Az alábbiakban következő írás a romániai PressOne hasábjain jelent meg, és az orosz propaganda ottani helyzetét elemzi, az orosz álhír-hadjárat hatásait, ami nem sokat változott az elmúlt kétszáz évben – bizony, nekünk is van mit tanulni belőle, ugyanis nem különbözik ám annyira egymástól ez a mi két népünk, kultúránk, mint azt sokan hiszik.
Olvasás közben ne feledjük: a legutóbbi romániai választásokon Moszkva olyan mértékben próbált befolyást gyakorolni az eseményekre, ami még Európában sosem fordult elő (nem, még Moldovában sem), bár így sem sikerült elérnie céljait, de nem sok hiányzott a győzelmükhöz és a mostani kormánynak nincs könnyű dolga.
Ráadásul az ország gazdasági problémái miatt Bolojan miniszterelnök és Nicușor elnök kormánya egy megszorító programmal kell kezdjen, így érthető, hogy a szerző, Adrian Mihălțianu, aki egyébként sikeres sci-fi író és üzletember, miért van keserű hangulatban. De lássuk, mit talált, mi a véleménye a helyzetről. (Néhány megjegyzés óhatatlanul szükséges lesz, ezeket majd csillag alatt teszem meg, a bekezdések végén).
Az örök propaganda
„Új bizonyítékok láttak napvilágot az orosz propaganda legutóbbi fokozódásáról. (…) Oroszország elitje Európában utazgat, látszólag turistaként, de valójában propagandát terjeszt és szimpatizánsokat toboroz. Orosz ügynökök voltak a franciaországi zavargások okozói, akik a helyi sajtón keresztül keltek nyugtalanságot. (…) Ha bármilyen ideiglenes megosztottság alakulna ki Franciaország és Anglia között, a rengeteg orosz ügynök és fanarióta Thesszália, Albánia, Montenegró, Szerbia stb. területén azonnal reagálna.”
Nem, ez nem egy mai újságcikk, hanem egy 1856-os Gazeta de Transilvania című lapból származó jelentés, amely a Morning Post című újság egyik cikkéből idézett. Ez arról szólt, hogy Oroszország minden eszközzel propagandát folytatott akkoriban Európa területén.
Ennek a legfontosabb szereplői a következők voltak:
„Az orosz diplomáciai testület tagjai, akik olyan szilárdak, mint a bástyák, és ügynökeik, akiket Európa összes orosz nagykövetsége védi; az ortodox egyház egész gépezete a propaganda szolgálatába állítva; ezeknek a feszültségeknek a fő színterei a román fejedelemségek (Moldva és Románia), ahová Oroszország a legügyesebb megbízottjait küldi, és megpróbálja lefizetni a befolyásos személyeket.”
Nincs új a nap alatt, Oroszország több mint két évszázada ezt műveli, mindig ugyanazokkal az eszközökkel és ugyanazokkal a hatásokkal: ezeknek az országoknak, köztük Romániának a lakossága részben bedől az orosz propagandának, és így rendkívül hatékony ügynökévé válik egy olyan államnak, amely nemcsak befolyásolni akarja országuk politikáját és döntéseit, hanem egyenesen irányítani is.
Rendkívül érdekes (azok számára, akiknek van idejük böngészni az Arcanum archívumát) megnézni, hogyan változott a propaganda szó használata a román nyelvű újságokban az elmúlt két évszázadban. Első ránézésre a 19. századi cikkek nagy része a propagandát Oroszországgal hozza összefüggésbe, és ez nem véletlen.
Az idő múlásával az orosz propaganda az Oroszországban zajló eseményeknek megfelelően változott – az „egységesítő” ortodoxiától (mivel a pánszlávizmus nem működött a román országokban) a szocialista, bolsevik, sőt anarchista propagandán át a kommunista, szovjet propagandáig, és manapság a rejtett, nem vállalt propagandáig, amely a nosztalgiára, az egocentrizmusra és a cinizmusra épül.
