Az orosz hatalmi utódlás kérdése nagon is reális, hiszen Vlagyimir Putyin már egyáltalán nem fiatal ember, le merném fogadni, hogy egyszerre már csak két barnamedvével áll ki verekedni, már nem is lovagol minden nap szibériai tigrisen és reggelire is beéri maximum két komodói sárkánytojással. Már bizony inkább gyéduska, mint bátyuska de ki követi majd a trónon?

Eddig ezer és egy találgatás jelent meg ez ügyben, egyik valószínűtlenebb, mint a másik, én magam a potenciális – bár Putyinnal egykorú vagy még nála is idősebb – utódot a Kirijenko-Nariskin-Patrusev trojka tagjai között keresném, de hát nem vagyok én orákulum, könnyen tévedhetek is. Azonban a legújabb moszkvai pletykák egyenesen dinasztikus hatalomátadásról szólnak, konkrétan arról, hogy a mostani orosz elnök a hatalmat a lányára, Jekatyerina Tyihonovára ruházná majd át, aki szociálisan (bár konzervatívan) gondolkodik, igazságos társadalomra törekszik, és egyáltalán, minden, ami Nagy Katalin cárnő volt, kivéve azokat a különös történeteket Potemkinnel meg más esetben azzal a bizonyos lóval. A kicsit giccses, mindenképpen hazug, operettre hajazó legendáról Andrej Percev, az orosz belpolitika legkiválóbb ismerője rántotta le a leplet a Riddle: Russia mai számában.

Mint írja, az orosz politika szakértőki és a politizáló Telegram-csatornák szerzői egyre gyakrabban beszélnek a Vlagyimir Putyin lánya, Jekatyerina Tyihonova körül kialakult szuperbefolyásos „körről”. Az elmélet szerint ebbe a körbe tartozik szinte az összes fiatal és ambiciózus kormány- és Kreml-alkalmazott, akiknek célja a régi elit leváltása és egy új, „társadalmi igazságosságra épülő” rend megteremtése. Ez az elképzelés racionalizálja a „vad putyinizmus” káoszát, és világos forgatókönyvet kínál a jövőre nézve, amelyben Putyin átadná a hatalmat a lányának. Valóban kialakult egy elitcsoport Tyihonova körül, de ez nem nevezhető különösen befolyásosnak vagy nagy létszámúnak.

Vlagyiszlav Szurkov rejtélyes mítoszai

A Vlagyimir Putyin vezette orosz hatalmi vertikum mindig is igyekezett „önmagában álló dolognak”, csak a bennfentesek szűk köre számára érthető rendszernek tűnni. A benne zajló döntéshozatali folyamatok a külső megfigyelők, még a szakértők számára is a lehető legátláthatatlanabbak maradnak. A hatalmi vertikumnak ezt a konstrukcióját a 2000-es évek végén a Kreml Vlagyiszlav Szurkov vezette politikai blokkja tudatosan hozta létre, Gleb Pavlovszkij „Alapítvány a Hatékony Politikáért” nevű szervezetének bevonásával. Pragmatikus politikatechnológiai célokból szakralizálták a hatalmat. Az elnök és környezete meg akarta tartani az irányítást. A Pavlovszkij és Surkov által kialakított „rendteremtő kém” képe kezdett elavulttá válni. A 2000-es évek végére a rend megvalósultnak tűnt, a „civil pozícióban dolgozó szilovik” küldetése befejeződött, és a hatalmat – logikus módon – fokozatosan új figuráknak kellett volna átadni. A hatalom szakralizálása a „ha nem Putyin vagy az ő kinevezettje, akkor ki?” formulával ezt a kérdést volt hivatott megoldani.

