Így, idézőjelben, ugyanis az, amire Ukrajna és Oroszország között sor kerülhet, csak a nevében lesz béketárgyalás, minden egyéb szempontból inkább szánalmas színjáték, ócska paródiája a valódi diplomáciának, legalábbis a jelenlegi esélyek szerint. Tatjana Sztanovaja, a Carnegie Endowment for International Peace munkatársa összefoglalta az eddig történteket és nem túl optimista.

Szerinte az alaszkai csúcstalálkozó Donald Trump amerikai elnök és Vlagyimir Putyin orosz elnök között, majd az azt követő találkozó az amerikai elnök és ukrán kollégája, Volodimir Zelenszkij, valamint az európai vezetők között Washingtonban újabb, bár oktalan reményeket ébresztett arra vonatkozóan, hogy végre láthatóvá válik az orosz–ukrán háború vége. Végül is több év után először kezdtek el a felek a rendezés gyakorlati paramétereiről tárgyalni.

A valóságban azonban a tárgyalások hosszú távú kilátásai nem igazán változtak meg. A résztvevők joggal hivatkozhatnak bizonyos taktikai sikerekre, de stratégiailag csak további veszteségek várhatók.

Az Alaszkában sietve összehívott csúcstalálkozó megmutatta, hogy sem Oroszország, sem az Egyesült Államok nem volt hajlandó a konfrontációt új síkon kezelni.

Trump maga is elismerte, miszerint nem hiszi, hogy a további szankciók rákényszerítenék Moszkvát a háború befejezésére. Putyin eközben megpróbálta fenntartani a kapcsolatot Trumppal, az egyetlen nyugati vezetővel, akivel még lehetséges bármiféle érdemi párbeszéd.

Megállapodás nem született, de Putyin kezdetben sikerült elérnie, hogy Trump jelentősen megváltoztassa álláspontját a tárgyalásokon, és az közelebb kerüljön az orosz elképzeléshez a háború befejezéséről, amit két tényező is bizonyít.

Az első az, hogy Trump szilárdan hiszi, miszerint Oroszországot, mint nukleáris hatalmat, nem lehet legyőzni a csatatéren, ami azt jelenti, hogy Ukrajna nem nyerhet katonai eszközökkel. A második pedig az, hogy az amerikai elnök felhagyott a tűzszünet követelésével, és helyette egyetértett Putyin fő szempontjával, miszerint a feleknek egyenesen a hosszú távú béke megoldásának megvitatására kell rátérniük.

Az alaszkai csúcstalálkozó egyfajta érdekházasságot hozott létre: nincs szerelem, de megértés van abban a tekintetben, hogy a konfrontáció egyik félnek sem előnyös. Ez a további amerikai – orosz együttműködés kerete: nem az ukrajnai háború megoldására irányuló közös megközelítés, mivel a nézeteltérések továbbra is jelentősek, hanem a konfliktusba sodródás kölcsönös elutasítása. Annak ellenére, hogy Európában reménykednek Trump csalódásában Putyin kapcsán, ez legalábbis egyelőre irreális kilátásnak tűnik.

Ez az eredmény a Kremlnek is megfelel. Moszkvának elég volt annyi, hogy az Egyesült Államok zöld utat adjon a Kreml által javasolt memorandummal kapcsolatos közvetlen tárgyalásoknak Kijevvel, ami meg is történt, amikor Trump úgy döntött, hogy nem foglalkozik a megállapodás részleteinek megvitatásával.

Az így kialakult keretterv nagyon általános volt, és három igen homályos pontot tartalmazott: területcserét, Ukrajna NATO-ba való belépésének elhalasztását és Ukrajna biztonsági garanciáit. Az a tény, hogy a két háborúzó fél gyökeresen eltérő álláspontot képvisel ezekben a kérdésekben, nem akadályozta meg a Fehér Házat abban, hogy továbbra is támogassa ezt az új „megállapodási” formátumot.

A következő esemény, amely megszilárdította az új tárgyalási formátumot, Trump találkozója volt Zelenszkijjel és az európai vezetőkkel Washingtonban. A kísérlet, hogy csoportos nyomást gyakoroljanak az amerikai elnökre és semlegesítsék az alaszkai csúcstalálkozó eredményeit, kudarcot vallott. Trump a tűzszünet helyett egy teljes körű békeszerződés kidolgozásának szükségességét szorgalmazta, és megpróbálta meggyőzni a jelenlévőket, hogy Putyin már majdnem készen áll arra, hogy találkozzon Zelenszkijjel és közvetlenül megvitassák minden nézeteltérésüket.

