A világ a Trump-Zelenszkij-EU találkozó eredményeit várja komoly balsejtelmek közepette, a magyar külügyminiszter kocsmai szintű szópárbajt vív ukrán kollégájával (bár tapasztalataim szerint – és kocsmológiából bármikor doktorálhatnék! – ezzel a modorral minden tisztességes italmérésből kidobnák), Putyin „béketervét” pedig még egyes felnőtt emberek is komolyan veszik a jelek szerint.
Nos, ezek a felnőtt emberek, akik többnyire a magyar kormánymédia jól fizetett propagandistái, két dolgot egészen biztosan nem tesznek. Nem olvasnak külpolitikai szaksajtót és nem gondolkodnak. Egyikre sincs szükségük, a véleményüket készen kapják, az érvrendszerüket szintén, következtetéseiket nemkülönben, tulajdonképpen rájuk csak a szignáláskor van szükség. Illetve, ha a főnökeik végre megtanulják megfelelően kezelni a mesterséges intelligenciát, már arra sem fognak kelleni, és mehetnek jeget aszalni – de akinek van némi rálátása a világpolitikára, megborzong Borisz Bondarjev mai figyelmeztetésétől.
Bondarjev úr jelenleg a Moscow Times nemzetközi kapcsolat-szakértője, korábban az Oroszországi Föderáció kambodzsai követségén szolgált, mint segédattasé, de a 2022-es Ukrajna elleni invázió hírét véve lemondott, elhagyta a diplomáciai szolgálatot, jelenleg emigrációban él. Belülről ismeri az orosz politika berkeit, nagyon is jól tudja, mit beszél.
Mint írja, Vlagyimir Putyin folytatja diplomáciai játékát, és békésnek tűnő eszközökkel próbálja elérni azt, amit több mint három évnyi háborúval fegyveres erő útján nem sikerült. Donald Trumppal való találkozója után előterjesztett egy „békés rendezési tervezetet”, amelyet végleges békeszerződésként, nem pedig ideiglenes fegyverszünetként tálal.
A sajtóértesülések szerint a békeegyezmény feltételei Putyin elképzelése szerint a következők: Ukrajna teljes mértékben el kell, hogy hagyja a donyecki és luganszki régiókat, a frontvonalat a herszoni és zaporizzsjai régiókban befagyasztják, a Krím Oroszországhoz kerül, és lehetséges, hogy a Donbássz is. Ehhez hozzáadódnak a szankciók feloldására és Ukrajna belső berendezkedésének megváltoztatására vonatkozó követelések: az orosz nyelv státuszának megszilárdítása és az orosz ortodox egyház befolyásának kiterjesztése.
A Kreml érdekei
Első pillantásra ez „kompromisszumnak” tűnhet. A tapasztalatlan megfigyelő – vagy a „kiváló diplomata”, Steve Witkoff számára, ami tulajdonképpen ugyanaz – úgy tűnik, mintha Putyin rugalmasságot mutatna: már nem követeli egész Ukrajnát, nem tör nagyokra, beéri kevesebbel is.
A valóságban ez illúzió.
Semmi nem utal arra, hogy Putyin feladta fő célját, Ukrajna teljes alávetését a Kemlnek és a Nyugatra ezzeél mért stratégiai vereséget. Célkitűzése változatlan: saját befolyási övezetet akar létrehozni, legalábbis a volt Varsói Szerződés országainak területén, és rákényszeríteni az Egyesült Államokat és Európát, hogy ismerjék el ezt a világrendet. Ideális esetben a NATO belső meggyengítését, sőt felbomlását is megpróbálja elérni.