Míg az ortodoxia és a kommunista propaganda különböző formái a román parasztokat és főleg a proletárokat (a célpont mindig a nép) egy „keresztény” vagy kommunista paradicsomba akarták csábítani – vagyis volt egy inspiráló meséjük, amely reményt adott nekik, és vágyakozást keltett bennük Oroszország fojtogató ölelésére, a mai propaganda más kulcsfontosságú elemeket ragad meg: a háborútól való félelmet, a valójában soha nem létezett idők iránti nosztalgiát, a szomszédok részéről elszenvedett igazságtalanság fájó érzését* és főleg a legszlávabb orosz lelki mélységekből fakadó cinizmust.
*Az illető szomszédok esetében ugyanezt lovagolják meg, csak fordítva: ideje volna már a fejünkhöz kapnunk, és nem egymást marnunk, hanem azokat, akik hazudoznak nekünk.
A propaganda célja is változott. Ma egyszerű: azt akarja a Kreml, hogy ne higgy semmiben, ne remélj semmit a saját országodtól, ne tudd, mi az igazság és mi a hazugság, és főleg, hogy dühöngj mindenért, ami a demokráciádban rosszul működik. A hatás? Nemcsak hogy harc nélkül megadja magát az alanya, hanem az orosz propaganda hatásának alávetett ügynökké válik, aki segít annak társadalmi terjedésében és társai megmérgezésében.
Ennek a folyamatos, minden csatornán zajló bombázásnak a végső célja a nyitott és liberális európai civilizáció megsemmisítése, és annak helyettesítése egy hatalom nélküli nemzetállamokból álló, egymással állandóan viszálykodó, ügyesen megosztott országok alkotta országok amalgámjával, amelyet egy elszegényedett, de teljesen militarizált Oroszország irányít, és így szerzi meg a legnagyobb hasznot: hogy Oroszországban senki ne álmodozzon többé a Nyugatról, mint egy inspiráló szellemiségű helyről, amely képes lerombolni az örök orosz autokráciát.*
*Ezt ideje volt kimondani. Ahogyan azt is, hogy egy ilyen parazita Oroszország valós érdemek és teljesítmény híján csak addig élne, míg képes fenntartani az általa dominált országok között a viszályt.
Mert az orosz propaganda végső célja nem Románia, de nem is valamelyik más európai ország, amelyet beszennyez. Nem, a célpont egyértelműen a saját népe, amelynek soha többé nem szabad kiutat találnia abból a táborból, amelyben született, és amelyből a 90-es évek elején megpróbált kitörni. És hogy ez megtörténjen, Putyin és a klikkje le kell, hogy rántsa az európai és amerikai társadalmat Oroszország szintjére, mert tudják, hogy soha nem tudják Oroszországot felemelni a messze előttük járó versenytársaik színvonalára.
Sajnos, bár Oroszország mindig fél lábbal a sírban van (ez történelmi jellemzője ennek a népnek), a propagandába fektetett beruházásai mindig rendkívüli eredményeket hoznak. Ezt tanulta meg minden kommunista diktátor azokban az országokban, amelyeket Oroszország a második világháború után meghódított, és a következményeket ma is látjuk a kommunizmus iránti nosztalgia hatalmas arányában Románia területén – az mindennek a teteje, hogy a „régi szép napokat” visszakívánók nagy része nem is élt egy napig sem Ceaușescu vagy Dej rendszerében!*
*Ehhez nem árt tudnunk, hogy a minap a costinești-i Beach, Please fesztiválon fiatalok ezrei skandálták Ceaușescu nevét, ami még betudható annak, hogy az egyik népszerű DJ-nek ez a beceneve, de nem sokkal később nyilvánosságra került egy hajmeresztő felmérés, amely szerint – egy 1500 fős mintát használva – a „Tudomása vagy hallomása szerint Nicolae Ceaușescu jó vagy rossz vezetője volt Romániának?” kérdésre a válaszadók 66,2%-a azt mondta, hogy jó vezető volt. 24,1% szerint rossz vezető, 7,8% nem tudja, míg 2% nem válaszolt. Összehasonlítási alapként: a MASZOL magyar anyanyelvű olvasói között végzett felmérés szerint a válaszadók 53%-a szörnyűnek találta Ceaușescu uralmát, további 29% akkor még meg sem született, 2% nem is akar emlékezni azokra az időkre és csak 16%-uk gondolja úgy, hogy kellemes emlékei vannak a korról, mert akkor volt fiatal. Az első statisztika eredményeit, mely kifejezett nosztalgiát mutat Ceausescu és kora iránt, minden szaktekintély a Georgescu, majd Simion elnökjelöltségét támogató orosz propaganda és információs hadviselés eredményének tudja be. A romániai román – és magyar – sajtóban jelenleg is komoly vita zajlik ez ügyben.
