Ha nem követnek el merényletet Charlie Kirk ellen, minek következtében az Egyesült Államok épp most ismerkedik meg a sztálini csisztka fogalmával, most a világpolitika egyik alapkérdése lenne Donald Trump drogháborúja Venezuela, illetve sokkal inkább a korrupt és aljas Maduro-rezsim ellen. De a helyzet másként alakult, jóllehet ettől még a drogellenes hadművelet továbbra is központi kérdés, csak éppen nem mindenki figyel rá oda.

Viszont a Riddle: Russia odafigyel, és hasábjain Vlagyimir Ruvinszkij politológus részletes elemzéssel szolgál a helyzetről – vagy inkább pillanatképpel, hiszen holnapra már lehet, hogy megváltoznak a hatalmi és politikai viszonyok. Mindenesetre megpróbálom magyarul is elmagyarázni, amit Ruvinszkijtől megtudtam.

Az Egyesült Államok és Venezuela közötti kapcsolatok egy új, feszültséggel teli szakaszba léptek, amely radikálisan megváltoztathatja a nyugati félteke regionális folyamatait. Ennek egyik kulcsfontosságú tényezője a kábítószer-kereskedelem. Nicolás Maduro többéves kormányzása alatt az árnyékgazdaság a rezsim ellenállóképességének egyik fő pillérévé vált. Az orosz tényező is jelentős marad: Moszkva, mint Caracas stratégiai partnere, a néhány évvel ezelőtti helyzethez hasonlóan megpróbálhatja kihasználni a venezuelai helyzetet, hogy kiterjessze befolyását a nyugati féltekén.

Maduro, az elsüllyeszthetetlen

Különösen szimbolikus jelentőségű az a hír, hogy az amerikai haderő elsüllyesztett egy kábítószert szállító venezuelai hajót. A katasztrofális gazdasági hanyatlás (a GDP csökkenése 2014 óta több mint 75%), a hiperinfláció és a tömeges migráció (az ENSZ adatai szerint 2024-re több mint 7 millió ember vándorolt ki) ellenére Nicolás Maduro rezsimje sérthetetlennek tűnik: a szankciók, a válságok, a nemzetközi nyomás és egyéb nehézségek ellenére mindig sértetlenül kerül ki a csávából. A változás reménye, melyet 2019-ben Juan Guaidó, 2024-ben pedig Edmundo González személye testesített meg, elenyészni látszik, ami bizonyítja Maduro kivételes képességét a hatalom megtartására. Ebben a kontextusban a kábítószer-kereskedelem csatornái ellen indított támadások a venezuelai rezsim sérthetetlenségének illúzióját meghazudtoló kísérletnek tekinthetők, mivel a kábítószer-kereskedelem az egyik olyan rendszerszintű tényező, amely biztosítja a rezsim politikai túlélését.

Számos nemzetközi szervezet és újságírói vizsgálat rámutatott a venezuelai fegyveres erők és a kábítószer-hálózatok közötti szoros kapcsolatokra. Ami kezdetben még csak tolerancia vagy hanyagság volt, mára szimbiózissá alakult: a bizonyítékok arra utalnak, hogy a szervezett bűnözés elleni küzdelemmel megbízott biztonsági erők (vagy legalábbis azok egy része) a drogüzlet közvetlen haszonélvezőivé váltak. Az úgynevezett „Napok kartellje” – ez a kifejezés a venezuelai tábornoki rangjelzésre utal – szimbolizálja ezt a tényállást. Szigorúan véve a „Napok kartellje” inkább egy médiakonstrukció, mint egy egyetlen központosított maffiakartell, de rengeteg bizonyíték támasztja alá az állami biztonsági erők és különböző szervezett bűnözői csoportok közötti kapcsolatokat.

