Az orosz ellenzéki Dozsgy tévé volt főszerkesztője, Mihail Zygar sommásan kifejtette véleményét a The New Yok Times hasábjain az orosz–amerikai viszony problémáiról. Hoppá… gondoljunk csak bele, hogy milyen hatást keltett volna ez az első mondat olyan 1986–87 körül! Ha leírta volna valaki, vagy börtönbe kerül, vagy – ami valószínűbb – gumiszobába.
Kezdjük azzal, hogy nem voltak orosz ellenzéki tévéadók. Hivatalosan ellenzékiek sem voltak, csak a Szabad Európa sutyorgott valamiket Szaharovról. Orosz, vagyis szovjet tévéadók voltak, főszerkesztők is, de hogy egy ilyen funkciót betöltő ember ellenzéki legyen, az fel sem merülhetett volna. Az pedig, hogy a The New York Times levelezési véleményrovatában megírja a maga lesújtó véleményét Moszkva politikájáról, végképp sci-finek számított volna. Mondanám, hogy nagyot változott a világ azóta, de sajnos van egy olyan érzésem, hogy nem lenne igazam: Moszkva, legalábbis Zygar szerint, még ugyanaz, a Szovjetuniót kis hiányokkal ugyan, de ma Oroszországi föderációnak hívják, és Washington is a helyén van, bár a mostani elnök megosztó személyiség: nehéz eldönteni, ostobább-e mint amekkora gazember, vagy fordítva. De lássuk Zygar véleményét. A saját megjegyzéseimet szokás szerint a bekezdések végén, csillag alatt fogom majd beszúrni.
Trump elnök nem ijesztette meg az orosz elitet. A múlt héten kijelentette, hogy „csalódott” Vlagyimir Putyinban, és rövidebb határidőt szabott – a hét péntekig – az ukrajnai háború befejezésére, súlyos gazdasági szankciókkal fenyegetve, ha ezt nem tartják be. Moszkvában senki sem vette komolyan. Miután több mint három évig kibírta a szankciókat, a Kreml úgy véli, hogy bármit képes kezelni, amit rájuk zúdítanak – feltéve, hogy Trump egyáltalán végrehajtja a fenyegetését, amit Moszkvában sokan kétlenek.*
*Nos, az 1980-as években meg abban kételkedtek, hogy megdőlhet a szocialista világrendszer, sőt, bizonyosak voltak annak örök fennállásában, aztán egyszer csak hipp-hopp, csődbe ment és szétesett a Szovjetunió. Moszkva helyében én tanultam volna ebből a nem túl régi esetből. Csakhogy Moszkvának hiába beszél az ember.
De van egy mélyebb oka is a lekicsinylő reakciónak. A Kremlhez közel álló források szerint Putyin arra a következtetésre jutott, hogy az Egyesült Államokkal való tárgyalásnak nincs értelme, és a kompromisszum felesleges. Az ellenségeskedés politikáját választotta, nem a barátságét. Az amerikai békeügyi küldött, Steve Witkoff közelgő moszkvai látogatása sem fog ezen változtatni. Trump ugyan megkeseredett Putyin iránt, de az orosz elnököt ez nem érdekli.
Hat hónappal ezelőtt még egészen más volt a helyzet. Amikor Trump visszatért az elnöki székbe, Moszkvában sokan remélték, hogy az amerikai–orosz kapcsolatokban enyhülés következhet be. A két elnök barátságos nyilatkozatai és a Szaúd-Arábiában folytatott tárgyalások mellett más biztató jelek is utaltak a feszültség enyhülésére. Az orosz propagandisták – nyilván a Kreml utasítására – tartózkodtak az új amerikai kormány és Trump személyének bírálatától. (Helyettük Emmanuel Macron francia elnök lett a támadások fő célpontja.)
Hamarosan amerikai üzletemberek jelentek meg Moszkvában, akik Trump kampánytámogatóinak nevezték magukat. Azt állították, hogy a szankciókat fel fogják oldani, sőt, hogy az elnök még mindig arról álmodozik, hogy Trump Tower épülhet Moszkvában. Az orosz tisztviselők és vállalkozók, óvatosak voltak velük, de hinni akartak abban, hogy a béke lehetséges, és hogy Trump meggyőzheti Putyint a háború befejezéséről. Úgy tűnt, hogy az amerikai együttműködés megújulásának álma valóra válhat.
Gyorsan kiderült, hogy ez csak vágyálom. Ma már mindenki tudja, hogy Putyin nem akar véget vetni a háborúnak, amely továbbra is az orosz társadalom feletti ellenőrzésének fő eszköze. Sőt, már abban sem hisz, hogy megállapodásra lehet jutni az Egyesült Államokkal. Putyin úgy véli, hogy minden amerikai kormány természeténél fogva ideiglenes, ezért bármilyen megállapodás értelmetlen. Ma Trump van hatalmon, de három év múlva már nem biztos, hogy ő lesz az elnök. A személyes kapcsolatok nem jelentenek semmit. Putyin számára már nincs értelme működő kapcsolatot kiépíteni Amerikával.