A Kreml politikai tömbje azt az elképzelést kezdte hirdetni, hogy csak Putyin és csapata kormányozhatja Oroszországot, teljesítve az „ország megmentésének” feladatát. A 2007-es választásokon az elnök által vezetett „Egységes Oroszország” „Putyin tervének” nevezte programját. A hatalom szakralizálása megkövetelte a titokzatosság auráját, így a klánok, csoportok és mindenekelőtt a szilovikok érdekeit kiegyensúlyozó, amúgy is bonyolult döntéshozatali rendszer még nagyobb ködbe burkolózott. Mindenki megértette, hogy a végső szót mindenben Vlagyimir Putyin mondja ki. A politizáló közvélemény és az elit azonban kezdett elgondolkodni: az elnök nem rendelkezhet minden kérdésben minden információval, tehát valakinek befolyásolnia kell a döntéseit, bizonyos lépéseket javasolva. Ez igényt támasztott az „utolsó előtti fokozat”, a Putyin környezetében lévő legbefolyásosabb csoport vagy struktúra azonosítására. Szurkov politikai blokkja sikeresen pályázott erre a szerepre. Maga Szurkov demiurgoszként jelent meg, aki a hatalmi gépezet titkos karjait mozgatja, utasításokat ad a szilovikoknak, a kabinetnek, az Egységes Oroszországnak, a kormányzóknak és a rendszerszintű ellenzéknek. Az ő erőfeszítéseinek köszönhetően a politikai blokk a Kreml vagy az elnöki adminisztráció szinonimájává vált, és a politikai blokk vezetőjét még ma is gyakran – és tévesen – az adminisztráció vezetőjének nevezik. Vlagyiszlav Szurkov politikai felvigyázó távozása után a „demiurgosz” mítosza, amely alig tükrözte a valóságot, elenyészett.

A Skolov-mítosz

Vjacseszlav Vologyin, miután a politikai blokk élére került, felhagyott a „demiurgosz” mítoszával, és egy szűkebb, pragmatikusabb képet alkotott magáról. A hatalmi vertikum politikai arculatának fenntartására összpontosított, kapcsolatba lépett a rendszerszintű ellenzékkel, „korbácsot és kalácsot” használva, hogy a 2011-2012-es Bolotnaja- és Szaharov-tüntetések után szűkebb keretek között tartsa azt. Vologyin „megszűrte” a kormányzóválasztásokat, és az Egységes Oroszországot az elnöki adminisztráció monolitikus alegységévé tette. A „demiurgosz”, a Putyin utáni második legbefolyásosabb figura vagy struktúra szerepe azonban betöltetlen maradt. Ez feszültséget okozott a politizáló közvéleményben, amely tisztánlátást szeretett volna elérni a kaotikus hatalmi rendszeren belül. A politológusok különböző modelleket javasoltak, amelyek bizonyos pillanatokban működőképesek és relevánsak voltak. Jevgenyij Mincsenko például kidolgozta a „Politbüró 2.0” koncepcióját (egy kollektív döntéshozatali rendszert, amely kulcsfontosságú tisztviselőket és Putyin belső körének tagjait foglalta volna magában). Később Konsztantyin Gaaze szociológus javasolta az „udvar” koncepciót, amelyben az elnök szabadidejéért felelős személyek egyre nagyobb befolyásra tettek szert. Ezek a modellek azonban még az elkötelezett közönség számára is bonyolultak voltak, és nem adtak választ a kulcskérdésre: ki a második ebben a rendszerben Putyin mögött?

A politizáló Telegram-csatornák felemelkedésével szerzőik megpróbálták azonosítani ezt a „harmonizáló” figurát vagy struktúrát. A legjelentősebb kísérlet az úgynevezett „Skolov-csoport” megjelenése volt. A kifejezés először a Szobeszednyik című lap „Vlagyimir Putyin, a korrupció és egy demonstratív pofon Szergej Ivanovnak” című cikkében jelent meg. Szerzője, Oleg Roldugin főszerkesztő-helyettes azt írta, hogy az akkori kormányfő, Ivanov pozíciója gyengül, miközben a „Skolov-csoport” megerősíti pozícióját a kormányban. Jevgenyij Skolov akkoriban Putyin személyzeti kérdésekben illetékes tanácsadója volt. Ezt követően a politizáló Telegram-szegmensben elterjedtek a „Skolov-csoport” támadásairól és más befolyásos klánok ellentámadásairól szóló pletykák, amelyeket különösen a Nezygar csatorna erősített meg. A csoport összetételéről vagy akcióiról semmi konkrétum nem volt ismert, és a „Skolov-csoport” hamarosan mém lett, amelyet a hatóságok, az ellenzék vagy akár természeti jelenségek bármely tevékenységének magyarázatára használtak. A kifejezés valószínűleg azután alakult ki, hogy Skolov egy illegális pénzügyi műveletek elleni küzdelemmel foglalkozó munkacsoport élére került. A „csoport” kifejezés inkább a Putyin környezetében lévő valódi klánokhoz kapcsolódott – például a Kovalcsuk fivérekhez, a Rotenberg fivérekhez, Szergej Csemezovhoz és Igor Szecsinhez. Ezek a klánok azonban egyértelmű tagsággal és forrásokkal rendelkeztek, míg a „Skolov-csoport” egyikkel sem. 2018-ban Skolovot elbocsátották tanácsadói posztjáról Putyin mellől, és a „szuperbefolyásos csoportja” természetesen megszűnt létezni.

