Amikor 2022 februárjában az Oroszországi Föderáció megtámadta Ukrajnát, országszerte háborúellenes tömegtüntetések robbantak ki. Azonban elég volt a jogrendszer drákói – és azóta is folyamatosan tartó – szigorítása ahhoz, hogy az akkori ellenállóknak mára írmagja se maradjon. Aki nem menekült el az országból, az most büntetőtáborban van – és Oroszország halotti csendbe burkolózik.
Ennek a csendnek a kialakulását és a mostani állapotát írja le a Jamestown Alapítvány friss elemzése, és meg kell mondanom, nem tanulság nélkül való olvasmány olyan államok polgárainak, ahol már most is autoriter a vezetés és elnyomó intézkedések bevezetése fenyeget. Ráadásul az autoriter vezetés igen jóban van Moszkvával és sok mindenben követi példáját. Lássuk tehát: hol tart most Oroszhon?
Az elmúlt években az oroszok állandó és intenzív televíziós propagandának voltak kitéve, amely Vlagyimir Putyin orosz elnököt és az Ukrajna elleni teljes körű háborúját támogatta. Az orosz köztereken rendkívül ritkák az államellenes kijelentések. A nyílt ellenzékiség hiánya azonban nem írja le pontosan az orosz állampolgárok valódi hozzáállását Putyin rendszeréhez. Az orosz tisztviselők egyre elnyomóbb intézkedésekhez folyamodtak Oroszország 2022-es teljes körű ukrajnai inváziójának kezdete óta, hogy megfojtsák a független, rendszerellenes véleménynyilvánítás minden formáját.
Ezek az intézkedések már nem kizárólag a politikai ellenzék ellen irányulnak, amely Oroszországon belül gyakorlatilag nem létezik, hanem a hétköznapi polgárok és az internetfelhasználók ellen is. A „külföldi ügynök” státuszt 2012-ben vezették be, és kezdetben társadalmi szervezetekre vonatkoztatták. 2020 óta magánszemélyekre is alkalmazzák. A törvény eredeti változatában valakit azért lehetett „külföldi ügynöknek” minősíteni, mert külföldről kapott támogatást. Később azonban úgy határozták meg, hogy a puszta „külföldi befolyás” elegendő hozzá – ez a kifejezés homályos, és szinte bármit magában foglalhat.
Most hetente egyre több ember kerül fel a „külföldi ügynökök” listájára, és egyre többeket fosztanak meg állampolgári jogaiktól. Nemcsak nem jelölhetőek semmiféle választott tisztségre, de nem folytathatnak oktatói, alkotói vagy más hasonló tevékenységet sem. Még Leonyid Brezsnyev Szovjetuniójában sem létezett ilyen státusz.
A „külföldi ügynököknél” még veszélyesebbek azok, akiket „terroristáknak és szélsőségeseknek” minősítenek. A listán szereplők ellen azonnal büntetőeljárást indítanak, és zárolják a bankszámlájukat, ami gyakorlatilag megfosztja őket a megélhetésüktől. 2021-ben a néhai orosz ellenzéki Alekszej Navalnij mozgalmát „terroristának” nyilvánították, noha alapvetően az erőszakmentes polgári tiltakozásra összpontosított. És éppen ez a státusz tette tönkre a mozgalmat. 2018-ban Oroszország több mint 80 régiójában működött a „Navalnij-központok” hálózata, amely egyesítette a hivatalos propagandával szemben álló fiatal ellenzékieket. Néhány évvel később azonban e központok valamennyi tagja börtönben végezte, vagy emigrációba kényszerült. Maga Navalnij 2024-ben halt meg egy büntetőtelepen.
A listára való felvétel a biztonsági erők szeszélye szerint történik, és teljesen független a bíróságtól. Ezt a státuszt jogi úton lehetetlen visszavonni, mivel a jelenlegi orosz bíróságok ugyanannak az elnyomó rendszernek a részévé váltak. Július 14-én két híres orosz írót, Borisz Akunyint és Dmitrij Bikovot is üldözőbe vettek, akik kritikusan értékelik a Kreml politikáját. Az elsőt távollétében 14 év börtönbüntetésre ítélték, míg a második felkerült a körözési listára.
A látszólag demokratikus nyugati szervezetek paradox módon néha együttműködtek az orosz elnyomó hatóságokkal. A PayPal nemzetközi fizetési rendszer például – az orosz bankokhoz hasonlóan – lezárja azoknak a számláit, akiket Oroszország „terroristáknak és szélsőségeseknek” nyilvánított.
Moszkva tovább szigorítja a büntető rendszert. Az orosz Állami Duma nemrég jóváhagyta a „külföldi ügynökök” büntetőjogi üldözésének egyszerűsítését. Korábban legalább két adminisztratív szabálysértést kellett elkövetni ahhoz, hogy valakit büntetőjogi felelősségre vonás fenyegessen; most azonban elég, ha egy cikkben vagy blogbejegyzésben egyszer sem tüntetik fel, hogy „ezt az anyagot idegen ügynök készítette”. Jelentősen egyszerűsödött a különböző közéleti egyesületek „szélsőségessé” nyilvánításának lehetősége is. Már egyetlen tag „szélsőségessé” minősítése is elegendő ok az egész szervezet teljes betiltására.