A paradoxon abban rejlik, hogy míg a Maduro-kormány hivatalosan elítéli az Egyesült Államokat mint intervencionista birodalmat, a gyakorlatban a rezsim stabilitása egy árnyékgazdaságtól függ, amely a globális kábítószer-piacot táplálja. 2023-ban a Venezuelán átszállított kokain mennyisége elérte a mintegy 639 tonnát, valamint a karibi és közép-amerikai piacok kokain-nagykereskedelmi árai alapján a kábítószer-kereskedelem bruttó bevétele 2024-ben potenciálisan meghaladhatta a 8,2 milliárd dollárt. Ezeket a számításokat a Transparencia Venezuela en el Exilio tanulmánya részletezi, amely az ENSZ Kábítószer- és Bűnüldözési Hivatalának (UNODC) és az Egyesült Államok Kábítószer-ellenes Hivatalának (DEA) adatait használja fel. A DEA szerint a világ kokainellátásának körülbelül 24%-a halad át Venezuelán. Összehasonlításképpen: a Reuters jelentése szerint az állami tulajdonú olaj- és gázipari vállalat, a PDVSA olajexport-bevételei 2024-ben 17,52 milliárd dollárt tettek ki, ami azt jelenti, hogy a Transparencia számításai szerint a kábítószer-kereskedelem bevételei az olajjal kapcsolatos devizabevételek közel felét teszik ki. Ez egy ördögi kört hoz létre: Venezuelában senki sem hajlandó komolyan fellépni a kábítószer-kereskedelem ellen, mivel ez a politikai hatalom egyik legfontosabb pillérének lebontását jelentené.

Venezuela nem csak egy autoriter rezsim által irányított ország, hanem egy olyan állam is, ahol a kábítószer-kereskedelem logikája szorosan összefonódik a hatalom logikájával. Ez a kombináció magyarázza, hogy a humanitárius válság, a nemzetközi szankciók és a tömeges kivándorlás ellenére a rezsim miért marad talpon. Még a venezuelai kábítószer-kereskedelem teljes leállítása sem vezetne a rendszer azonnali összeomlásához. Először is, a kábítószer-hálózatok transznacionálisak és rendkívül alkalmazkodóképesek, ezért nehéz őket egyik napról a másikra felszámolni. Másodszor, a rezsimnek vannak más finanszírozási forrásai is, és az olaj szankciók ellenére is eladható. A kábítószer-bevételek drasztikus csökkenése azonban megfosztaná a rezsimet egy kritikus eszköztől, amely kemény valutát biztosít, garantálja bizonyos katonai frakciók lojalitását, és integrálja Venezuelát a transznacionális illegális hálózatokba.

Trump, a sietség és a belpolitika

Donald Trump számára, aki népszerűtlen belpolitikai döntései és nemzetközi kudarcai miatt nyomás alá kerülhet az amerikai félidős választások előtt, a kábítószer-kereskedelem kérdése különösen sürgető. Az amerikai politikai diskurzusban, különösen választási időszakokban, a kábítószer elleni küzdelmet hagyományosan úgy tekintik, mint ami közvetlenül kapcsolódik a polgárok mindennapi gondjaihoz: a közbiztonsághoz, az egészségügyi rendszer állapotához és a határellenőrzéshez.

A legtöbb amerikai számára 2025-ben is releváns marad az illegális kábítószerek problémája. Trump palesztinai és ukrajnai konfliktusokkal kapcsolatos politikai kudarcai ugyan együttérzést váltanak ki, de nem tekintik őket az átlagos amerikai polgárok mindennapi életét közvetlenül érintő tényezőnek. Ezeket részben „kompenzálhatják” a belpolitikai sikerek. Ez igényt teremt a gyors és hatékony megoldásokra. Trumpnak sürgősen eredményeket kell felmutatnia a választóknak, amelyekkel bizonyíthatja keménységét és vezetői képességeit. Ebben az összefüggésben Venezuela túl csábító célpont ahhoz, hogy figyelmen kívül hagyják: egy nagyszabású hadművelet a kábítószer-kereskedelem ellen gyengítheti Maduro rezsimjét, és jelzést küldhet az egész latin-amerikai és karibi régiónak Washington szilárd álláspontjáról. Egy ilyen lépés megerősítené az Egyesült Államok imázsát olyan hatalomként, amely megőrzi vezető szerepét a nyugati féltekén (annak ellenére, hogy tekintélyét Kína növekvő befolyása megingatta).

