Előre szólok: embert próbáló olvasmány következik. Az utóbbi évek egyik legérdekesebb viselkedéspszichológiai kísérletéről van szó, ami – egy dokumentumfilmnek indult. Valószínűleg Elliot Aronson óta ez a legfontosabb esemény a társadalomtudományok történetében, bár a jelenség értelmezését nem kéne elsietni.

Tulajdonképpen az Újtestamentum kifordítását figyelhetjük meg: János evangéliumában boldogok, akik nem látnak, mégis hisznek, a mai világban meg azok boldogok, akik látnak, mégsem hisznek. Vagy hogy is van ez. Az esetről az ukrán nyelvű Szabadság Rádió írása alapján számolok be. Külön szeretném megköszönni Oláh Mihálynak, hogy felhívta az írásra a figyelmemet.

Egy cseh rendező, Robin Kvapil megpróbálta meggyőzni az orosz propaganda hatására az ukrán háború borzalmait kétségbe vonó honfitársait a kegyetlen igazságról. Dokumentumfilmje, a „Nagy honvédő út” arra törekedett, hogy bemutassa Oroszország agressziójának és az orosz hadsereg háborús bűneinek vitathatatlan bizonyítékait.

A film hősei, Ivo, Petra és Nikola – csehek, akik úgy vélik, hogy a mainstream média „horrortörténeteket” talál ki az ukrajnai háborúról. A konfliktusról alkotott véleményüket úgy lehetne összefoglalni, hogy: „A Nyugat sarokba szorította Oroszországot, és Putyinnak nem maradt más választása, mint támadni”. Mint a gazdálkodó Nikola hozzátette:

„Rendkívül ostoba dolog manapság Oroszországra mutogatni és azt mondani, hogy ő az agresszor és a vétkes”.

A dokumentumfilmesnek saját elmondása szerint egy évvel ezelőtt támadt az ötlete, hogy minden cenzúra és rendezés nélkül megmutassa az ukrajnai háborút azoknak a cseh állampolgároknak, akik nem hisznek benne.

Ilyen okostojásunk nekünk is akadt 2022 októberében, itt, Magyarországon, magam is írtam róla: egy hazánklánya, aki szokás szerint egyszerre volt minden, nemlétező párt elnöke, méhész, világutazó, csizmadia és kéjgáz, egy szép napon közölte, hogy Ukrajnában márpedig semmiféle háború nem zajlik, és ha a tisztelt publikum kifizeti az útiköltségét, elmegy a helyszínre, hogy bebizonyítsa, miszerint mindenki hazudik és a legteljesebb béke honol arrafelé. A tisztelt publikum megtapsolta a produkciót, de pénzt nem adott, mire fel duzzogva bár, de lemondta az utat. Jól tette: egyrészt maximum Kijevig juthatott volna, másrészt ha frontzónában videózgat, „élőzik” és elkapják, még annak örülhetett volna, ha az elhárítás kezébe kerül, mert az ilyesmi akkor is kémtevékenységnek számít, ha az elkövetője nem spion, és egyik-másik vehemensebb harctéri parancsnok az ilyeneket ítélet nélkül főbe lövetheti. Később kiderült, mi hajtotta az illetőt: méhészettel (is) foglalkozik, és féltette a piacát az olcsóbb ukrajnai méztől… Már akkor megdöbbentem, hogy kicsinyes marhaságok miatt hogyan lehet ekkorát hazudni – most még döbbentebb vagyok. De térjünk vissza a fimhez.

„Az, hogy a munka kegyetlen lesz, már a felkészülés során is látszott, például amikor néhány órával egy orosz rakétatámadás után a kijevi gyermekonkológián találtuk magunkat. Célunk az volt, hogy mindenkinek megmutassuk, aki még mindig nem hiszi, mire képes az orosz rezsim Ukrajnában. És nincs ok arra, hogy azt gondoljuk, ez velünk nem történhet meg”

– mondta a rendező. A film angol címe „Change My Mind” (Változtasd meg a véleményem”) lett, ami viszonylag egyértelműen utal a rendező szándékára – és valószínűleg a legfőbb tévedésére is, amelyet részben elismer a film epilógusában. Arról van szó, hogy (tévesen) abból indult ki, miszerint az oroszbarát nézetek Csehországban pusztán tájékozatlanságból fakadnak. Bár az információhiány is szerepet játszik a propaganda sikerében, ez tagadhatatlan.

Amint Ivo bevallja a filmben: „Az internetről kapom a híreket. De nem mindig ellenőrzöm, hogy igazak-e” – majd hozzátette, hogy ritkán képes megváltoztatni a véleményét, még akkor sem mindig, ha megtudja, hogy az hamis.

