A „totális háború” fogalmát Carl von Clausewitz porosz katonai teoretikus alkotta meg (ő az „abszolút háború” kifejezést használja), mint gondolati modellt, szemben a „valódi háború” empirikus gyakorlatával. Clausewitz a fegyveres erők közötti háborúra utalt, és hangsúlyozta, hogy maga a háború nem ismer mértéket. A háborús erőszak dinamikájának csak a politikai és társadalmi tényezők szabnak határt az ő abszolút háborújában.

Nos, ennél van (volt) még totálisabb hadviselés is, például a második világháborúban, mikor a résztvevő országok erőforrásainak és gazdaságának teljes felhasználásával, a lakosság végsőkig való igénybevételével és ellenőrzésével folytatott harc a másik fél teljes hadászati megsemmisítéséig tartott – ilyent hirdetett Joseph Goebbels 1943. február 18-án, a berlini Sportpalotában tartott beszédében, melyet a közönség ordítva megéljenzett, majd a következő két év folyamán totálisan el is veszített. Szóval, nem is olyan nagyon jó ötlet az ilyesmi.

És napjainkban megjelent a legtotálisabb háború is, amelynek már sem politikai, sem társadalmi tényezők nem szabnak határt, minden fegyver benne és mindenki (lehet) katona a maga eszközeivel, ráadásul hivatalosan béke van, csak annyira forró béke, hogy az már – háború. Erről szól a Jamestown Alapítvány mai, még csak nem is a legfrissebb eseményeket ismertető tanulmánya.

Július 15-én a Balkáni Oknyomozó Újságírói Hálózat (BIRN) és a moldovai CU SENS újságírócsoport közzétett egy oknyomozó riportot, amely megerősítette Moldova állításait, miszerint Oroszország titkos paramilitáris táborokat hozott létre Szerbiában és a bosznia-hercegovinai Szerb Köztársaságban a 2024. októberi moldovai elnökválasztások előtti hónapokban. A választások előtt néhány nappal a moldovai hatóságok bejelentették, hogy meghiúsítottak egy, az ország destabilizálására irányuló összeesküvést, több tucat razziát hajtottak végre és több mint 100 gyanúsítottat azonosítottak. Egy sajtótájékoztatón a moldovai biztonsági és hírszerző szolgálat azt állította, hogy a száműzött oroszbarát oligarcha, Ilan Șor finanszírozta a tervet úgy, hogy moldovai állampolgárokat küldött Moszkvába, ahol elsődleges kiképzésben részesültek a tüntetések irányítására terén.

Ebből a csoportból válogattak ki egy csapatot, akiket állítólag a Balkánra küldtek továbbképzésre. Ezeken a táborokban a Wagner-csoporthoz tartozó orosz kiképzők tanították a résztvevőket drónok vezetésére és harcra, miközben „sport és pszichológia terén” is oktatták őket. Nem sokkal a moldovai merénylet meghiúsítása után, Szerbiában és Bosznia-Hercegovinában is felbukkantak a művelet balkáni aspektusára utaló bizonyítékok, amint a nyomozó iporterek elkezdték feltárni a titkos kiképzőhelyeket és lelplezni azok orosz kapcsolatait.

Ezek a felfedezések csak tovább erősítik a moldovai politikába való példátlan orosz beavatkozás dokumentációját, és összhangban állnak Moszkva jelenlegi tendenciájával, mely szerint helyi bábok és eldobható ügynökök segítségével hajtja végre műveleteit.

A BIRN és a CU SENS nyomozati jelentése első kézből származó bizonyítékokat szolgáltatott ezeknek a táboroknak a működéséről. Az egyik résztvevő, Maxim Rosca nyilatkozata szerint neki és más moldovai állampolgároknak 300–500 dollárt ígértek a tíz napos képzés után. Rosca azt is állította, hogy őt és a többi résztvevőt Anatolij Prizenko moldovai üzletember toborozta. Prizenko 2024 decembere óta uniós szankciók hatálya alatt áll, mert állítólag az orosz vezérkari főigazgatóság (GRU) utasítására több moldovai állampolgárt küldött Párizsba 2023 októberében, hogy Dávid-csillagokat fessenek a város épületeire, és ezzel fokozzák a francia társadalomban a gázai helyzet miatti feszültséget. Lilian Carp, a kormányzó európa-barát Cselekvés és Szolidaritás Párt moldovai parlamenti képviselője, aki a parlamenti nemzetbiztonsági bizottság elnöke is, megerősítette Rosca állításait. Azt állította, hogy „Boszniában a résztvevők drónokkal gyakoroltak, megtanulták, hogyan kell tömeges zavargásokat szervezni és hogyan kell a rendőrséget erőszakos reakcióra provokálni”.