A fő dilemmát az jelenti, hogy egy rossz lépés előre nem látható következményekkel járhat, és potenciálisan semmissé teheti a várt előnyöket. A téves számítás például egy rosszul megtervezett hadműveletben nyilvánulhat meg, amely a venezuelai kábítószer-kereskedelem állítólagos központjait célozza meg, és véletlenül a mindennapi szükségletekhez szükséges polgári infrastruktúrát is érintheti. Egy ilyen eset nemcsak nemzetközi elmarasztalást váltana ki, hanem heves hazai visszhangot is az Egyesült Államokban, ahol a média és az ellenzék a tragédiát a elnök felelőtlenségének bizonyítékaként használná fel. Egy másik hibás lépés az Egyesült Államok hosszú távú katonai beavatkozása lehetne instabil régiókban, ami katonai veszteségekhez és új anyagi terhekhez vezetne. Az ilyen lépéseket szinte biztosan összehasonlítanák az Irakban és Afganisztánban végrehajtott népszerűtlen hadjáratokkal. További kockázatot jelent a regionális szereplők reakciója: Maduro szövetségesei, köztük Kuba és Nicaragua, mobilizálhatják az Amerika-ellenes hangulatot, míg Kína és Oroszország kihasználhatja a helyzetet, hogy megerősítse pozícióját azáltal, hogy az Egyesült Államokat agresszorként ábrázolja. Ilyen környezetben Trump nemcsak a választási előnyök elvesztését kockáztatja, hanem azt is, hogy olyan vezetővé válik, akinek cselekedetei káoszhoz és fokozott elszigetelődéshez vezetnek. Ez aláásná az „erős vezető” gondosan kialakított imázsát.

A konfrontáció eszközzé tétele

Maduro eközben politikai tőkét próbál kihozni a fokozódó feszültségekből. Stratégiája nem új: más autokraták is gyakran ábrázolták magukat – mind belföldön, mind nemzetközi viszonylatban – egy agresszív birodalom áldozataiként, és a külföldi beavatkozás fenyegetésével erősítették meg legitimitásukat. Ezzel a logikával Maduro a külső nyomás elleni ellenállás szervezőjeként határozza meg magát, még akkor is, ha ez nem jár közvetlen katonai konfrontációval, hanem inkább a társadalom mozgósításával a szuverenitás védelmének eszméje körül. Ez a retorika lehetővé teszi számára, hogy a külső ellenség elleni egyesülés érdekében ideiglenesen „félretegye” a belső ellentéteket, beleértve a választási csalás vádjait is, amellyel illették.

Venezuela, amely átélte a gazdasági összeomlást és az intézményrendszer teljes felbomlását, de a válságban elért egyfajta „mélypontot” és stabilitást, termékeny talajt nyújt az ilyen retorikának. A külső ellenség képe segít Madurónak megmagyarázni, miért nem tud az ország a helyreállítás útjára lépni. A venezuelaiak többsége belefáradt a folyamatos kifogásokba, de egyesek számára ez a stratégia továbbra is hatékony. Hasonló logika figyelhető meg az orosz társadalmi környezetben 2014 után, amikor a Krím annektálása és az azt követő konfrontáció a Nyugattal Vlagyimir Putyin népszerűségének hirtelen emelkedéséhez vezetett, az úgynevezett „krími konszenzushoz”.

Ehhez járulnak a szomszédos országokkal fennálló bonyolult kapcsolatok. Kolumbia, amely több mint 2000 kilométer hosszú határon osztozik Venezuelával, Gustavo Petro baloldali kormányának hatalomra kerüléséig rendkívül feszült kapcsolatokat ápolt Caracasszal. A diplomáciai kapcsolatok megszakadtak, és a helyzet időnként légi incidensekhez vezetett: a venezuelai légierő repülőgépei ismétlődően megközelítették a kolumbiai Avianca légitársaság Európába tartó polgári repülőgépeit, amelyek a venezuelai légtéren keresztül repültek. Ennek eredményeként a kolumbiai légitársaságok útvonalukat Venezuelát elkerülve módosították, ami több mint egy órával meghosszabbította a repülési időt.

A jelenlegi bogotai vezetés helyreállította a diplomáciai kapcsolatokat Caracasszal. Kolumbia továbbra is elítéli a súlyos emberi jogi jogsértéseket és Maduro rezsimjének autoriter jellegét, de a valóság szükségessé teszi a határon átnyúló folyamatok figyelembevételét: a nagyszabású kábítószer-szállítmányoktól az illegális fegyveres csoportok jelenlétéig. Ez egy sajátos, nehezen elkerülhető kölcsönös függőséget teremt. Ráadásul a gyakorlatban a határ menti gazdaság bizonyos szektorai profitálnak az üzemanyag- és élelmiszercsempészethez, az illegális pénzváltáshoz, a kábítószer-kereskedelem logisztikájához és a fegyveres csoportok által az illegális határátkelőhelyek (trochas) használatáért beszedett „adókhoz” kapcsolódó árnyékgazdaságból. Ez csökkenti a Caracasszal való nyílt és kemény konfrontációra irányuló késztetést.