A két csúcstalálkozót követő nyilatkozatokból hamar kiderült, hogy a haladásról szóló beszámolók ellenére a két fél álláspontja továbbra is olyan messze áll egymástól, mint Makó Jeruzsálemtől. Ukrajna biztonsági garanciáinak kulcsfontosságú kérdésében Moszkva álláspontja gyakorlatilag nem változott a 2022 tavaszán Isztambulban folytatott tárgyalásokhoz képest.

A Kreml szerint az Oroszország és Ukrajna között kötendő bármely békeszerződést a garanciavállaló országoknak is alá kell írniuk: elsősorban az ENSZ Biztonsági Tanácsa állandó tagjainak, köztük Oroszországnak is. Ezután, újabb eszkaláció esetén, minden garanciavállaló vétójoggal rendelkezne a döntésekkel kapcsolatban.

Oroszország azt is elvárja, hogy az ilyen garanciákhoz az ukrán hadsereg létszámának radikális csökkentése is társuljon, mert Moszkva szerint ez a legmegbízhatóbb védelem az ellen, hogy Ukrajna a háború utáni években újra felfegyverkezzen és megpróbálja visszaszerezni azt, amit elvesztett.Az európaiaknak és Kijevnek teljesen más elképzelésük van a biztonsági garanciákról. Ők azt tervezik, hogy NATO-országok katonai kontingense állomásozzon Ukrajnában, bár csak korlátozott létszámban és távol a fronttól.

Ezek a „biztonsági erők” nem az Oroszország elleni harcra hivatottak, hanem lényegében Kijev morális támogatását jelentik, valamint néhány korlátozott gyakorlati funkciót látnak el, például országon belüli kiképzést.

Trump és az ügyben érintett amerikai illetékesek egyértelműen kijelentették, hogy amerikai katonák nem fognak ukrán területen állomásozni. Viszont a légitámogatás valószínűsíthető, bár Trump és csapata nem pontosította, hogy ez a gyakorlatban pontosan mit jelentene. Az Egyesült Államok emellett további pénzbeli juttatásokat fog kérni az európaiaktól, akik már így is pénzügyi felelősséget vállalnak az Ukrajnának nyújtott összes katonai támogatásért.

Oroszország már többször elutasította az ilyen garanciák ötletét, és az alaszkai csúcstalálkozót követően az orosz külügyminisztérium ismét kijelentette, hogy Oroszország részvétele nélkül nem lehetnek NATO-csapatok Ukrajna területén.

Mindez kétségessé teszi a két csúcstalálkozó második állítólagos eredményét: a Putyin és Zelenszkij közötti találkozó előkészületeiről szóló tárgyalásokat. Úgy tűnik, hogy ez a téma azért merült fel, mert az amerikai oldalon félreértés történt: a Kreml soha nem utasította el nyilvánosan egy ilyen találkozó megtartását, de mindig hangsúlyozta, hogy alapos előkészületek szükségesek hozzá. Putyin valószínűleg csak megismételte ezt az álláspontot, amit a közeljövőben történő találkozóra való hajlandóságként értelmeztek.

Szergej Lavrov orosz külügyminiszter kénytelen volt újra elmagyarázni: először szakértői csoportokat hoznak létre, amelyek elvégzik az elemző munkát, majd a dokumentumokat megvitatják magasabb szinten vitatják, és csak ezután, a végső szakaszban találkoznak a vezetők. Azzal, hogy ezt a folyamatot Putyin és Zelenszkij találkozójának előkészületeként mutatja be, úgy tűnik, Moszkva megpróbálja meggyőzni Washingtont, hogy Kijevnek érdemes lenne megkezdenie Oroszország feltételeinek érdemi megvitatását.

Az ukrán vezetés így most egy olyan tárgyalási formátumba kényszerül, amelyet „Isztambul 2”-nek lehetne nevezni – ugyanazok az igények, az új területi követeléseket leszámítva, ugyanaz a helyszín és ugyanazok a személyek vesznek részt a megbeszéléseken (legalábbis az orosz oldalról). Ukrajna azonban most még nehezebb helyzetben van, mint 2022 tavaszán, hiszen szembesül azzal a kockázattal, hogy elveszíti a Donbássz általa ellenőrzött részét is. Valójában az orosz és ukrán képviselők közötti közvetlen tárgyalások már néhány hónapja folynak Isztambulban, de eddig csak néhány fogoly és elesett katonák holttestének cseréjén kívül nem hoztak eredményt.