De a feltételezett, valódi, elsősroban Putyinra gyakorolt befolyással bíró központ keresése folytatódott. A politizáló közvélemény „utódokat”, „árnyék-miniszterelnököket” és „-minisztereket” keresett. Például 2023-ban szóba került a „Turcsak-csoport”. A „Skolov-csoporthoz” hasonlóan ez a kifejezés is azután merült fel, hogy Andrej Turcsak, az Egységes Oroszország főtanácsának akkori titkára a mozgósítással foglalkozó elnöki munkacsoport élére került. A Turcsak növekvő befolyásáról szóló elmélet támogatói úgy vélték, hogy emberük az elnök számára fontos katonai feladatkört kihasználhatja céljai eléréséhez, például ahhoz, hogy Szentpétervár vezetője vagy a Föderációs Tanács elnöke legyen. Turcsak azonban végül elvesztette pozícióit, és az Altaji Területre küldték kormányzónak.

A hatalom és a lány

Érthető az igény, hogy az elitfolyamatokat egy szuperbefolyásos struktúra elméletével magyarázzák, különösen a valódi klánok növekvő vagyonának és befolyásának fényében. Szergej Csemezov Rosztek-csoportja államosított vállalatokat kap, és megerősíti személyi pozícióit: képviselője, Denisz Manturov első miniszterelnök-helyettes lett, és az Egyesült Repülőgépipari Vállalat korábbi vezetője most az egyik legvonzóbb régiót, a Rosztovi Területet vezeti. A Kovalcsuk fivérek az internetes üzletágban terjeszkednek, míg klántársuk, Szergej Kirijenko folyamatosan szélesíti befolyását. A Rotenberg testvérek szintén profitálnak az államosításból, cégeik nagy szerződéseket kötnek. Az „elsőt az egyenlők között” azonban lehetetlen azonosítani e klánok között – ez a rés üres marad.

A „Tyihonova-kör” elmélete kitölti ezt az űrt, és egyszerű válaszokat ad nemcsak a jelenlegi befolyásról, hanem arról is, hogy mi vár ránk. Vlagyimir Putyin lányainak – Marija Voroncova és Jekatyerina Tyihonova – alakját mindig is a titokzatosság aurája övezte. Maga az elnök úgy emlegette őket, hogy „ezek a nők”. Voroncova és Tihonova nem szerepeltek sokat a nagy nyilvánosság előtt, de az elmúlt két évben mindketten részt vettek a szentpétervári Nemzetközi Gazdasági Fórumon. Ezt nehéz figyelmen kívül hagyni a Putyin életkora és a konkurens klánokból származó több „herceg” jelenléte miatt feltartóztathatatlanul a hatalomváltás irányába tartó folyamat során. A lányok előbukkanása az árnyékból arra utalhat, hogy Putyin azt tervezi, hogy valamelyiküknek fogja átadni a hatalmat. Aktivitásukat azonban nem szabad túlértékelni: Voroncova csak a fórum egyik moderátora volt a sok közül, Tyihonova pedig kizárólag videón keresztül szólalt fel, a több száz felszólaló egyikeként.

Ha viszont komolyan Putyin lányait tekintjük utódoknak, akkor Jekatyerina Tyihonova tűnik a legesélyesebb jelöltnek. Egykori férje, Kirill Samalov kiszivárgott levelezése alapján a konzervatív eszmék iránt érdeklődik, Innopraktika nevű alapítványa pedig az orosz állami üzleti élet kulcsfiguráival működik együtt. Tyihonovának van egy bizalmi köre, köztük Kirill Dmitrijev, az orosz közvetlen befektetési alap vezetője, aki Putyin kegyeit élvezi, és Tyihonova közeli barátnőjének, Natalia Popovának a férje.