Kolumbia továbbra is az amerikai kontinens kábítószer-kereskedelmének epicentruma, nemcsak azért, mert hagyományosan a legnagyobb kokaintermelő, hanem azért is, mert itt találkozik számos bűnözői hálózat. Az Egyesült Államokban a kábítószer-terjesztést uraló mexikói kartellek nagymértékben támaszkodnak a kolumbiai ellátási láncokra, míg a venezuelai Tren de Aragua banda logisztikai okokból kiterjesztette tevékenységét az ország határain túlra. Venezuela kulcsszerepet játszik tranzitfolyosóként: áteresztő határai, gyenge állami intézményei és a katonai elit bűnrészessége ideális feltételeket teremt a csempészútvonalak számára, amelyeken keresztül a kolumbiai kokain a karibi és atlanti kikötőkön keresztül Észak-Amerikába és Európába jut. Az UNODC adatai szerint az Egyesült Államokba bejutó kokain 90%-át Kolumbiában termelik, és jelentős része Venezuelán és a Karib-térségen keresztül érkezik. Európa számára Venezuela szintén kritikus csomópont: az Europol és az UNODC becslései szerint az EU-ban lefoglalt kokain körülbelül 20–25%-a a karib-tengeri útvonalon, többek között Venezuelán keresztül áramlik be, fő belépési pontjai Spanyolország, Belgium és Hollandia. A kolumbiai termelés, a venezuelai tranzit és a mexikói terjesztés közötti kölcsönhatás rávilágít a kábítószer-kereskedelem transznacionális jellegére és az ellene folytatott küzdelem összetettségére egy adott országon belül.

Katonai beavatkozás vagy stratégiai alternatívák?

Mindazonáltal nagyon valószínűtlennek tűnik egy nagyszabású amerikai hadművelet Venezuelában. Ennek oka nem csak az iraki és afganisztáni háborúk kudarcának emléke, amely még mindig kísérti az amerikai politikai és katonai elit tagjait. Ennél is fontosabb, hogy Trump második kormányzati ciklusa alatt az Egyesült Államoknak nincs szüksége elhúzódó „kimerítő háborúra”, sokkal inkább egy „America First” szellemű hadműveletre, amely gyors, hatásos, látványos és maximális belpolitikai tőkét biztosít.

Így tehát valószínűbbek azok a lehetőségek, amelyek nem járnak teljes körű háborúval. Az egyik lehetőség egy olyan hadjárat, mint az 1989-es panamai invázió, az Operation Just Cause volt, amelynek során az amerikai erők megdöntötték a rezsimet és elfogták Manuel Noriega tábornokot, akit később az Egyesült Államokban bíróság elé állítottak kábítószer-kereskedelem vádjával. Venezuela azonban aligha hasonlítható Panamához. 2025-ben Venezuela hadserege létszámában (kb. 120 000–150 000 katona, szemben a panamai védelmi erők kb. 15 000–16 000 katonájával), felszereltségében (repülőgépek, páncélozott járművek, modern légvédelmi rendszerek) és az országon belüli harci tapasztalatában jelentősen meghaladja az 1989-es panamai erők képességeit. Noriega hadserege viszonylag kicsi, gyenge és széttagolt volt.

Ebben az összefüggésben egy esetleges megközelítést jelenthetne a Maduro-rezsimhez kapcsolódó kábítószer-hálózatokat célzó „sebészi pontosságú” akciók végrehajtása, amelyekkel nagy katonai kontingensek bevetése nélkül is gyors, látható eredmények érhetőek el. Egy másik lehetőség a diplomáciai és gazdasági nyomás fokozása, amelyet a karib-tengeri térségben alkalmazott elszigetelési stratégia támogat. A fő probléma azonban az, hogy Trump továbbra is kiszámíthatatlan.

Az orosz tényező

Végül pedig: nem szabad alábecsülni Oroszország potenciális reakcióját. A 2019-es válság idején, amikor a venezuelai ellenzék a nemzetközi közösség támogatásával megkísérelte Maduro eltávolítását, a Kreml lépett, és körülbelül 100 „katonai-műszaki szakértőt” küldött Caracasba. Ez a viszonylag szerény támogatás jelentős politikai súllyal bírt: Moszkva jelezte Washingtonnak, hogy Venezuela nincs egyedül. Ez valószínűleg befolyásolta Trump döntését, hogy tartózkodjon a komolyabb beavatkozástól.