Amikor a film szereplői útra keltek, de még nem lépték át az ukrán határt, Petra, aki volt cseh kommunista funkcionáriusok lánya, azt javasolta, hogy énekeljenek együtt. Nikola és Ivo átadták neki a dalválasztás jogát, és néhány másodperc múlva Petra elkezdte énekelni: „Cоюз нерушимый республик свободных…” („Egységbe forrt szabad köztársaságok…”). Ez a Szovjetunió régi himnusza, amelynek dallama részben megváltoztatott szöveggel a mai, modern Oroszország himnusza is.

Van némi irónia abban, hogy Ukrajnában, ahová Petra utazik, a Szovjetunió himnuszának nyilvános elénekléséért könnyen letartóztathatnák a totális kommunista rendszer elítéléséről szóló törvény alapján. Csehországban is hamarosan törvénybe ütközhet ennek a dallamnak a lejátszása – az alsóház már megszavazta a megfelelő törvénymódosítást. A hölgy dalválasztása sokatmondó: kulturális és érzelmi szinten is tanúskodik a moszkvai rezsim iránti szimpátiájáról, és ezáltal a Szovjetunió jogutódjának politikájával való szolidaritásáról is.

Pont ilyen szereplőket keresett Robin Kvapil a filmjéhez.

Minden egy évvel ezelőtt kezdődött, egy közösségi oldalon megjelent bejegyzéssel:

„Úgy gondolja, hogy az ukrajnai háború csak kitaláció? Meg van győződve arról, hogy a média eltúlozza az áldozatok számát és az úgynevezett „különleges katonai művelet” következményeinek mértékét? Akkor jöjjön el a castingre – esélye van arra, hogy szerepeljen egy új filmben.”

A hatvan jelentkező közül a film stábja Ivót, Petrát és Nikolát választotta ki. A forgatócsoporttal együtt Prágából Kijevbe, majd onnan a Donbássz felé indultak.

„Az egész forgatás rendkívül bonyolult volt szervezési szempontból. A forgatócsoport 20 tagja a frontvonalon dolgozott, a telefonjainkon folyamatosan csipogtak a drónokat és ballisztikus rakétákat követő alkalmazások, és állandóan láttuk Oroszországból érkező harci repülőgépeket. A GPS folyamatosan eltűnt. Amikor mi a metróba menekültünk, anyák jöttek ki onnan, akik a metróban tanuló gyermekeiket várták. Harkiv körülbelül 30 kilométerre van az orosz határtól, és bár lehet ott kapni a kávézókban lattét és avokádós pirítóst, a háttérben szinte folyamatosan hallani az orosz tüzérséget. Nagy felelősséget éreztem az egész csapat iránt, és hatalmas tiszteletet az ukránok iránt, akik megpróbálják túlélni ezt.”

– mondja a film producere, Jakub Drotsar a Punk Film stúdiótól. A film szereplőit elvitték egy földalatti általános iskolába, amely a harkivi metróban működik. A cseh „putyinisták” reakciója megdöbbentő volt. „A folyamatos légiriadók és robbanások ellenére táncolnak” – jegyezte meg Petra. Ivo pedig megkérdezte az elsős fiúkat: „Ha felnőttek lesztek, katonák akartok lenni?”

Ezután a cseh Putyin-pártiak Szaltyivkába, majd Izjumba indultak.

Látva a civil ukránok tömegsírjait a fenyvesben, amelynek képei a város felszabadítása után sokkolták az egész világot, Petra rosszul lesz: „Furcsa érzésem van. El akarok menni innen.”

Később odamegy Nikolához és azt mondja: „Rájöttem, miért volt furcsa érzésem. Mert ez hamisítvány.” De Nikola nem válaszol neki, látszik, hogy más a véleménye.

A film hősei egy önkéntessel beszélgetve megtudják, hogy az orosz katonák megerőszakolták az ukrán gyerekeket: lányokat és fiúkat egyaránt.

Ez a tény mély benyomást tesz a cseh trióra. Azonban később Ivo, ha igazolást nem is, de magyarázatot mégiscsak talál az orosz megszállók tetteire:

„A lányokat természetesen nem szabad megerőszakolni. De ha te egy katona vagy, aki nem tudja, él-e még holnap, és látsz egy szép nőt, akkor legyen úgy, megengedhető.”

Nem. Nem engedhető meg, ne legyen úgy. Ha elfogadjuk ezt, elfogadjuk Sztálin tételét is, aki, mikor felpanaszolták neki a Vörös Hadsereg által elkövetett rengeteg nemi erőszakot, azt mondta, hogy az embereknek meg kellene érteniük: a katona – aki több ezer kilométert harcolt végig vérben, fegyvertűzben és halálban – megérdemli, hogy egy kicsit szórakozzon a nőkkel.

Nem érdemli meg és ez nem „szórakozás”. Jegyezzük meg ezt a gyomorforgató momentumot és lépjünk tovább, mert a film folytatódik.

