Kérem, most jutottunk el arra a pontra, hogy magam sem vagyok képes megállapítani, mi a csoda is vizsgálódásom tárgya. Elöljáróban csak annyit jeleznék, hogy az öngyűlölet ebben a mai világban felesleges luxus, valóságos fényűzés, aminek semmi értelme – akad elég felebarátunk, akik őszintén, tiszta szívből, sőt, talán sportból is képesek gyűlölni az embert, minek segítsünk nekik?

Mindenesetre ez a valami írásműnek, mi több, a Pesti Srácok vezércikkének tűnik. Sőt, mondhatni a kormánymédia ars poeticájának, mintegy kvintesszenciájának, valóságos lapis philosophorumnak, Bölcsek Kövének, ha negatív értelemben is, egy antialkimista Vörös Oroszlánjának. Aki ezt magáévá teszi, nem bölcs lesz és nem halhatatlan, ellenben tökéletesen ellenkezőleg, hogy így fogalmazzak. De: büszkeséget ad azoknak, akik ezt magukévá teszik. Tán még pénzt is. Egyebet nem.

Azonban térjünk elemzésünk trágyára, bocsánat, tárgyára. Már a cím is sokat mond:

„Gyűlölöm az újságírókat – Büszke propagandista vagyok”

Magasan kezdi az úr (vagy hölgy) de legalább hibásan is. Ugyanis idézetre hivatkozik az első bekezdésben.

„Terjed egy legenda, hogy irodalmunk egyik nagy alakja egyszer kikérte magának, hogy „művészúrnak” szólítsák, mondván, ha a bárokban dolgozgató dizőz „művésznő”, akkor ő ezzel nem akar azonosulni. Valahogy így vagyok ezzel én is, és ezért gyűlölöm az újságírókat: én nem vagyok k@rva…”

Ha már itt tartunk, irodalmunk eme nagy alakja színjátszásunk nagy alakja volt, konkrétan Csortos Gyula. Idézzük a Kultura.hu nyomán:

„Csathó Kálmán följegyzése szerint: „egy filmezés szünetében a kis statisztanő naiv kedveskedéssel olyasmit mondott neki, hogy mennyire örül, hogy a nagy művész kollégája lehet. Mire Csortos jól megjátszott megdöbbenéssel így felelt: Hogyhogy kolléga? Tudtommal nem vagyok kéjhölgy!”

Csortos hangján, habitusával, alkatával tessék ezt elképzelni. No, de mindenesetre sikerült hibával indítani, haladjunk tovább.

„Tetszik a propagandista kifejezés. Már csak azért is, amiért ismerem a szakmám »elismert« firkászait, és be kell valljam, én személy szerint gyűlölöm az újságírókat és nem szeretem, ha azokkal azonosítanak, akik hivatásszerűen írnak heti egy bezzegromániázós, vagy Magyar Pétert csöpögősen kényeztetős cikket.”

Akkor menjünk sorban. A szakmai elismertség a sajtóban többnyire nem jár anyagi elismertséggel is, ha csak az ember nem olyan helyen dolgozik, ahol nem is érdemes dolgozni. Ami Magyar Pétert illeti, tessék már egy sort mutatni tőlem, ahol kritika nélkül dicsértem: úgysem lesz rá képes ez a segédfogalmazó, másfelől a többi honi politikusra részemről ugyanez áll. Ha még nem tetszettek volna észrevenni, én élő politikust nem dicsérek és halottat is ritkán.

Térjünk rá a „bezzegromániázásra”. Kérem, ez ügyben majd akkor lesz az illető egyáltalán tárgyalóképes, ha ott születik, ott nő fel és képes legalább egyetlen Lucian Blaga-verset nem elemezni – hanem egyáltalán felolvasni románul. Az egy bonyolult hely, amit annyiból, hogy „honvéd áll a Hargitán” és „kikeletkor pitymallik a Küküllő” senki sem fog megérteni, szóval ez ügyben az szakértsen, aki legalább minimálisan kompetens. Amúgy meg aki összekeveri a matyóhímzést a kalotaszegi varrottassal, élhet teljes életet és lehet boldog ember, csak ne menjen néprajzosnak.

„Propagandista vagyok. Manapság ugyanis ezt a kifejezést használják azokra, akik megírják a véleményüket. Mert van egy olyan hibám, hogy megszoktam. Igen, manapság hiába írok NER-kritikát, hiába hívom fel a figyelmet a saját közösségünk hibáira, én vagyok a propagandista, mert támogatom a jelenlegi kormányt.”

