikai kalandjának komoly erőpróbájává válik.

Új kalifátus a Száhel homokjában, avagy miből építik a dzsihadisták a köztársaságukat?

A 2017-ben több regionális dzsihadista csoport koalíciójaként (amelyek többsége elszakadt az al-Kaidától) alakult JNIM gyorsan önálló és erős regionális szereplővé vált. Magját kezdetben három kisebb radikális csoport alkotta: az Ansar al-Din (arabul: a hit támogatói vagy védelmezői), az al-Murabitun (arabul: az őrségben, a frontvonalon állók) és az al-Kaida az Iszlám Maghrebben (AQIM) mali szárnya. A szövetséget a befolyásos tuareg hadúr, Iyad al-Ghali kezdeményezte, aki a karizmatikus prédikátorral Amadou Koufával (egy nyugat-afrikai fulanival) együtt a Száhel-övezetben a dzsihádista stratégia egyik megreformálójává vált – eltávolodva a „nomád” terror modelljétől a „letelepedett”, azaz a terepen, területi sikereken alapuló lázadás felé.

Megalakulása óta a JNIM olyan kormányzási modellt dolgozott ki, amely nem csupán a nyers erőszakon, hanem a helyi közösségek mindennapi életébe való megbízható beágyazódáson is alapul. A csoport jelenlegi ellenőrzési zónáiban – Mopti, Ségou, Timbuktu északi része, valamint Burkina Faso északi és Niger nyugati része – lényegében párhuzamos államigazgatást alakított ki, beleértve a bíróságokat (saría), a biztonsági apparátust (népi milíciák) de még a gazdaság alapjait is (a hadizsákmány egy részének elosztása útján a támogatói között). A félelem és pártfogás révén megvalósuló kormányzás e hibrid rendszere a JNIM-et nem csupán terroristák egy újabb csoportjává tette, hanem kvázi állami funkciókkal rendelkező, kiemelkedő politikai és katonai tényezővé, amellyel már nemcsak a helyi hivatalos kormányoknak, hanem a külföldieknek is számolniuk kell.

A csoportnak 2025 közepére mintegy hatezer aktív fegyverese, valamint több száz illegális ügynöke van a terepen. Működését úgynevezett „kataib”, vagyis földrajzi alapon szerveződő csoportok révén végzi. A fent említett, főként maghrebi őslakosokból alakult Ansar al-Din és al-Murabitoun mellett a JNIM legnagyobb és legbefolyásosabb alakulatainak, katibáinak ma a közép-mali Katibatu Masina(arabul: Masina Brigád) és a Burkina Fasóban Ansar al-Islam (arabul:az iszlám támogatói vagy védelmezői) közös név alatt működő dzsihadista csoportok konföderációja tekinthető. Ezek az alakulatok rendkívül összehangoltan működnek, közös hátországi bázisokon osztoznak, és hírszerzési információkat, valamint fegyvereket cserélnek. Ez a decentralizált, mégis egységes megközelítés jelentős rugalmasságot és nagyfokú ellenálló képességet biztosít a JNIM számára még a legsúlyosabb veszteségek esetén is.

A JNIM befolyása jóval túlmutat a közvetlen katonai jelenlétük területén. A Dzsama’at aktívan használja a propagandát, többek között a helyi nyelveken (fulani, bamana stb.), hogy magához vonzza a lakosság legszegényebb és leginkább marginalizált rétegeit, akik közül sokan nem csak arabul nem tudnak, de néha nagyon felületesen értik meg az iszlámot mint vallást is. A JNIM különösen a nagy létszámú, nomád fulani törzsek körében találta meg fő társadalmi bázisát, a vallási egyenlőség ideológiáját, az etnikai tisztogatással szembeni védelmet és kvázi igazságszolgáltatást kínálva nekik azokon a területeken, amelyek fölött a hivatalos állami struktúrák már régen elvesztették minden ellenőrzésüket.