Hogyan lehet legyőzni az orosz propagandát, és hol hibáznak súlyosan a jelenlegi kormányzók (románok és európaiak egyaránt)?
Van egy tipikus hiba, amelyet a demokratikus politikusok elkövetnek: azt hiszik, hogy a tények, adatok és statisztikák valamilyen komolyan vehető szerepet játszanak a propaganda elleni küzdelemben. Ez sajnos teljesen téves. A propaganda elsősorban érzelmeket és történeteket ad el, nem tényeket és semmiképpen sem valós adatokat.
A hamis híreket nem lehet tényellenőrzéssel leküzdeni. Ez csak azoknál működik, akik egyébként is komoly kétségeik vannak egy álhírrel kapcsolatban – nekik csak arra jó, hogy érveket találjanak a saját álláspontjuk mellett, de azoknak, akik beveszik az oroszok és csatlósaik által a nyilvánosság elé tálalt vad történeteket, egyáltalán nem használható.
Nem lehet leküzdeni a társadalomban uralkodó éles igazságtalanságérzetet – amely egy bizonyos pontig valós, de az orosz befolyásoló erők hisztérikus hangvételű kampányai által a legdurvább túlzásokig fokozódik – megszorító intézkedésekkel és a közpénzek helyes elosztásával. Éppen ellenkezőleg, az ilyen típusú intézkedések azok, amelyek a leginkább sebezhetővé teszik azokat a kormányokat, amelyek meghozzák őket, különösen akkor, ha megijednek és úgy döntenek, hogy nem kommunikálnak róluk részletesen.
Ez a hisztéria- és gyűlölethullám csak akkor küzdhető le, ha magunk is elkezdünk kommunikálni. De nem propagandával, nem olyan hazugságokkal, mint amilyeneket Grindeanu miniszter szajkózott, aki esküdözött, hogy az Anghel Saligny-féle programok megfelelnek az európai normáknak és rendkívül hasznosak, miközben a valóság maga cáfolja ezt a számtalan abszurd projekttel, amelyeket a korábbi esetekben és a jelenlegi körülmények között is végrehajtottak.*
*Lám csak, Romániának is meglehetnek a maga lombkorona-sétányai…
Pontosan ez a nyílt lopás, amelyet a nagy pártok több ezer polgármestere követett el, démonizálta az Európai Unió eszméjét és egyesítő eszméjét Romániában. A mező közepén épített kerékpárutaktól a silány aszfaltozásokig, a főnökök villái felé vezető csatornázásoktól a több millió eurós felújítás után bezárt kulturális központokig – tucatnyi példa látható a közpénzek pazarlására különböző „európai” célok nevében, ami felháborította az embereket. Hogyan hihetnének még Európában és annak előnyeiben, amikor még a kis helyi beruházások is valójában komoly lopásokká változtak?
Hogyan lehet leküzdeni ezt az őrületet? A haragnak ezt a hullámát teljes átláthatósággal lehet legyőzni, amely a legmagasabb döntéshozóktól indul és végigfut az egész parancsnoki láncon. Átláthatóság elsősorban az újságírók számára, akik tudják, hogyan kell feltárni és elmagyarázni a nyilvános információkat, és a nagyközönség számára is.