Elvtárs (vagy elvtársnő), kérlek, valami fantasztikus véletlenek vannak az életben. Képzeld, én is a véleményemet írom, csak veled ellentétben, valahogy nekem a nézeteim nem okvetlenül egyeznek mikronra pontosan az aktuális kormánypárti irányvonallal. Hol messze esnek attól, hol meg nagyon messze. Bezzeg te valahogy mindig egyetértesz a hivatalos állásponttal, lehet, hogy ez véletlen, de akkor akasszuk szögre az entrópia törvényét, a kvantumállandó mellé, az ajtófélfára, mert ennyi véletlen nincs.

És érdekes módon mindig röviddel azután értesz egyet, hogy azt az állásfoglalást kimondták. Képzelem, milyen bajban volnál, ha néhány perccel korábban kéne egyetértened: lesnéd a jeleket sasok röptéből, villámok cikázásából is. Márpedig az újságírás akkor sem a megfelelésről szól. Ha mégis, hát az nem sajtó, hanem mobil tihanyi visszhang.

„Én vagyok a propagandista, mert nem csak látom, de ki is fejtem, hogy az ország vezetése manapság jó kezekben van. Nem az, aki írásban mélytorkozza az általa preferált politikai oldal szektavezérét. Nem az, aki konkrét álhíreket ír külföldi megbízásból, csak azért, hogy lejárassa a magyar kormányt. Ők újságírók, aki megírja a véleményét, de az véletlenül jobboldali, az propagandista.”

Politikusokkal kapcsolatban már elmondtam a magamét. Hanem a „konkrét álhírek” ügyében tessék megtekinteni a Pesti Srácok elveszített sajtópereinek és helyreigazításainak listáját, és tessék megtekinteni az enyémet is. Az enyém kissé rövidebb lesz. Nem is kissé. Arról meg szó sincs, hogy a „jobboldaliság” egyben „propagandistát” is jelentene: Churchill újságíró is volt, jobboldali is volt, mégsem volt propagandista, bár adna Isten ezerannyi Churchillt cserébe ezekért a csiszlikekért.

„Én pedig büszke propagandista vagyok

Mert ha ilyen a propaganda, akkor merem állítani, hogy én és minden kollégám büszkék lehetünk rá. Eddig ugyanis egyszer sem kötelezett senki arra, hogy hazudjak, vagy olyan véleménycikket írjak, ami nem azt tükrözi, amit gondolok. Tényleg, senki.”

Kérlek, ezt készséggel elhiszem. Miért köteleztek volna téged bármire is, ha önként és dalolva is megteszed? Megsúgom: engem sem kötelez senki semmire, és aki megpróbálja, meg is bánja. A büszkeségről annyit, hogy egy kedves barátom, egy kiváló műfordító alkotta meg a „toporzékoló seggnyaló” fogalmát. Ez olyan figurát jelent, aki nem csak nyalja az illető hatalmi alfelet, hanem közben toporzékol és kéjesen sikítozik is, mutatván, mennyire élvezi a helyzetet. Ez vagy te. Nyersen fogalmazok? Igaz, de lepkeszárnyak hímporával nem lehet fenyődeszkát gyalulni. Meg hát: te kezdted.

„Gyűlölöm az újságírókat

Nem tudom hangsúlyozni, hogy mennyire. Na jó, nem mindet. De mindazokat, akik magukat egy fajta elefántcsonttorony tetejére állítják, ahonnan kinyilatkoztatnak, kinyilatkoztatják, hogy mi az igazi újságírás, hogy csak nekik lehet igazuk, mert aki velük nem ért egyet, mert aki nem úgy gondolkodik ők, az nem újságíró.

Hát legyen igazuk. Fogadjuk el az ő meghatározásukat, legyen ez az újságíró leírása, de senki ne nevezzen engem ezentúl közéjük valónak. Nem vagyok azonos velük és nem is szeretnék. Nem vagyok ugyanis k@rva, és nem fogok pénzért vagy elismertségért véleményt váltani. Maradok itt, szerény propagandistaként. És rohadt jól érzem magam.”