Fekete zászló a szürke zóna felett, avagy a terrorista államiság laboratóriuma

2022-ben, többéves intenzív terrorizmusellenes akciókat követően Franciaország végül fokozatosan leállította a 2014 óta tartó Barkhan-műveletet, és kivonta kontingensét a Száhel-övezetből (elsősorban Maliból). Ezt követte a MINUSMA (az ENSZ békefenntartó missziója), amely nem újította meg 2023. június 30-án lejáró mandátumát, valamint az amerikai kiképzők és biztonsági cégek, amelyek nem bizonyultak szívesen látott vendégeknek a sorozatos államcsínyeket átélt országok új hatóságai számára.

A JNIM gyors terjeszkedésbe kezdett, elfoglalt néhány katonai helyőrséget Burkina Faso északi részén, megostromolta Timbuktut, lemészárolta a dzsibóiakat, és jelentős veszteségeket okozott a régió hadseregeinek. Valójában ekkor zajlott le a hagyományos iszlamista gerillahálózat minőségi átalakulása egy fenntartható proto-állami entitássá Malitól Beninig.

A JNIM-et irányítási modelljének hibrid jellege – különösen az a dzsihadisták között ritka képessége, hogy a vallási fanatizmust és a brutális terrort a társadalmi-politikai rugalmassággal és a gazdasági számításokkal kombinálja – sokkal veszélyesebbé teszi, mint a korábbi „hagyományos” decentralizált terrorszervezetek voltak, például az al-Kaida vagy az Iszlám Állam (korábban ISIS). Ez utóbbival ellentétben például a JNIM, bár nem hirdeti, hogy a meglévő államhatároktól függetlenül egy valódi iszlám kalifátust kell létrehoznia, valójában már most is pontosan ezt teszi.

A Száhel-övezet „szürke zónáiban” élő emberek milliói számára a JNIM egyfajta anyaországgá vált. A dzsama’at harcosai ellenőrzik a legfontosabb utakat, piacokat, vízforrásokat sőt egyes helyeken még az ásványkincseket is. Ők ítélkeznek felettük, védik, kivégzik és katonailag mozgósítják a nyugat-afrikaiakat, gyakran igazságosabban, jobban és hatékonyabban, mint a „hivatalos” országok. A rezsimpárti milíciák vagy orosz szövetségeseik minden egyes önkényeskedése, minden egyes megölt civil vagy lerombolt otthon csak az iszlamisták pozícióját erősíti. A dzsihád, ahogyan azt a JNIM végzi, sokkal több mint szent háború. Ez a szervezeti és politikai rend minőségileg új formája az Oroszországgal szövetséges országokban, ahol a korábbi rend még nem is semmisült meg teljesen.

A Száhel-övezet nagy részén ma uralkodó helyzet szinte tökéletesen megfelel a modern kutatók által leírt úgynevezett „hármas dezintegrációs hatás” összes jellemzőjének: intézményi (államok összeomlása), katonai (hadseregek dezorganizációja) és diplomáciai (a külső kontroll elvesztése). A régió országainak – Mali, Burkina Faso, Niger – hadseregei a sorozatos katonai puccsok után és a nyugati segélyekhez való hozzáférés nélkül demoralizálódtak, és nagyrészt elpazarolták harci képességeiket. A köztük lévő koordináció gyakorlatilag megszűnt. Az új elit számára a fővárosok megtartása fontosabbnak mutatkozott, mint a terrorizmus elleni küzdelem a tartományokban. A JNIM pedig nemcsak mozgásteret, hanem időt is kapott arra, hogy megszilárdítsa pozícióját, átcsoportosítsa erőit és helyi szövetségeket építsen ki az etnikai és vallási közösségekkel.

A nyugati hatalmak, beleértve az Egyesült Államokat is, gyorsan elvesztették korábbi befolyási pozíciójukat a Száhel-övezetben. Az európai és nemzetközi jelenlét tényleges elvándorlása a térségből nem annyira tervezett stratégiának, mint inkább a közvélemény elégedetlenségére és a növekvő franciaellenes érzelmekre adott kényszerű válasznak tűnt. A helyszíni bázisok elvesztésével, a műholdas és rádiós felderítés korlátozásával, valamint a helyi hadsereggel való közvetlen kapcsolat megszűnésével Washington és Párizs gyakorlatilag már nem látott és nem tudott ellenőrizni semmit abból, ami a helyszínen történt. A JNIM viszont, kihasználva a bizonytalanságot és a helyi lakosságra gyakorolt befolyását, jelentősen növelte ellenőrzését a legfontosabb logisztikai és gazdasági csomópontok felett, beleértve az illegálisakat is – például a csempész- és kábítószer-kereskedelmi útvonalakat.