A Kreml kísérlete, hogy befolyásolja a moldovai elnökválasztást a Moszkva által támogatott jelölt, Alexandr Stoianoglo javára, csak egy a Balkánon végrehajtott orosz műveletek hosszú sorában. Moszkva régóta a Balkán régióját tekinti a Nyugattal való konfrontációja egyik frontvonalának. Amikor a régió országai szorosabb integrációt keresnek a NATO-val vagy az Európai Unióval, Oroszország álcázott és destabilizáló lépésekkel reagál.

Hírhedt példa erre a 2016-os montenegrói puccskísérlet. Montenegró NATO-csatlakozásának előestéjén egyes orosz GRU-tisztek összeesküvést szőttek a parlament megrohamozására és a nyugatbarát miniszterelnök meggyilkolására, hogy helyére egy Moszkva-barát kormányt állítsanak.

A tervet meghiúsították, és Montenegró 2017-ben csatlakozott a NATO-hoz. A GRU ügynökeinek és a helyi összeesküvőknek ügyében a bíróság által hozott ítéletek megerősítették a Kreml részvételét. Az orosz műveletek a Balkánon nem korlátozódnak puccsok szervezésére. Ide tartozik a helyi lakosság ideológiai és paramilitáris felkészítése is, gyakran ártalmatlan köntösben. 2018 augusztusában például a szerb hatóságok bezártak a szerbiai Zlatibor körzetben egy úgynevezett „hazafias ifjúsági tábort”, amelyet orosz és szerb háborús veteránok közösen működtettek.

Oroszország emellett regionális civil fórumokat is felhasznál fedőszervezetként szélesebb körű regionális befolyás szerzésének céljára. 2012-ben Oroszország és Szerbia megállapodott egy közös humanitárius központ létrehozásáról a szerbiai Niš városában, amely hivatalosan a vészhelyzetek által érintett embereknek nyújtott támogatásért, valamint közös projektek és programok végrehajtásáért lett volna felelős. A gyakorlatban azonban a központ Oroszországnak biztosít támaszpontot egy kritikus regionális logisztikai útvonalon, Szerbia, Koszovó és a NATO-tag Bulgária határán. Nyugati tisztviselők gyanús jelekre hívták fel a figyelmet, például arra, hogy a központ többször is megpróbálta diplomáciai státuszt szerezni személyzetének, ami Oroszország általánosan alkalmazott taktikája arra a célera, hogy kémeit a diplomáciai mentesség álcája mögé rejtsék. 2022-ben koszovói OSINT-kutatók dokumentálták, hogy a humanitárius folyosó jelzésével ellátott szállítmányok jelentek meg Koszovó északi, a Veselinović szervezett bűnözői csoporttal szövetséges szerb nacionalista csoportok által ellenőrzött területein. Az orosz „Éjszakai Farkasok” csoport vezetője, Aleksandr Zaldostanov is megerősítette, hogy néhány tagjuk segített ezeknek az ellátmányoknak a „humanitárius központból” Koszovó északi részébe történő szállításában.

Ezen ideológiai és biztonsági intézkedések a Kreml általános működési tervét és módszerét mutatják, aminek része a civilek felé irányuló platformok létrehozása, a helyi lakosság beépítése és magukhoz kötése, majd ezek titkos célokra való kihasználása. Moszkva a Balkánt titkos műveletek színterének használhatja a helyi szövetségesek jelenlétének és a régió egyes részein uralkodó engedékeny környezetnek köszönhetően. Szerbia például szoros kapcsolatokat ápol Oroszországgal, katonailag semleges és nem tagja a NATO-nak, vezetése pedig a kelet és nyugat közötti egyensúly stratégiáját követi. Ez Szerbiát viszonylag biztonságos tereppé teszi az orosz műveletek számára – mármint NATO-tag szomszédjaihoz képest biztonságosabbá.