Az utóbbiak számára már nem elég sajtótájékoztatót tartani vagy sajtónyilatkozatokat adni, hanem elengedhetetlenül fontos, hogy közvetlenül forduljunk hozzájuk, ahogyan azt Oroszország romániai apostolai már teszik is. És amikor így fordulunk hozzájuk, nem csak száraz számokat kell bemutatnunk, hanem képesnek kell lennünk inspirálni őket.
És itt jutok el végül a mai európai demokrácia nagy problémájához. Nevezetesen: a demokratikus politikusok, ellentétben a populistákkal, akik mindig tönkretették azokat az országokat, amelyeket kormányozni próbáltak, nem tudnak álmodni. Csak Excel-táblázatokat tudnak olvasni, amelyeket optimalizálnak, vállalkozóként gondolkodnak, és mindenkitől áldozatokat követelnek a társadalom nagyon homályos közjaváért. Inspirációjuk hiánya nemcsak a demokráciát öli meg, hanem az ország jövőjét is.
Vannak-e álmaik a demokrata politikusoknak?
A vízió és cselekmény hiánya az európai demokrácia filmjéből, a közös álom hiánya és az álom megvalósításának útjai – pontosan ez hiányzik Európából, így automatikusan Romániából és Magyarországról is. Pontosan ezt az űrt töltik be a populisták, akik nem haboznak még az orosz propagandával is szövetségre lépni, ha ez segít nekik a hatalomra jutásban.
És sajnálom, hogy ezt kell mondanom, de miről álmodik Nicușor Dan? Ahogy beszél, abból úgy tűnik, csak kevés dologról. Miről álmodik Ilie Bolojan? Egy tökéletesen könyvelt Románia nem éppen szép álom, még a könyvelőknek sem, bármilyen jól is sikerül a negyedéves beszámolójuk.
A populistákat ostoba nosztalgia inspirálja, amely állandó stagnálásban tartja őket, szemüket egy idealizált múltra szegezve, amely valójában soha nem létezett. De a demokráciák mi a fenével inspirálják az átlagembert, hogy az olyan kifejezések, mint a fenntarthatóság, a felelősség és a hatékonyság, nem mozdítanának meg egy könyvtárosnőt sem, nemhogy a vidéki és kisvárosi milliókat, akik teljesen elhagyatva érzik magukat – mert teljesen el is vannak hagyva?
Talán nem ártana, ha a magánszféra gazdasági tanácsadói mellett, akik Romániát a CFR-ről TGV-re akarnák átállítani, olyan emberek is bekerülnének a kormányba, akik hiteles történetet tudnak elképzelni Románia jövőjéről.*
*CFR – a Román Államvasutak rövidítése, a TGV meg egy francia gyorsvasúti rendszer. A kettő között mutatkozik némi különbség, de mi sem dicsekedhetünk a MÁV-val…
Igen, ez is egyfajta propaganda (a kifejezés önmagában nem rossz, csak egyfajta valóságot fogalmaz meg – hitet, álmot, történetet gerjeszt), de olyan, amely képes ezeket az embereket egy közös jövő felé mozdítani, és nem egy megosztott múlt felé. Oroszország szakértője annak, hogyan kell hipnotizálni az embereket, hogy a múltba nézzenek, de a jövőre nézve nincs semmi meggyőző ötlete. És éppen ebben rejlik Románia esélye.
A kiút ebből a hihetetlen mélységből, amelybe az aljas orosz befolyás lassan-lassan taszítja az országot – és amelybe már nála sokkal fejlettebb (látszólag) demokratikus társadalmak is beleestek –, csak egy igazságos és méltányos társadalom képe felé vezethet, amelynek nagyon konkrét elemei vannak, és ezekbe kapaszkodhatunk.