Ma az orosz-venezuelai kapcsolatok szimbolikus szövetséget jelentenek, de gazdasági alapjuk jelentősen beszűkült a 2000-es évek csúcsához képest. A két ország közötti kereskedelem továbbra is korlátozott: a venezuelai export Oroszországba elhanyagolható, az orosz szállítások pedig többnyire gabonára, műtrágyákra és katonai felszerelésekre korlátozódnak, és a szankciók és logisztikai akadályok miatt a mennyiségek csökkennek. A jelentős beruházások, különösen a Rosznyeft „Szecsin-projektje” a venezuelai olajtermelésben, gyakorlatilag leálltak: az Egyesült Államok nyomására az eszközöket egy homályos szervezetre, a Roszarubezsnyeftre ruházták át, és az orosz vállalatok csökkentették közvetlen részvételüket a kitermelésben. Ennek eredményeként Oroszország szerepe a venezuelai gazdaságban a kulcsfontosságú energiapartneri szerepről egy politikai szövetségesére változott, aki csak korlátozott támogatást nyújt. A hangsúly áttevődött a katonai együttműködésre, a diplomáciai retorikára és az Egyesült Államokkal szembeni szimbolikus szembenállásra.

Az ukrajnai háború és Moszkva nyugati kapcsolatainak hirtelen megromlása miatt Oroszország 2019-hez hasonlóan ismét Venezuelát használhatja platformként geopolitikai befolyásának kiterjesztésére a nyugati féltekén. Vlagyimir Putyin számára minden olyan lépés, amely eltereli Washington figyelmét vagy feszültséget kelt Amerika „közel-külföldjén” – például egy atom-tengeralattjáró, felszíni hadihajók vagy Tu–160 stratégiai bombázók demonstrációs jellegű telepítése a régióba – stratégiai sikerként lenne értelmezhető. Még az Egyesült Államok korlátozott beavatkozása is lehetőséget adna Moszkvának, hogy szuverenitásvédőként és Caracas megbízható partnerként állítsa be magát. Oroszország számára azonban ma nagyobb a tét, mint 2019-ben: az ukrajnai háború, a nemzetközi elszigeteltség leküzdésére irányuló erőfeszítések és a venezuelai kudarc esetén bekövetkező reputációveszteség kockázata különös sürgősséget ad a helyzetnek. Ebben a kontextusban Washington Oroszország Maduro iránti támogatását további érvként használhatná Ukrajna támogatására irányuló politikájának igazolására. Ugyanakkor Oroszország teljes kivonulása Venezuelából aláásná Putyin „Moszkva nem hagyja cserben barátait” narratíváját, megfosztva a Kremlt Latin-Amerikában igen jelentős szimbolikus presztízs-tőkéjétől.

Nos tehát: elmondható, hogy Trumpnak sokat jelent Maduro, abban az értelemben, hogy ha győz ebben a drogellenes hadműveletben az amerikai félidős választások kezdete előtt, akkor sokat nyerhet belpolitikai szempontból – és a venezuelai hadsereg kemény, de legyőzhető ellenfélnek tűnik, még akkor is, ha nem olyan gyenge, mint Noriega tábornoké volt.

Persze, ha nem sikerül őket pár nap alatt legyőzni, vagy ha nem térnek át a „sebészi pontosságú” („surgical strike”) csapásokra, a belpolitikai vereség garantált, előbb a félidős választásokon, aztán, két év múlva, ha elhúzódik addig a konfliktus, a 2028-as elnökválasztáson is. Szóval, nem kevés múlik most azon, hány kokainnal megrakott halászhajót süllyeszt el az Egyesült Államok.

Őrült egy világban élünk: ahhoz, hogy – évek múlva – megszabaduljunk egy őrült zsarnoktól, aki az egész világra nézve veszélyt jelent, most egy drogkereskedő, bűnöző és véreskezű másik zsarnoknak kéne drukkoljunk.

Még az a szerencse, hogy a mi drukkolásunkon semmi sem múlik, nem mi döntjük el ezeket a kérdéseket.

 

Szele Tamás