Ma már világos, hogy Ukrajnát katonai úton legyőzni rendkívül nehéz. Az ukrán hadsereg hihetetlen bátorságot tanúsít, semlegesítve Oroszország létszám- és tűzerőbeli fölényét. Putyin reménykedhet egy esetleges fordulatban, abban, hogy Ukrajna védelme egyszer majd összeomlik, de az orosz gazdasági helyzet is folyamatosan romlik, és neki nincs sok ideje. Ezért erő és diplomácia kombinációját alkalmazza. A nyugati vezetőkkel ellentétben, akik lineárisan haladnak – hol szankciókra, hol tárgyalásokra támaszkodva –, Putyin minden irányba egyszerre próbál rohamozni: háborúzik, diplomáciai manővereket hajt végre, bizalmatlanságot szít ellenfelei táborában, és látszólagos békességet sugall. Új javaslatai éppen ennek a stratégiának a részét képezik.
Alapos viszgálat után rá kell jönnünk, hogy a „békeszerződés” minden pontja kizárólag a Kreml érdekeit szolgálja. Az utolsó donbásszi ukrán területek – Szlavjanszk, Kramatorszk és más városok, amelyeket még 2014-ben hatalmas erődítményekké alakítottak – átadása Oroszországnak a kulcsfontosságú védelmi vonalak elvesztését jelenti. Ez megnyitná az utat Közép-Ukrajnába, amely kevésbé van megerősítve, és ahol nem lehet rövid időn belül új védelmi vonalakat felállítani. A helyzet hasonló Izraeléhez a Golán-fennsík esetében: aki ezeket a pozíciókat ellenőrzi, az stratégia előnyre tesz szert az egész ország területén. Putyin ezt a kontrollt kimerítő harcok és hatalmas veszteségek nélkül szeretné megszerezni, amelyekhez az orosz hadseregnek valószínűleg nem lenne elegendő erőforrása.
A harcok befagyasztása a herszoni és a zaporizzsjai régiókban csak kozmetikai intézkedés. Oroszország már jelentős részüket ellenőrzi, beleértve a szárazföldi folyosót a Krímbe és Európa legnagyobb atomerőművét, a zaporizzsjai atomerőművet is. Ezek a területek már jól megerősítettek és felhasználhatóak új támadás kiindulópontjaként.
A Krím orosz fennhatóságának elismerése a terület fegyveres elfoglalásának legitimálását jelentené, az agresszió tényleges elfogadását, a szankciók feloldása pedig a legnyilvánvalóbb módon demonstrálná a nyugati országok tehetetlenségét Oroszországgal szemben, annak beismerését, hogy képtelenek rákényszeríteni Putyint politikai irányvonalának megváltoztatására – vagyis arra, amiért ezeket a számos szankciócsomagokat bevezették. Maga a szankciókkal való nyomásgyakorlás, mint politikai eszköz is súlyos csapást szenvedne el.
Természetesen a szankciók feloldása rendkívül fontos az orosz katonai-ipari komplexum helyreállítása és az új fegyverek gyártásának felfuttatása szempontjából. Szektorális korlátozásokról van szó a szénhidrogének exportja terén, valamint a kettős felhasználású technológiák Oroszországba történő szállításának tilalmáról. Mindez kritikus fontosságú a háború folytatásához, és a Kreml „béke” ürügyével próbálja elérni a korlátozások feloldását.
Nem kevésbé fontosak az „ukrán belügyek”: a orosz nyelv különleges státusza és az orosz ortodox egyház tevékenységének szabadsága. Első pillantásra ezek másodlagos kérdések, de alaposabb vizsgálat után világossá válik, mennyire veszélyesek. Ha Ukrajna Moszkva nyomására módosítja a jogszabályokat, akkor átlép egy pszichológiai határt: az ország készen áll arra, hogy „meghajoljon” a külső nyomás előtt. Ez a jövőben megkönnyíti a Kreml számára, hogy új követeléseket támasszon és azok teljesítését elérje. Ha Ukrajna egyszer is meghajol, sokkal nehezebb lesz nemet mondania.
Ugyanez vonatkozik a Nyugatra úgyszintén: ha az Egyesült Államok és Európa elfogadja a jelenlegi feltételcsomagot, az csak az első lépés lesz, amelyet elkerülhetetlenül újabb elvárások követnek majd. És a tapasztalatok szerint nagy kérdés, hogy a Nyugat később vissza fog-e lépni: ha egyszer enged, kénytelen lesz újra engedni, hogy ne ismerje el saját hibáját és ne provokálja a háború azonnali újrakezdődését.