Közelebbről megvizsgálva a JNIM gyors sikerei már nem meglepőek, és nem is a vezetőik különleges karizmájának és tehetségének köszönhetőek. Az afrikai dzsihadizmus virágzása a nyugati országok stratégiai rövidlátásának, politikai gyengeségének és katonai határozatlanságának egyenes következménye. A probléma nem is az, hogy a modern demokratikus világ ténylegesen elvesztette befolyását a Száhel-övezetben és az ott zajló folyamatok feletti ellenőrzését. Sokkal súlyosabb, hogy ezzel együtt gyorsan elveszíti a globális stratégiai kezdeményezést, amelyet Oroszország egyes esetelben már sikeresen magához ragadott (hogy milyen következményekkel a saját maga számára, az egy másik kérdés), Kína pedig hagyományosan a háttérben marad.

Ezért a JNIM ma már nem csak katonai vagy vallási fenyegetést jelent. Erős politikai tényező, amely jelentősen megváltoztathatja a globális erőviszonyokat. És természetesen ez egy újabb emlékeztető arra, hogy komolyan támogatni kell a kialakult biztonsági architektúrát abban a régióban, amelyben érdekeltek vagyunk, ha érdekel bennünket. Ellenkező esetben mások gyorsan átveszik a helyünket.

Az afrikai tálibok, avagy hogyan olvad össze a terror az emberekkel?

A nemzetközi jelenlét összeomlása a Száhel-övezetben nem csupán fordulópont volt Afrika újkori történelmében – megnyitotta az utat az egész regionális biztonsági rendszer teljes leépülése előtt. Logikus, hogy az így keletkezett hatalmi vákuumot nem a demokratikus intézmények töltötték be rövid időn belül – honnan is kerültek volna ezek a Száhel-övezetbe európai támogatás nélkül? – hanem dzsihadista hálózatok, elsősorban a JNIM és legközelebbi riválisa, a Szaharai Iszlám Állam (ISIS), egy ugyancsak szenvedélyes dzsihadista csoport. Emiatt a JNIM nem tudott teljes cselekvési szabadságot elérni a politikailag instabil területeken.

2025. május végétől a JNIM aktív offenzívákba kezdett a Három Határ térségében (Mali, Niger, Burkina Faso), ahol több kulcsfontosságú pontot foglalt el, köztük vízforrásokat és aranybányákat In Tilit közelében. A Szaharai Iszlám Állam viszont kiszorította a JNIM fegyvereseit pozícióik egy részéből. A JNIM elfoglalta motorjaikat és járműveiket (az Afrikában népszerű, a sivatagi manőverező hadviselés szempontjából fontos pickupokat), valamint vízkészleteiket és állatállományukat. A JNIM válaszul sikeres rajtaütést hajtott végre a Szaharai Iszlám Állam (a továbbiakban: ISS) ellen Gaberónál, ami azt mutatja, hogy nem vesztette el a fájdalmas ellencsapások végrehajtására vonatkozó képességét.

Az erők újraelosztása a Burkina Faso-i front javára feltárta a JNIM pozícióját Maliban, amit a hagyományosan brutálisabb és megalkuvást nem ismerő ISS harcosai azonnal kihasználtak. Mindezen összecsapásokat a helyi szokásoknak megfelelően a civilek tömeges és brutális meggyilkolása, a nők és lányok elleni szexuális erőszak kísérte.

Ezt a visszaesést azonban egyelőre epizodikusnak kell minősíteni: a JNIM továbbra is befolyással bír a stratégiailag fontos övezetekben – különösen Burkina Fasóban, ahol a dzsamaát brigádok részt vettek a Dzsibo és Solle elleni sikeres támadásokban.