De ez azt jelenti, hogy az elejétől fogva el kell fogadni: a feladat nem az, hogy pénzügyileg hibátlan negyedévet teljesítsen az ország, hanem hogy az egész országot bevonják egy közös, hiteles és életképes projektbe. Nem „hivatalos forrásokból” származó közleményekkel, hanem interaktív módon, a közösségek és a civil szervezetek részvételével, a civil társadalom és a nagyközönség bevonásával, a tömegkommunikációs eszközök nem szócsőként, hanem közvetítőként való felhasználásával, egy olyan vitában, amely sajnos az elmúlt 35 évben nem zajlott le Romániában, és amelyet sürgősen el kell kezdeni.
A jelenlegi kormányzatnak ez a célja? Ez szerepel a prioritási listáján? Remélhetőleg, mert ellenkező esetben mindannyian nagyon gyorsan egy új AUR-korszakba csöppennek, amely még borzalmasabb lesz, mint az 1980-as években tapasztalt.*
*Itt egy szójátékot látunk: az AUR egyrészt aranyat jelent románul, másrészt George Simion utranacionalista-vasgárdista pártját, harmadrészt Ceaușescu uralmát is hivatalosan „aranykornak”, epoca de aurnak nevezték. Simion pártja tudatosan választotta ezt a nevet, más rövidítés helyett. Ez is mutatja, hogy orosz politika-technológusok tudatosan fejlesztett terméke.
Zárásul idekívánkozik egy idézet a Gazeta de Transilvania 1856-os számából:
„Még a fiatalabb generációknak is emlékezniük kell Dașcov és Kotzebue 1847-es cselszövéseire. Kotzebue – bár német volt és nem német szellemben nőtt fel – olyan kifinomult volt az orosz diplomáciai ravaszságban, hogy elvakította Moldva uralkodóját és zsarnokságra késztette, forradalomra lázítva így a népet.
Azt remélték, hogy a párizsi szerződés megszabadítja Moldvát és Románia földjét az orosz befolyástól és uralomtól, de ez még nem valósult meg teljesen. Az első angol–francia nézeteltérés esetén Oroszország befolyása újra kiterjedhet ezekre az országokra, amelyek ma a pánszlávizmus ellenségei.
Oroszország a szláv vér által rokon a szerbekkel, de nem a románokkal. A moldovai és havasalföldi románoknak nem szabad elfelejteniük, milyen nehezen szabadultak meg az 1849-es és 1853-as orosz megszállás alól.”
Ne felejtse el a román nép az 1944 és 1958 közötti megszállást sem, és annak folytatását sem a kommunista satrapák által 1989-ig. Nem másért, hanem mert már közel jár ahhoz, hogy megismételje az elmúlt két évszázad történelmét. Még akad egy gyorsan záródó időablak. Nem szabad hagyni, hogy becsukódjon és az ország mögötte maradjon.
Eddig tartanak Adrian Mihălțianu gondolatai, és kétségtelen, hogy meg kéne őket szívlelni. Leginkább azokat a meglátásait kéne figyelembe vennünk, amelyek a propaganda és az álhírek céljáról szólnak – a végső cél valóban az Örök Harc Európája, melynek vérén Oroszország hízik. Ahogy az egymással civakodó orosz fejedelemségek vérén és zsírján híztak annak idején a mongolok – tőlük tanulhatták a módszert.
Európa – reméljük – van olyan erős, hogy lerázza magáról ezt a világnagy orosz piócát. Ha nem teszi meg: vége.
A cikk az Európai Unió finanszírozásával készült. Az itt szereplő vélemények és állítások a szerző(k) álláspontját tükrözik, és nem feltétlenül egyeznek meg az Európai Unió vagy az Európai Oktatási és Kulturális Végrehajtó Ügynökség (EACEA) hivatalos álláspontjával. Sem az Európai Unió, sem az EACEA nem vonható felelősségre miattuk. A Zóna nem részesült a támogatásból, csak felületet biztosít a cikknek.
Szele Tamás