Akkor kezdjük ott, ahol kezdeni kellett volna: lövésed sincs arról, hogy a sajtómunka nem csak némi pénzkereset fogalmazás útján (máig nincs sarokházam, pedig szerintetek kacsalábon forgó palotám is kéne legyen, ehelyett egy lefolyó-dugulással és egy lakásfelújítás befejezésével kínlódok), és nem is politikai aktivizmus. Van ugyanis a publicisztika és van az elemzés. Az elemzésben tényeket rakunk egymás mellé, és a végén ebből kijön valami, rendszerint soha sem az, ami tökéletesen megfelelne az ember magánvéleményének, de mindenképpen megfontolandó. Aztán van a publicisztika, ami a véleményünket tartalmazza, de az meg nem elemzés. Még mindezeken kívül ezer és egy sajtóműfaj létezik, de már felesleges is sorolni: azt nem érted, szerzőkém, hogy a valódi újságírás épp nem az egyetértésről szól – még saját magaddal sem! – hanem az örök merengésről, tépelődésről, a Nagy Játék megértésének kísérletéről, ami teljesen soha nem is sikerülhet, ezért érdemes ezt a szakmát egy életen át művelni.

Mintha egy frigid prostituált életfilozófiáját olvasná az ember, aki abból a tételből kiindulva, hogy a szeretők és a feleségek is olyasmit művelnek az ágyban, mint a rosszleánykák (azért nagyon nem, de ez más kérdés), azt vezetné le, hogy szerelem nincs, érzelmek nincsenek és minden szexuális kapcsolat anyagi alapú. Pocsék lehet így élni. Ha már itt tartunk, térjünk vissza Csortos Gyulához.

„Egy másik ismert anekdota szerint egyszer előfordult, hogy míg fürdőt vett, a kifizetett kéjnő távozott a szobából, s a felbőszült Csortos bekiabálta a Király utcát, hogy valaki fogja meg és tegye magáévá a futó kurtizánt, ha egyszer már ki lett fizetve.”

Szintén elképzelem az öblös hangot, ahogyan visszhangzik a Király utca teljes hosszában: de azt inkább nem írom le, mit kiabálhatott. El tudja képzelni mindenki. Hát ha már: fogják meg, és… hiszen ő maga mondja, hogy ki van fizetve.

Száz szónak is egy a vége: ez lehetett a szerző életének legőszintébb írása. De, ahogyan a kissé obszcén latin közmondás tartja, „cacatum non est pictum”, excrementummal sem nem lehet festeni, sem nem lehet belőle ostort fonni, s ha mégis, azzal nem lehet pattogtatni. Szerzőnk megpróbálta, a látható eredménnyel.

Azonban egy kérdésben mindenképpen kalapot kell emelnem előtte: igazat írt, abból a szempontból, hogy nem újságíró és segédfogalma sincs arról, mit is jelent ez a szakma vagy hivatás. Szólítsuk tehát a jövőben propagandistának, ahogy kéri is.

Na, de kit?

Ugyanis az egyes szám, első személyben írt epeömlést nem szignálta senki! Azonban vezércikk. Ez azokban a szerkesztőségekben, ahol én tanultam régen – igen, én tanultam, szerzőnkkel ellentétben – azt jelentette, hogy ez a lap hivatalos véleménye.

Ha a Pesti Srácok ezt így, ebben a formában vállalja, ám lelkük rajta.

Pedig ismerek én ott olyan embert is, akiről tudom, hogy ezzel nem ért, nem is érthet egyet, az ő nevében is haragszom tehát.

Na, mindegy.

De azért meglep az öngyűlöletnek ez a szintje: hiszen az illető látja, hogy nem jól teszi a dolgát, de ahelyett, hogy megpróbálna ezen segíteni, azt kiabálja: „Úgy jó, ha rossz!”

Vége lesz már ennek, nem is sokára. Egyszerűen azért, mert természet ellen való. Semmi sem lehet a saját maga ellentéte, semmi sem működhet saját maga ellen, tehát a sajtó sem.

Igen, hozzám is eljutott a hír, hogy nehéz, vészterhes idők közelednek a még független sajtó felé, látom is, hogy egymás után érik méltatlan támadások azokat, akiket véleményformálónak hisznek (gyakran egyáltalán nem is azok, vagy ha mégis, ez inkább személyes példaadás és nem szándék kérdése). De azt azért nem hittem volna, hogy az első torpedót a Pesti Srácok saját magára lövi ki – és azonnal telitalálatot ér el.

Ahogy Svejk mondaná, „ilyen hülye monarchiának nem is lenne szabad léteznie”.

Nos, mindegy. Egy dolgot tartsunk szem előtt: cacatum non est pictum.

Viszont a cacatumról lehet képet pingálni.

Ezt tettem most.

(Megjegyzés az illusztráció kapcsán: tessék már megmondani, miféle képet lehetett volna EHHEZ társítani? Na, AZT nem, az unokáimat is letiltaná a Facebook…)

 

Szele Tamás