A régió oroszbarát országai logisztikai központként és toborzási területtként szolgálnak Moszkva számára, miközben az máshol csapást mér ellenfeleire. Erre jó szolgálnak jó példával a balkáni kiképzőtáborok. Szerbiát és Bosznia-Hercegovina autonóm részét, a Milorad Dodik vezette Szerb Köztársaságot használták fel a Kreml moldovai befolyásának kiterjesztésére. A veteránok, paramilitáris csoportok és szélsőséges politikai szervezetek regionális hálózatainak ápolásával Oroszország bizonyos tagadhatóság leple alatt végezhet határon átnyúló zavaró műveleteket.

Az orosz műveletek a Balkánon nem egyszeri, egymástól független akciók. Inkább egy szélesebb körű jelenség részét képezik: Moszkva háborúfogalmának folyamatos változását. Valerij Geraszimov, az orosz vezérkar főnöke megfogalmazta azt az elvet, hogy a modern konfliktusokban „a politikai és stratégiai célok elérésében a nem katonai eszközök szerepe megnőtt, és ezek sok esetben hatékonyságukban meghaladják a fegyverek erejét”. Ez a szemlélet nyilvánvalóan megmutatkozik abban, hogy Oroszország nyílt katonai akciók helyett inkább olyan eszközökre támaszkodik, mint a kibertámadások, a dezinformáció, a gazdasági kényszer és a titkos szabotázsok. Bár a „Geraszimov-doktrínát” gyakran idézik Oroszország „más eszközökkel vívott háborújának” stratégiájának alapjaként, ez nem az ötlet első megfogalmazása, hanem egy szélesebb körű vita része, amely az orosz katonai körökben már régóta folyik. Lássunk néhány idézetet a legbefolyásosabb orosz katonai vezetőktől, amelyekből kitűnik, hogy a nem lineáris hadviselés gondolata milyen mélyen áthatotta az orosz gondolkodást.

Viktor Szamszonov tábornok:

„Nyilvánvalóan figyelembe kell venni, hogy a hagyományos fegyverekkel vívott fegyveres harc nem lehet a modern háború fő jellemzője. … A háború a politikai célok elérésének eszköze, amelynek során az államok közötti ellentéteket politikai, gazdasági, pénzügyi, diplomáciai, információs, technológiai és egyéb eszközökkel, valamint a fegyveres erők bevetésének fenyegetésével vagy közvetlen bevetésével oldják meg.”

Nikolaj Vorobjov dandártábornok:

„Az erőszakos cselekmények … a katonai műveletek utolsó szakaszának tekinthetőek, amikor az ellenséges állam politikai, diplomáciai és egyéb vérontás nélküli megsemmisítő képességei kimerültek. … A legfontosabb az első, hatalmas és hirtelen csapás, amely lefegyverzi és megsemmisíti az ellenséget.”

Anatolij Kvasnyin, az Orosz Fegyveres Erők vezérkari főnöke:

„A modern konfliktusokban az új konfrontációs területek megjelenésével a küzdelem módszerei egyre inkább a katonai erőn alapuló politikai, gazdasági, információs és egyéb nem katonai intézkedések integrált alkalmazása felé tolódnak el.”

Szergej Ivanov, volt védelmi miniszter, miniszterelnök-helyettes és az orosz elnök kabinetfőnöke:

„Nézzünk szembe a tényekkel: Oroszország ellen már több éve háború folyik és Oroszország is harcol mások ellen. Senki sem hirdette meg ezt a háborút. … Ez egy új típusú háború egyik formája, egyik tipikus példája, amelyben nem csak fegyveres küzdelem zajlik.”

Ignat Danilenko dandártábornok, a Vörös Hadsereg Legfőbb Politikai Igazgatóságának agitációs és propagandai osztályának volt csoportvezető tanára:

„Az ellenség megsemmisítése sokféle formát ölthet (fizikait vagy nem fizikait), és nyíltan vagy titokban, közvetlenül vagy közvetve valósítható meg, egészen addig, hogy az ellenségre (ellenállókra vagy legyőzöttekre) társadalmi, csoportos vagy egyéni önmegsemmisítő programokat kényszerítenek.”

Mahmud Garejev, tábornok és az Orosz Katonai Tudományos Akadémia elnöke:

„Az utóbbi években a politikai célok elérése érdekében a nemzetközi konfrontációban a politikai, diplomáciai, gazdasági, információs, kibernetikai és pszichológiai eszközök és módszerek egyre nagyobb jelentőségre tettek szert, ami felvetette a háború fogalmának és az azzal kapcsolatos ismeretek egész rendszere alapvető megváltozásának kérdését.”