A szabad internet maradványai Oroszországban különleges elnyomás célpontjává váltak. Az internet továbbra is veszélyt jelent a diktatúrára, mivel sokak számára lehetővé teszi a változatos információs tartalmak létrehozását, így valódi demokratikus térré válik – ellentétben az orosz állami televízióval, amelyben csak egy maroknyi propagandista szólalhat meg. Csak 2024-ben közel félmillió honlapot blokkoltak Oroszországban. A globális platformok, mint például a Facebook és az Instagram, ráadásul általánosan tiltottak, és „szélsőségessé” nyilvánították őket. Ezekhez Oroszországból korábban csak virtuális magánhálózatok (VPN) segítségével lehetett hozzáférni, de mostanra a hatóságok ezekre is lecsaptak.
Az orosz Állami Duma jóváhagyta a „szélsőséges anyagok” interneten való keresése miatt kiszabható büntetésekről szóló törvényt. A VPN-technológia használata ráadásul „súlyosbító körülménynek” minősül – az új törvény értelmében pénzbírsággal sújtják azokat, akik ilyen szolgáltatásokat terjesztenek. Ez az első eset, hogy Oroszországban kriminalizálják az információfogyasztást. A hatóságok korábbi erőfeszítései a „szélsőséges” tartalmak készítőinek megbüntetésére összpontosítottak. Most már az olvasók, nézők és hallgatók is egyaránt büntetés és üldöztetés alanyai lesznek.
Úgy tűnik, hogy Putyin Oroszországa Aljakszandr Lukasenka Belaruszából merít ihletet, ahol az embereket már régóta azért is büntetik, sőt be is börtönözik, ha egyszerűen csak feliratkoznak az ellenzéki weboldalakra és csatornákra az üzenetküldő alkalmazásokon keresztül. A fehérorosz hatóságok nem álltak le. Fehéroroszországban már több ezer olyan eset volt, amikor embereket állítottak bíróság elé képernyőfotókért, like-okért, vagy akár csak azért, mert egy „rossz” csevegésben vettek részt.
Oroszország megpróbál egy „szuverén” információs birodalmat létrehozni, amely elkülönül az általa „barátságtalannak” tartott demokratikus országoktól. Ennek egyik része a Putyin által aláírt törvény az „egységes nemzeti üzenetküdő” létrehozásáról. Ez az alkalmazás különböző funkciókat kíván integrálni, többek között személyazonosító igazolványt, kommunikációs eszközt és digitális pénztárcát. Az orosz különleges szolgálatoknak azonban teljes hozzáférésük lesz hozzá.
Egy ilyen egységes nemzeti rendszer használatakor az oroszoknak le kell mondaniuk a kommunikáció minden titkosságáról, nem is beszélve a „tiltott” oldalakhoz és csatornákhoz való hozzáférésről. Putyin a közelmúltban elrendelte a külföldi üzenetküldők oroszországi használatának korlátozását is. Az Állami Duma már felszólította az állampolgárokat, hogy „készüljenek fel a WhatsApp leállítására”. Úgy tűnik, Oroszország leckéket vesz ez ügyben a Kínai Népköztársaságtól, amelynek hatóságai a Nagy Tűzfal rendszer segítségével olyan rendszert hoztak létre, amely dinamikusan blokkolja a külső internethez való hozzáférést.
Az állami elnyomás ilyen erőteljes megugrása Oroszországban azt tükrözi, hogy a Kreml egyre inkább elbizonytalanodik a lakosság lojalitását illetően. Az orosz gazdaság az elhúzódó háború következtében egyre gyengül, és a tisztviselők aggódnak a tiltakozások miatt. Előre meg akarnak „tiltani” minden civil tevékenységet. Az orosz történelmi tapasztalatok azonban azt mutatják, hogy a „csavarok végletekig való meghúzása” gyakran éppen az ellenkező hatást eredményezi – a forradalmi „gőzkazán robbanását”.
Eddig az elemzés, én csak annyit tennék hozzá, hogy a módszer nem új. Már a cári időkben is sikerült így vérbe fojtani demokratikus és békés mozgalmakat, hogy aztán – a mostanihoz hasonló fagyos némaság után – sokkal radikálisabb és agresszívabb forradalmárok jelenjenek meg helyettük. Olyanok is voltak közöttük, akik képesek lettek átvenni a hatalmat, de utána sem jött el az orosz szabadság napja. Így aztán az elemzés szerzőjével ellentétben nem bíznék olyan nagyon egy forradalomban.
Oroszország – maga a politikai reménytelenség. És minél nagyobb lesz, annál reménytelenebb.
Szele Tamás