Garanciák nélkül
A javaslat különös cinizmusa az úgynevezett „biztonsági garanciákban” nyilvánul meg. Putyin éppen azért hajlandó ezekről tárgyalni, mert tudja, hogy Ukrajna nem kaphat valódi garanciákat. Bármilyen kötelezettségvállalás azt jelentené, hogy az Egyesült Államok vagy Európa hajlandó háborút indítani Oroszország ellen egy újabb támadás esetén, és erre senki sem akar vállalkozni. A nyugati vezetők legfeljebb olyan nyilatkozatokra szánják el magukat, amelyek a válság pillanataiban semmit sem érnek. NATO-békefenntartók Ukrajnában nem jöhetnek szóba, mert ez automatikusan háborúba sodorná a katonai szövetséget. Ha pedig Kínából vagy Indiából érkeznek békefenntartók, az Moszkva számára csak előny: velük mindig „meg lehet állapodni”, és a megfelelő pillanatban egyszerűen szemet hunynak.
Egy ilyen „béke” megkötése elkerülhetetlenül a Kreml belpolitikai intervencióját vonná maga után. Putyin követelni fogja, hogy pártjai és emberei részt vehessenek az ukrajnai választásokon, és hogy az orosz propaganda sugárzási időt kapjon a közmédiában. Ezután az ukrán társadalomnak választást kell majd hoznia: vagy leszavaz a „Putyin által javasolt” jelöltre, és ezzel garantálja a „békét”, vagy ellene szavaz, és újabb háború kezdődik. A vérbe és pusztításba belefáradt társadalom megosztható, ez pedig maximálisan a Kreml érdekeit szolgálná. Ha az akció nem sikerül, bármikor folytatódhatnak a hadműveletek – kipihent csapatokkal, új fegyverzettel, amelyet a szankciók feloldása tett lehetővé.
Így Putyin javaslata nem más, mint egy trójai faló. A béke látszata kedvéért Ukrajna és a Nyugat kénytelen lesz stratégiai pozíciókat feladni, lehetővé tenni a Kremlnek, hogy beavatkozzon a belügyeibe, és időt adni Oroszországnak a háború következő szakaszára való felkészüléshez. Ha egyszer az engedmények útjára lép, a Nyugat belekeveredik egy végtelen zsarolási spirálba. Ahogy az ókorban, amikor a görögök tíz évnyi kimerítő ostrom után kétségbeesetten próbálták elfoglalni Tróját, és vágül trükkhöz folyamodtak, úgy próbálja most Moszkva agresszióját „békés kezdeményezések” mögé rejteni.
„Timeo Danaos”
Igazat mondott Laokoón, amikor figyelmeztette honfitársait: „Félek a görögöktől, még ha ajándékokat hoznak is.” („Timeo Danaos et dona ferentes”) A trójaiak nem hallgattak rá, és a város elesett. Európa ma azt kockáztatja, hogy ugyanebbe a helyzetbe kerül, ha elfogadja a Kreml „ajándékát”, és nem szedi össze az ahhoz szükséges erejét, hogy Moszkvára olyan békét kényszerítsen, amely elsősorban Ukrajnának és magának Európának kedvez. Ehhez azonban fel kell adni a jelenlegi passzív szerepet, és kezdeményezni kell.
Igen, ideje volna – sőt, már évek óta ideje – hogy Európa magára találjon, a sarkára álljon és megmutassa egy nála gazdaságilag sokkal gyengébb, társadalmi szempontból több száz évvel elmaradottabb, viszont milliárdszor kegyetlenebb keleti despotizmusnak, ki a legény a gáton.
Találjuk meg a tökeinket.
De legalábbis kezdjük el keresni őket sürgősen, mert szükségünk lesz rájuk.
Szele Tamás