A Kreml propagandistái érzik, hogy a mézeshetek véget érnek. Még mindig kerülik a Trumpra mért közvetlen támadásokat, de a környezetébe támadnak. Különösen Lindsey Graham szenátort emelték ki „oroszgyűlölő” szélsőségesként, miután azt javasolta, hogy Putyin „hívja fel Khamenei ajatollahot”, hogy megkérdezze, mi fog történni Trump első ultimátumának 51. napján. A közelmúltban az állami tulajdonú Rosszija–1 csatorna vezető politikai talk show-jában a műsorvezető a kamerába kiáltotta: „Mit habogsz? El fogsz pusztulni az Amerikáddal együtt, és senki sem fog emlékezni a nevedre.”*
*Igen, az orosz kultúrában gyakori, hogy a valódi erőt harsány kötekedéssel akarják pótolni, de ez csak akkor jár sikerrel, ha az ellenfél tényleg nem akar verekedni. Ha odacsap, azonnal kiderül, hogy a fenyegetőzés mögött nem állt valós képesség.
Ez a megvető hozzáállás jellemezte a válaszokat Trump legutóbbi támadására. A szankciók és vámok bevezetésének kilátása Oroszországra és az országgal üzletelőkre egyaránt nem tűnik ijesztőnek az orosz elit számára. Tagjai egyszerűen nem hiszik, hogy ez megtörténhet. Bármilyen valódi korlátozás – érvelnek – a globális olajárak emelkedéséhez vezetne, ami magasabb benzinárakat jelentene az Egyesült Államokban és jelentős politikai visszhangot váltana ki. A Kreml véleménye szerint Trump soha nem kockáztatná ezt.
Az üzleti vezetők is úgy gondolják, hogy ez nem más, mint blöff. Ha Amerika másodlagos szankciókat vezetne be azokkal az országokkal szemben, amelyek továbbra is orosz olajat és gázt vásárolnak, az első célpontoknak Kínának, Indiának és Törökországnak kellene lennie. Trump hajlandóságot mutatott kereskedelmi háborúk folytatására még a szövetségeseivel is, és megígérte, hogy további vámokkal szankcionálja Indiát. De vajon tényleg hajlandó lenne komolyan kockáztatni a kapcsolatokat Indiával és Törökországgal csak azért, hogy megbüntesse Oroszországot? Kína esetében pedig sokan úgy vélik, hogy a konfliktus Washingtonnal már olyan pontra jutott, hogy további eszkaláció nem lehetséges – Amerikának nincs több nyomásgyakorló eszköze.
Apróságnak tűnik, de mégis van jelentősége annak, hogy nem Putyin reagált közvetlenül Trump fenyegetéseire. Helyette Dmitrij Medvegyev, Oroszország volt elnöke és a biztonsági tanács alelnöke vette át a kezdeményezést. „Minden újabb ultimátum fenyegetés és egy lépést jelent a háború felé – nem Oroszország és Ukrajna között, hanem a saját országod ellen” – írta az X-en, Trumpnak címezve. Medvegyev, aki egykor komoly politikus volt, ma főként provokatív kijelentéseiről ismert. Az ő feladata, hogy rendszeresen atomcsapásokkal fenyegetőzzön, és ezt múlt héten is megtette, ami arra késztette Trumpot, hogy bejelentse: két atom-tengeralattjárót „megfelelő régiókba” vezényelt.
A Kreml nem felejtette el, hogy Trump állítólag megkérdezte Volodimir Zelenszkijt, Ukrajna képes-e támadást indítani Moszkva vagy Szentpétervár ellen. Moszkva azonban meg van győződve arról, hogy a nyugatiak sokkal jobban félnek az orosz nukleáris fenyegetésektől, mint az oroszok a hipotetikus, nyugati támogatással végrehajtott támadásoktól. Az ok egyszerű: a nyugati közvélemény soha nem fogadná el a támadás során bekövetkező civil áldozatokat.
Oroszországban a közvélemény már nem számít; valójában évek óta nem is létezik valódi értelemben. Ezért találta a Kreml annyira mulatságosnak, amikor a Fehér Ház sajtótitkára, Karoline Leavitt, sietve cáfolta az Egyesült Államok által támogatott moszkvai támadás lehetőségét.
Ez a gúnyos hozzáállás elárulja, mennyire elszakadt a valóságtól – sőt, mennyire téveszmékbe menekült – Oroszország uralkodó elitje. A helyzet Oroszországon belül messze nem stabil. Az ország egész nyáron szinte folyamatos légiközlekedési válságot él át, mivel a járatokat rendszeresen megzavarják drónok támadásai. A nagyvállalatok a nyomorítóan magas kamatok alatt küszködnek. Az Orosz Központi Bank csekély gazdasági növekedést jósol, a beruházások szintje alacsony, és az ország rossz termésre számít. Nincs minden rendben.*
*És akkor még finoman fogalmaztunk, nem tekintettük a gazdasági stagflációt, a társadalom elöregedését, a frontról hazatérő katonák miatt rohamosan terjedő erőszakos bűncselekmény-hullámot és általában véve, az orosz valóságot úgy, ahogy van.
Ennek ellenére Oroszország vezetői továbbra is abban a hitben élnek, hogy semmi sem árthat nekik. Végül is, úgy gondolják, az ország az elmúlt három évben megtanulta, hogyan kell elszigetelten élni. Lehet, hogy igazuk van Trumppal kapcsolatban, és az amerikai elnök szavai nem többek üres fenyegetőzésnél. De mivel a propaganda elvakította őket, és nem veszik észre a veszélyeket, hamarosan csúnya meglepetés érheti őket.
Ne feledjük: az orosz történelem a Kalka menti csata óta arról szól, hogy magabiztos embereket csúnya meglepetések érnek, minek következtében időnként összedől az ország.
Szele Tamás