Ha úgy tetszik, e viszonylag szűk társadalmi csoport köré egy „Tyihonova-kör” épülhet, amit Abbas Galljamov politológus fel is tételez. Szerinte Putyin lánya olyan fiatal és ambiciózus bürokratákat tömörít maga körül, akik elégedetlenek a dolgok jelenlegi állásával és az erőforrásoknak a „régi elit” javára történő elosztásával – amit Igor Szecsin a Rosznyeft vezetője, Alekszej Miller a Gazprom irányítója, a Kovalcsuk fivérek és a Rotenberg fivérek jelentenek. Új „igazságosságot” hirdetnek, és Andrej Belouszov védelmi miniszter és korábbi gazdasági miniszterelnök-helyettes elképzelései inspirálják őket. A „tyihonovisták” közé tartozik Dmitrijev, Belouszov, Putyin tanácsadói és korábbi testőrei, Alekszej Djumin és Dmitrij Mironov, egy másik korábbi testőr és jelenlegi rendkívüli helyzetek minisztere, Alekszandr Kurenkov, Alekszej Novak miniszterelnök-helyettes, Andrej Turcsak, Alekszej Csekunkov, a Távol-Kelet és az Északi-sarkvidék fejlesztéséért felelős miniszter, Vlagyimir Megyinszkij, Putyin tanácsadója, Anna Civiljeva, Putyin unokahúga és védelmi miniszterhelyettes, valamint férje, Szergej Civiljev energiaügyi miniszter.

Csekunkov „hazafias szocializmusról” szóló RBK-cikke alapján Galljamov rekonstruálta a „tyihonovisták kiáltványát”. Csekunkov a „hazafias szocializmus” koncepcióját javasolja, amelyben az üzletemberek „szolgaként és alkotóként” a társadalom javára dolgoznak, az állam pedig stabil rubellel támogatja őket és az állami vállalatokat. Az elmélet logikusnak tűnik: Jekatyerina Tyihonova, az ő hátterével és ideológiai érdeklődésével megfelel a „kör” vezetőjének szerepére. Kirill Dmitrijev jól ismeri őt, Csekunkov Dmitrijev helyetteseként dolgozott az RDIF-nél, a többi felsorolt „tyihonovista” pedig érintett lehet a hatalom személyi stagnálása miatt. A homályos „Skolov-csoporttal” ellentétben ez az elmélet világosabb képet nyújt a résztvevők összetételéről és céljaikról.

Ebből a logikai konstrukcióból azonban hiányzik egy név, ami azonnal kétségessé teszi az egész elméletet: Jurij Trutnyev miniszterelnök-helyettesé és távol-keleti meghatalmazotté. Alekszej Csekunkov, Trutnyev közeli munkatársa (a meghatalmazott egyik jó ismerősének a fia) cikkében kifejti Trutnyev nézeteit. Trutnyev a Távol-Keleten hasonló tervet valósított meg. Saját politikai blokkja van, amelyet helyettese, Grigorij Kuranov politikatechnológus vezet, aki képes megfogalmazni ezeket az elképzeléseket, és a fiatal miniszteren keresztül eljuttatni a felső vezetésnek. Csekunkov valóban együtt dolgozott Dmitrijevvel az RDIF-nél, de együttműködésük rövid volt – két ambiciózus egyéniség ritkán tűri egymást sokáig. Azóta Csekunkov karrierje a Távol-Kelethez és Trutnyevhez kötődik. A „kör” néhány tagja, például Novak és Belouszov, valószínűleg az RDIF felügyelőbizottságában való részvételük vagy az elithez képest viszonylag fiatal koruk miatt kerültek ide.

Kétségtelen, hogy Jekatyerina Tyihonova rendelkezik egy bizonyos társadalmi körrel, hozzáféréssel az elnökhöz és befolyással bizonyos folyamatokra – valamint nagy állami vállalatok az Innopraktika szponzorai. Kérdéses azonban annak a „körnek” a létezése, amely készen áll a régi elit kihívására és erőforrásainak újraelosztására. A „régi elit” képviselői – Igor Szecsin, Szergej Csemezov (Rosztek) és Alekszej Miller (Gazprom) – tagjai az Innopraktika kuratóriumának, és jól ismerik Tyihonovát. A „tyihonovistáknak” titulált személyek régóta fennálló klánokhoz tartoznak: Djumin, Mironov és Kurenkov a Roszgvargyija vezetőjéhez, Viktor Zolotovhoz, Csekunkov Jurij Trutnyevhez, Novak pedig Szecsinhez és Csecsemezovhoz áll közel. Mindannyian továbbra is védik csoportjaik érdekeit. A kegyvesztett Turcsak esete, ha „tyihonovistának” tekintik, tovább kérdőjelezi a csoport befolyását.