Előbb a forgatócsoport, majd a filmet néző közönség számára is világossá vált: ahhoz, hogy azok, akik hisznek az orosz propagandának, megváltoztassák véleményüket a háborúról, nem elegendő csupán Oroszország bűncselekményeit bebizonyítani.

A film végén az összes szereplő szinte egybehangzóan kijelentette, hogy nem változott meg a világnézete.

Nikola, aki talán a legnagyobb empátiát tanúsította az ukrán nép szenvedései iránt, azt a következtetést vonja le, hogy minden háború rossz, ezért azokat minél hamarabb és bármilyen feltételekkel be kell fejezni. (Ez a demagóg „békepártiság” nekünk is ismerős lehet a magyar kormánypropagandából).

A film vetítése után tartott vitában Pjotr Pjote pszichiáter, aki a film hőseit kísérte az utazás során, ezt azzal magyarázza, hogy az emberek hajlamosak nem hinni a saját szemüknek, ha az, amit látnak, túlságosan felforgatja a világképüket:

„Az, ahogyan a valóságot érzékeljük, valójában attól függ, hogy milyen elképzelésünk van erről a valóságról. Ezt tudatalatti fantáziának nevezik, és megelőzi a realitás értelmezését.”

Robin Kvapil rendező a dokumentumfilm szereplőivel együtt üldögélve valahol egy lépcsőn úgy fogalmazott az egyik jelenetben, hogy:

„Megtudtam hát: létezhet olyan világ, ahol a gonosz győzedelmeskedhet. És most el is tudom képzelni… Ha olyan emberek, mint Ivo, Nikola és Petra, akik még azután is, hogy mindent láttak, tovább terjesztik a genocídiumot elkövető brutális rezsim narratíváját, és ezek a nézetek győznek a nyugati szabad választásokon, és emiatt Európa meggyengülhet a gyávaságának köszönhetően, akkor már nem maradhatunk itt sokáig, mert valaki egyszerűen meg fog ölni minket.”

„Őszintén megerősíthetem, kolléga, hogy így lesz” – válaszolta Nikola.

Miért van ez így és mit lehet tenni ellene?

Mint az információs háborúk kutatója, Peter Pomerancev a Szabadság Rádiónak adott interjújában állítja:

„Kiderült, hogy a tények megállapítása és nyilvánosságra hozatala, sőt azok saját szemünkkel való megfigyelése az internet és a közösségi hálózatok korában már nem csodaszer.

Az ember identitása befolyásolja azt, hogy mit lát és milyen következtetéseket von le a tényekből vagy a dezinformáció megfigyeléséből.

Generációs és egzisztenciális konfliktusban állunk Oroszországgal és annak szimpatizánsaival. A probléma nem az, hogy nem tudjuk, mit kellene tenni. Tudjuk, mi a teendő. A probléma az, hogy nincs politikai döntés arról, miszerint ez fontos lenne. És amíg nem lesz zöld utat adó határozat, amely kimondja, hogy Oroszország hatalmas kihívást jelent, és szembe kell vele szállni, addig nem várható eredmény sem.

Be kell ismernünk, hogy a rendelkezésünkre álló eszközök nem működtek. Kétségtelen, hogy az olyan ötletek, mint a tényellenőrzés, nemesek és bizonyos értelemben még spirituálisak is, de esélyük sincs a propaganda ellen, amely táplálja egyesek felsőbbrendűségének és mások alacsonyabb rendűségének érzését.

A válasz nem a tényellenőrzés. Az érzelmeket, a hiányérzetet kell kihasználni. Az oroszok az érzelmekkel, az identitással, a traumákkal dolgoznak, és így nyernek. Ez nem az információ és a dezinformáció közötti verseny, hanem a szektatagok és a terapeuta közötti harc.”

Eddig tehát a Szabadság Rádió tudósítása, de nekem is lenne pár szavam a jelenséghez.

Az emberi kommunikáció arra a konvencióra épül, hogy mindannyian ugyanazt értjük ugyanazon kifejezések alatt. Ha bemegyek egy vendéglátóipari egységbe és kérek a pultnál egy kávét, akkor én tudom, mit szeretnék, a pultos is tudja, és megfelelő összeg ellenében kávét tesz elém, nem vörös higanyt, amazonasi nyílmérget vagy fluorsavat. Ezek ugyanis mind konkrét dolgok. Azon lehet már vitatkozni, hogy a kávé egészséges-e vagy sem, azon is, hogy mennyire fontos az életünkben a kanti magánvaló vagy a demokratikus népképviselet, mert ezek elvont fogalmak, de azon, hogy a kávé nem nyílméreg – nem.