Nemzetközi elemzők és emberi jogi aktivisták azt írták, hogy idővel a JNIM és az Iszlám Állam száhel-övezetbeli ága közötti összecsapások egyre erőszakosabbá váltak, és fokozatosan túlmutatnak a két dzsihadista csoport közötti fegyveres rivalizáláson. Egyre inkább vallási koncepciók és kormányzási modellek csatájáról van szó – az ISIS-re jellemző mereven centralizált, messianisztikus terror és a JNIM által kínált hibrid, rendkívül alkalmazkodó, felkelői önkormányzatiság harcáról. Míg az ISIS harcosai brutális megfélemlítéssel – tömeges kivégzések, erőszak, fosztogatás, brutális nyilvános megtorlások – szerzik meg a hatalmat, addig a JNIM sokkal finomabb és szelídebb módon működik. Stratégiájuk az, hogy beágyazódnak a társadalom szövetébe, beágyazódnak a vidéki közösségek mindennapi életébe, és szinte teljesen feloldódnak bennük, azzal a várakozással, hogy amikor a JNIM beleolvad az emberekbe, minden ember a JNIM hívévé válik. Ez különösen Maliban és Burkina Fasóban figyelhető meg.

A különbség nemcsak a megközelítésekben, hanem a csoportok célközönségében is észrevehető. Míg az ISS az ISIS értékrendjét átörökítve és az iszlám radikálisokat világszerte megszólítva szélsőséges, demonstratív erőszakra és maximális globális visszhangra törekszik, addig a JNIM kizárólag az ellenőrzése alatt álló régiók helyi közösségeit célozza meg, gyakran pusztán helyi, szinte ismeretlen konfliktusokba avatkozik be – például a fulanik képviselői és a dogon vagy mosi népek közötti regionális interetnikus vitákba. És míg az ISS nemzetközi hírnévre és főként médiatámogatásra tesz szert, a JNIM folyamatosan biztosítja a konkrét, élő újoncok áradatát és a helyi lakosság jelentős részének lojalitását.

A csoport tudatosan és célirányosan nem az iszlám mint vallási fogalom eszméiért és tisztaságáért harcoló, hanem maguknak a muszlimoknak – konkrét embereknek a konkrét problémáikkal – az érdekeiért és védelmezőiért harcolók képét alakítja ki. Míg az ISS felgyújtja a saría törvényeit megszegők házait és falvait, a JNIM a saría bíróságokon keresztül kínálja a viták rendezését, segítséget nyújt a szegényeknek, és védelmet nyújt a bűnözőkkel és banditákkal szemben. A térségben sokan, akik belefáradtak a törvényes hadsereg és rendőrség önkényébe vagy a kormánypárti milíciák fosztogatásaiba, a JNIM-et tekintik a kisebbik rossznak. Ennek eredményeként a JNIM gyakran megússza az ellenfelekkel való frontális összecsapásokat, és zökkenőmentesen illeszkedik a helyi struktúrákba, a shurától (arabul: a vének tanácsa) a kiskereskedelmi láncokig.

Az ilyen „népiesség” álarca mögött viszont egy hagyományos, fanatikus iszlamista ideológia húzódik meg. A fiúk világi oktatásának és a lányok bármiféle oktatásának tilalma, a korai kényszerházasságok, a bűnözők és „hitehagyottak” nyilvános kivégzése, valamint a kegyetlen testi fenyítések alkalmazása (pl. a tolvajok kezének levágása vagy a hűtlen feleségek megkövezése) szintén a JNIM saría gyakorlatának szerves részét képezik. Bizonyos szempontból a JNIM társadalmi szerződése az ellenőrzése alatt álló lakossággal az afgán tálibok megközelítését idézi: addig segítőkészek az emberekkel, amíg azok panasz nélkül engedelmeskednek, de brutálisak és kegyetlenek lesznek, ha nem hajlandók elismerni Allah fennhatóságát.

Taktika stratégia nélkül, avagy miért ismétlik meg az oroszok mások hibáit?

A nyugati hatalmak és intézmények kivonulása után tehát Oroszország marad szinte az egyetlen olyan nagyhatalom, amely nem csak figyeli a Száhel-övezetben kialakult helyzetet, hanem aktívan beavatkozik abba. 2023 óta orosz katonai infrastruktúrát telepítettek Maliba, többek között Mi-24-es harci helikoptereket, Szu–24-es vadászbombázókat, felderítő és támadó drónokat, valamint egy orosz katonai szakértőkből álló csapatot. Ez a felszereltség lehetővé teszi Oroszország számára, hogy tanácsot adjon és támogassa a helyi hatóságokat a dzsihadisták minden fajtájával, köztük a JNIM struktúráival való szembenállásban, különösen Sebabuga, Sandare és Bulkessi térségében.