A „Tyihonova-kör” elmélete egyébként visszhangra talált a politizáló Telegram-szegmensben és az elemzők körében. Népszerűsége Borisz Jelcin „családjának” precedenséből eredhet – lánya, Tatjana Djacsenko valóban jelentős befolyással rendelkezett a Kremlben. Egyes fiatal „hercegeket”, köztük Borisz Kovalcsukot, és más klánok és csoportok képviselőit is a „Tyihonova-körhöz” soroltak. A „Skolov-csoporthoz” hasonlóan ez is hivatkozási pont lett az orosz politika és gazdaság számos folyamatának magyarázatához. Az elmélet vonzereje érthető: rendet és racionalitást hoz a hatalmi rendszert elborító káoszba. A szilovikok kormányzókat és helyetteseiket támadtak meg, Roman Sztarovojt építésügyi miniszter lemondása és az ellene induló büntetőeljárásról szóló hírek közepette öngyilkosságot követett el, és a vagyonok fokozatos államosítása a nagy regionális vállalkozások áldozatául esik. Ezeknek a folyamatoknak nincs egyetlen kedvezményezettje vagy koordináló központja. Tatjana Sztanovaja politológus ezt „vad putyinizmusnak” nevezi, ahol az elnök szerepe referenciapontként egyre inkább elmosódik, és a kulcsszereplők önálló játszmákba kezdenek. Az elit, a politizáló közvélemény és a kommentátorok igyekeznek megőrizni ezt a referenciapontot és megtalálni a jövő forgatókönyvét. Az „igazságért” küzdő „tyihonovisták” elmélete ilyen referenciapontot kínál, de valószínűleg hamis.

A valódi klánok az utódokat és a „hercegeket” készítik elő, hogy átvegyék a hatalmat. Pozíciójuk és Putyinhoz való közelségük miatt Mihail Misusztyin miniszterelnök vagy Szergej Szobjanyin moszkvai polgármester lehet a legtöbb klán számára elfogadható utód. Andrej Belouszov védelmi miniszter is játszhatná az egyensúlyozó figura szerepét. A Kreml politikai blokkjának vezetője, Szergej Kirijenko szintén ambíciókkal bír, és ő is szerepel az utódok listáján. Lehetséges, hogy az elkerülhetetlen hatalomváltás pillanatában Vlagyimir Putyin szava távozó személyiségként nem lesz meghatározó. Ennek fényében kevésbé tűnnek ígéretesnek Tyihonova környezetének kilátásai, amely nem formálódott strukturált, erőforrásokkal rendelkező csoporttá. Az is könnyen lehet, hogy Putyin lánya maga is nélkülözi a neki tulajdonított ambíciókat.

Látjuk tehát: a Tyihonova-csoport valójában nem létezik, moszkvai legenda, városi folklór csupán, ami a kollektív sóvárgás hozott létre a „jó cár” vagy most éppen a „jó cárnő” iránt, aki „igazságos” de azért erőskezű, gazdag de nagylelkű és még folytathatnánk az egymást kizáró erények sorát – az viszont már megbocsáthatatlan túlzása még ennek a pletykoid legendának is, hogy olyan gátlástalan figurákat is idealista, demokrata lovagokként, majdhogynem dekabristákként ábrázol a nemes hölgy szolgálatában, mint Djumin vagy Turcsak.

Orosz népmese és bécsi operett keveréke ez, politikai giccs, olyan mintha valaki gondolán balalajkázva énekelne az orosz nemzet nagyságáról és szabadságáról.

Szóval: ez csak egy populista hazugság a jólelkű tyihonovistákról. Ami persze nem jelenti azt, hogy megfelelő politikai széljárás esetén ne lehetne ebből a meséből sokak életét követelő vádirat is.

 

Szele Tamás