Valerij Geraszimov, az Oroszországi Föderáció Fegyveres Erői Főparancsnokságának vezetője:

„Egyes szakértők és tudósok támogatják a háború természetének és jellegének klasszikus értelmezését. Ugyanakkor nem utasítják el a háború jelensége evolúciós fejlődésének objektivitását és az elméletében szükséges változtatások bevezetésének szükségességét. Megint mások a „háború” fogalmának jellegére és természetére vonatkozó nézetek radikális frissítését javasolják, tekintettel arra, hogy a fegyveres küzdelem nem kötelező attribútum.”

Vlagyimir Zarudnyickij, az Oroszországi Föderáció Fegyveres Erői Főparancsnoksága Katonai Akadémiájának vezetője:

„A terület megszerzéséért és megtartásáért folytatott küzdelmet felváltotta a nemkívánatos államok kritikus struktúráinak ellenőrzése a regnáló hatalommal párhuzamosan létrehozott, ellenőrzött kormányok révén.”

Alekszandr Szerzsantov altábornagy, a Vezérkari Katonai Akadémia helyettes vezetője, és Dmitrij Pavlov ezredes írják „A katonai és nem katonai akciók együttes alkalmazásáról” című közös publikációjukban:

„Eszközeink: nagy hatótávolságú precíziós fegyverekkel, hiperszonikus fegyverekkel, különböző kategóriájú csapásmérő drónokkal, információs és egyéb fegyverekkel végrehajtott komplex csapások, csapatok (erők) csoportosítása, szisztematikus hadműveletek, gazdasági (pénzügyi, energetikai) és társadalmi intézkedések az ellenség erőforrásainak csökkentése céljából, valamint az ellenséges koalíciókon belüli megosztottság és ellentétek kialakítása az ellenségnek nyújtott katonai-technikai és gazdasági segítségnyújtás tekintetében.”

A balkáni proxy kiképzőtáborok használata, valamint más európai destabilizáló események tehát az orosz katonai gondolkodás mélyebb változását tükrözik, nevezetesen a „háború” fogalmának újradefiniálását. Ez a tágabb háborús koncepció a felforgató műveleteket nem a nyílt háborútól elkülönülő vagy annál alacsonyabb rendű akcióknak tekinti, hanem annak szerves részeként kezeli. Oroszország konfliktusokhoz való hozzáállása átfogó, opportunista és nem korlátozzák a hagyományos határok. Moszkva háborús koncepciója tehát sokkal tágabb, mint a hagyományos nyugati elképzelések, ami igen megnehezíti az Oroszország felforgató tevékenységére adott, egyelőre még következetlen válaszlépéseket.

A Kreml új háborús doktrínája világos: az ellenfelet minden eszközzel meg kell gyengíteni, ideértve a terrorizmust, szabotázst, dezinformációt és szellemi kútmérgezést, demoralizálást, konteók terjesztését és civilek radikalizálását, a gazdaság és az energetikai hálózat megsemmisítését, éhínségek és járványok keltését, és ha mindez megvolt, nagy csapást kell rá mérni, amitől teljesen megsemmisül. Mármint, ha az eddigieket kibírta volna.

Rendben van: de működik?

Nos, nem mindig. Sőt, többször vall kudarcot, mint ahányszor sikerül. Ukrajna már 1255 napja áll ellen ennek a stratégiának és taktikának, Moldova és Románia ellen is kudarcot vallott (bár egyik meccs sincs még végleg lejátszva), Grúziában viszont sikerrel járt a katonai beavatkozást megelőző, „soft” szakasza. Belaruszban még katonai beavatkozás is volt, és ott is sikerrel jártak. A gyakorlat tehát azt mutatja, hogy a módszer csak a nagyságrendekkel gyengébb ellenféllel szemben hatékony.

Ha ilyen a jelen és talán a jövő háborúja, vagyis nem válik el élesen és hivatalosan a nyugalmas, civil élettől, hogy fog kinézni a béke?

Lehet, hogy már nincs is abszolút értelemben vett béke és háború, míg a Kreml ezt a doktrínát követi, csak a hidegháború és a „forró béke” változataiban evickélünk, különböző hőfokon?

Annyi rendes embert gázolt már el a villamos Moszkvában… miért pont ez a Geraszimov volt kivétel, ezt miért nem tudta elütni, mielőtt még megvetette ennek a pokoli módszernek az elméleti alapjait?

Vagy Annuska a hibás, mert nem öntötte ki időben az olajat?

 

Szele Tamás