A kávé konkrétum, a szétlőtt szülészet Mariupolban konkrétum, a tömegsír Izjumban konkrétum, a nemi erőszak az áldozatok és tanúk vallomása alapján konkrétum. És a dokumentumfilm szereplői mégsem hitték el a létezésüket.

Aztán, mikor a saját szemükkel, fülükkel, összes érzékszervükkel meggyőződhettek a valóságról, először magyarázni kezdték, védeni a védhetetlent, majd helyeselték.

Miért?

Azért, mert ha beismerik a tévedésüket – aminek egyébként nem lett volna semmiféle következménye, hiszen nem ők követték el a háborús bűnöket – akkor darabokra szakad a világképük. Összedől a véleményrendszerük, amit ők mindennél értékesebbnek találnak. A mai ember abban a vakhitben él, hogy az ő véleménye a legértékesebb dolog a világon. Ez a társadalmi rendszerünkből fakad, hiszen a politikai vezetőinket a többség véleménye alapján választjuk (már amikor nem történik csalás) így tehát valóban nagyon értékes az álláspontunk – de leginkább a politikusok számára. Gazdasági ügyekben is fontos a vélemény, abból a szempontból, hogy ki melyik árut választja, folyik is a harc érte a hirdetések útján, de ebből nem vonhatjuk le azt a következtetést, hogy a személyes vélemény mindenható és képes megváltoztatni a tényeket.

Dehogy képes: sőt, ellenkezőleg, azok alapján kéne kialakuljon. Képzeljük el az ősembert a barlangja előtt állva ahelyett, hogy bent melegedne a tűznél, körös-körül jégkorszak, ő pedig azt ismételgeti: „Nincs jég, nincs hó! Nincs jég, nincs hó!” Mert hisz abban, hogy a tagadás képes eltüntetni a kellemetlen körülményeket. Azt hiszem, ha dicső őseink ilyen hülyék lettek volna, az emberiség egyszerűen megfagy még akkortájt és mi sem léteznénk.

Most képzeljük el ugyanezt az ősembert, amint azt magyarázza a törzsének – mivel a tagadás nem olvasztotta fel a gleccsereket, tehát nem használt – hogy a jégkorszak voltaképpen nagyon helyes és kellemes dolog, mert legalább nem kapnak hőgutát, és megfagyni mégiscsak kellemesebb. A törzse agyon is ütötte volna.

A tények tehát, láthatjuk, makacs dolgok, és aki figyelmen kívül hagyja őket, az inkább előbb, mint utóbb a természetes kiválasztódás áldozatául esik. A modern társadalom ezt igyekszik megakadályozni, de tökéletesen nem képes rá. A többség belátja, hogy a véleményétől nem fog megváltozni a kisegyszeregy vagy a víz forráspontja tengerszinten, de sokan vannak, akik ebben is kételkednek. Nekik lapos a Föld, nekik mérgező a kondenzcsík, nekik árul el titkokat Qanon, ők tagadják a koronavírust és az ukrajnai háborút. És ha már tagadni nem lehet – kis lelki válság után helyeslik. Bár mondjuk olyan embert még nem láttam, aki a koronavírust helyeselte volna. De ami késik, nem múlik, aki képes egyetérteni a nemi erőszakkal harci cselekmények idején (vagy bármely más esetben), az majd a Covidot is képes lesz helyeselni.

A film szereplőit kiemelték az információs buborékjukból, a visszhangkamrájukból, a komfortzónájukból, és – szinte azonnal új buborékot növesztettek. Mindenre hajlandóak, csak a valósággal ne kelljen szembenézni, és ne kelljen kimondani a mágikus szavakat: „Bocsánat, tévedtem”. Abba ugyanis belepusztulna az egójuk.

Így viszont a valóságot tagadják, és ha sokan teszik ezt – márpedig nincsenek kevesen az ilyen emberek – össze fog omlani az emberi civilizáció. Aki tagadja – sőt helyesli! – a bizonyított háborús bűnöket, az előbb vagy utóbb eljut a gravitáció és az időjárás semmibe vételéhez is. És a tagadás a bizonyítékok hatására sokaknál már nem a tévedés beismeréséhez, hanem annak helyesléséhez vezet.

Nem vagyok abban biztos, hogy egy ilyen világban érdemes vagy egyáltalán lehetséges volna élni. Értelme sem sok lenne: a szuperegók digitális Nirvánájában nincs és nem is lehet fejlődés sem.

Nem, ezt nem lehet sem hagyni, sem elviselni. Kétszer kettő akkor is négy, a Tízparancsolat épp úgy érvényes, mint az Emberi Jogok Egyetemes Nyilatkozata – harcba kell szállni a magabízó ostobaság ellen.

Ha még egyáltalán emberek akarunk maradni, és nem megcsontosodott, változtathatatlan, de büszke véleményhalmazok.

 

Szele Tamás