Európa szerepe a tárgyalási formátumban nagyrészt csupán dekorációs. Nincs sem elegendő katonai, sem elegendő pénzügyi erőforrása ahhoz, hogy gyors változást idézzen elő a harctéren, és legfontosabb stratégiai szövetségese – az Egyesült Államok – most már Oroszország álláspontját képviseli, miszerint minden megállapodást Oroszország és Ukrajna közötti közvetlen párbeszéd keretében kell megvitatni.

Mindez arra kényszerítheti Kijevet, hogy több hónapig folytassa a bonyolult tárgyalásokat Moszkvával Isztambulban, miközben az orosz offenzíva folytatódik. Néhány hónapnyi tárgyalás után valóban születhet valamilyen megállapodás. De ez valószínűleg a korábbi Moszkva és Kijev közötti megállapodások, például a minszki megállapodások sorsára jut: ahelyett, hogy véglegesen rendezné a konfliktust, előszobája lehet egy újabb, eljövendő háborúnak.

Legalább két problémával kell szembenézni. Az első az, hogy Putyin kategorikusan nem hajlandó megérteni, hogy nem a Nyugat akadályozza Ukrajnát abban, hogy Moszkvával „baráti” viszonyba kerüljön, hanem az ukrán társadalom és az ukrán elit nem fogja soha elfogadni azokat a kapitulációs feltételeket, amelyeket Moszkva rájuk akar kényszeríteni. És bármit is sikerül a Kremlnek beleszőni a fáradságos tárgyalások után aláírt megállapodásokba, azok végrehajtása továbbra sem lesz lehetséges.

A második probléma az, hogy a Nyugat Ukrajna biztonságát garantáló megoldást keresve olyan módszert próbál találni, amely lehetővé tenné számára egy agresszor visszatartását, akit katonai eszközökkel nem lehet legyőzni, mert nukleáris fegyverekkel rendelkezik. Mivel a Nyugat ma határozottan elutasítja, hogy Ukrajna oldalán közvetlenül harcba lépjen Oroszország ellen, nincs ok azt hinni, hogy a jelenlegi háború befejezése után egy újabb eszkaláció esetén hirtelen hajlandó lenne erre.

Ez pedig azt jelenti, hogy Ukrajna addig nem érezheti magát biztonságban, amíg Oroszországot le nem győzik, vagy amíg a Kreml nem változtat irányvonalán – ami egyelőre nem valószínű.

A realitás jelenleg az, hogy Moszkva nem gondolja át maximalista követeléseit, az Egyesült Államok kivonul a konfliktusból, és Trump talán teljesen fel akarja adni a Moszkvával való konfrontációt, míg Európa túl gyenge ahhoz, hogy az Egyesült Államok aktív közreműködése nélkül megváltoztassa a háború menetét – legalábbis abban a mértékben, ahogyan Joe Biden kormánya kész volt tenni Kijev érdekében. De bárminek az aláírására is kényszeríti Putyin Kijevet, nem nyerheti el Ukrajna „barátságát”. Taktikailag nyerhet, de stratégiailag nem lehet győztes.

Mi ebből a tanulság? Az, hogy az Oroszországi Föderációval szemben a klasszikus európai vagy akár amerikai diplomáciai módszerek hatástalanok. A Kreml mindig kihasználja az agresszor lépéselőnyét, szerinte az nevet utoljára, aki először üt és utána is ragaszkodik a verekedéshez – sajnálatos, de úgy tűnik, Oroszország csak az erőből ért, márpedig a valódi diplomáciának pont az a célja, hogy elkerülje az erő és az erőszak alkalmazását.

A kérdés tehát fel van adva – Európának rá kell jönnie, hogy igenis szükséges néha merő békeszeretetből kiosztani pár pofont. Csak ehhez meg nem ártana olyan erőben lenni, hogy fájjanak is azok a pofonok: Ukrajna cserbenhagyása viszont törvényszerűen egy, az Unió elleni orosz támadáshoz vezetne. Éspedig rövid időn belül, míg meg nem erősödünk.

A kilátások nem túl biztatóak. Európa előbb vagy utóbb le kell vegye a glaszékesztyűt.

 

Szele Tamás