Oroszország a minimális fizikai jelenlét elve szerint próbálja felépíteni intervencióját. A nehézkes és elhúzódó francia Barkhan-művelettel ellentétben az orosz fegyveres erők száhel-övezetbeli fellépése a célzott támogatásra, a pontosságra, a mobilitásra és a helyi partnerekkel való szoros koordinációra épül. Ez lehetővé tette Moszkva számára, hogy felelős szövetségesként pozícionálja magát, amely nem avatkozik be partnere belügyeibe, és képes alternatívát kínálni az afrikai kormányoknak a Nyugat „neokolonialista paternalizmusával” szemben.

Az orosz katonai segítségnyújtás hatékonysága azonban nagyon korlátozott. A külföldi zsoldosok nyers ereje soha nem helyettesítheti az elveszett politikai befolyást és a teljes körű kapcsolatépítést. E nélkülözhetetlen elemek nélkül minden taktikai győzelem ideiglenes marad. Világos stratégia vagy akár a Száhel-övezetben való katonai jelenléte végcéljának meghatározása nélkül Oroszország inkább opportunista, mint szisztematikus módon cselekszik.

A JNIM már többször megmutatta, hogy nem csak hogy nem fél az oroszoktól, de tudja, hogyan kell harcolni ellenük. Az elmúlt másfél évben a csoport több sikeres támadást hajtott végre olyan konvojok ellen, amelyeket a Wagner-csoport kísért. A JNIM emírjei prédikációikban egyenesen ellenségnek nevezik Oroszországot – egy új „keresztes lovagnak”, aki átvette Franciaország helyét. Maguknak a dzsihadistáknak Oroszország korlátozott és eredménytelen beavatkozása a Száhel-övezetben nem annyira probléma, mint inkább erőteljes ideológiai ösztönző és konszolidációs tényező. Konkrét, kézzelfogható ellenségük van, aki ellen össze kell fogniuk, a gyarmatosítás és az iszlám hit meggyalázásának történelmi emlékére hivatkozva.

Ahhoz tehát, hogy Moszkva komolyan (és nem csak Putyinnak szóló jelentésekben) a maga javára változtassa meg az események menetét a Száhel-övezetben, Moszkvának át kell esnie az afrikai országok ügyeiben való igazi, többszintű részvétel próbáján. Különösen a csapásokat kell majd összehangolnia a politikai diplomáciával, jelentős gazdasági segítséget kell nyújtania szövetségesei számára (elsősorban az infrastruktúra újjáépítéséhez), be kell fektetnie az oktatásba, a logisztikába, a közigazgatásba stb. Különösen fontos a vallási és etnikai közösségekkel folytatott párbeszéd, amely nélkül minden külső jelenlétet elkerülhetetlenül megszállásnak fognak tekinteni.

A JNIM már bebizonyította, hogy képes erre, míg Putyin Oroszországa – nem. Ráadásul a dzsihadisták semmivel sem rosszabbak Moszkvánál a „kívülálló” képének kihasználásában, és ebben az esetben az objektív politikai valóság egyértelműen az ő oldalukon áll. Ezért ha Oroszország valóban meg akarja vetni a lábát a térségben, akkor valóban a helyi országok „sajátjává” kell válnia ott – nemcsak a bamakói elit számára, hanem a falusi sejkek, az utcai árusok, a romos mecsetek imámjai és a munkanélküli fiatalok számára is. Ellenkező esetben Oroszország azt kockáztatja, hogy megismétli a nyugati országok által követett utat – taktikai győzelmeket arat, majd teljesen elveszíti a stratégiai játékot.

A jelek szerint a Száhel-övezet számára egészen egyszerűen nem mutatkozik semmiféle jó megoldás. Márpedig amíg az ottani helyzet meg nem oldódik, éspedig kielégítő módon, állandó válsággócként kell tekintenünk erre a területre.

Szegény Afrika, többet érdemelne.

 

Szele Tamás