Azt én, kérem, tudom, mi érdekli most a művelt olvasóközönséget, de inkább csak egy viccel érzékeltetném.
Hangosbemondó a strandon, 1975:
– Zsoltikát várják a szülei a gyermekmedencénél!
Hangosbemondó a strandon 2025:
– Zsolti bácsit várják a gyermekek szülei a medencénél!
Nos, aki azt hiszi vagy reméli, hogy ezt a kérdést – mármint azt, hogy kicsoda „Zsolti bácsi” – el fogom ebben az írásban dönteni, az csalódni fog, és kérem, hagyja abba az olvasást, mert nem akarom rabolni az idejét. Nem is dönthetném el, ugyanis ebben az ügyben teljesen és tökéletesen tájékozatlan vagyok. Nézeteim pont annyira lehetnek megalapozottak, mint bárkié, aki szembe jön az utcán, vagy talán még kevésbé is. Épp ezért meghagyom a verdiktet a bíróságnak. A botrány menetéről, alakulásáról lesújtó a véleményem, főként sajtószakmai szempontból, de ezt sem fogom részletezni, mert még korai lenne.
Akkor minek vettem elő?
Azért, mert jól illusztrálja a problémát, amit vázolni fogok és a megoldást is, ami nem megoldás. Azt az állapotot tudniillik, hogy ilyen körülmények között nem lehet jót írni, egyelőre még igazat is kevesen lennének képesek vagy hajlandóak. Azonban az aréna vérszomjas népe, az ezerfejű Cézár vagy szaftos és részletgazdag leplezést követel, vagy gyújtó hangú cáfolatot. Jelen esetben az arénában nem a botrány főszereplői szabdalják egymást, azok maximum a fináléban jönnek majd elő, hanem a különböző politikai oldalak sajtómunkásai. Ilyen ez a gladiátorszakma, mondaná Ford Fairlane – de igazából nem ilyen.
Amikor azt mondom, hogy a közönség egy része ezt vagy azt követel, akkor azt tessék szó szerint érteni: valóban követelőznek. Magamnál is, kollégáknál is egyre gyakrabban tapasztalom: ha egy olvasót valami nem érdekel, azonnal jelzi is, oly formában, miszerint „miért nem erről vagy arról írtok, meg vagytok vásárolva!” (sokat finomítottam a hangnemen). Hát kérem, a témaválasztásról annyit, hogy ha a kedves olvasónak mondjuk a Fradi-meccs lenne fontos, arról szeretne olvasni, ne menjen nagyon messzire, kérdezze meg a barátnőjét vagy a feleségét, ő miről olvasna szívesen. Az esetek nagyon nagy százalékában nem a mérkőzésről. Márpedig ha két, egymáshoz közel álló ember nem bírja eldönteni, mi a fontos számukra, hogyan döntse el egy harmadik, aki rendszerint nem is ismeri őket?
Ezt a problémát tessék beszorozni körülbelül tíz-tizennégy millióval, ennyi ugyanis a magyar ajkú potenciális olvasók száma, és máris látjuk, hányféle óhajt-sóhajt kéne minden nap egy vagy két írás útján, de egyszerre teljesíteni.
Ezt oldaná meg találmányom, mely azonban sajnos mellékhatásként elpusztítaná a sajtót úgy általában. De – nagyon népszerű és nagyon olvasott lenne.
Ugyebár, az olvasó az olyan írást szereti, ami nagyban vagy teljesen tükrözi az ő véleményét. Az lesz sikeres. Tíz-tizennégymillió potenciális olvasó esetén igen nehéz, vagyis inkább lehetetlen eltalálni egyszerre mindegyikük véleményét. És természetesen mindegyikük meg van arról győződve, hogy a sajtótermék kizárólag neki szól, ő az egyetlen ember a világon, akinek mindig és mindenben igaza van, akkor is, ha nincs.
Sőt, főleg akkor.
Neki ingyen – ez fontos! – jár, hogy egyetértsenek vele és alátámasszák nézeteit. Ingyen, mert a magyar online sajtó a kétezres évek legelején a nyugati gazdasági modellre épült, mely szerint az olvasónak nem kerül pénzbe a lap, mert fizet a hirdető, így tehát a legfontosabb a magas olvasottság. Ez működött is 2010 utánig, mikor is a teljes magyar hirdetési piac kormányközeli kezekbe került, innentől kezdve csak az AdSense-hirdetésekre lehetne támaszkodni, de nem lehet, mert azok havi húszezer forintnál sokkal többet nem fizetnek, viszont majdnem képtelenség rábírni az olvasóközönség legnagyobb részét az előfizetésre.
Hát igen: mi nem haldoklunk, mi így élünk.
Itt jön találmányom lényege.
Nem úgy kell megírni a hírt, ahogy eddig, tehát legjobb tudomásunk alapján, hanem úgy, mint a régi Kaland-Játék-Kockázat-könyveket vagy kalandprogramokat: opcionálisan. Elkezdjük a – mondjuk belpolitikai – hírt az alaphelyzettel, aztán az első lényeges mozzanatnál egy menü következik:
– Ha ön kormánypárti, nyomja meg az 1-es gombot
– Ha ön ellenzéki, nyomja meg a 2-es gombot
– Ha ön semleges vagy bizonytalan, nyomja meg a hármas gombot
Innentől háromfelé ágazik a hír, kinek-kinek szája íze szerint. A következő lényeges fordulatnál megint felugrik ez a menürendszer, az azutáninál szintén: ha négy elágazási pont van a hírben, akkor 81-féle lehet, ha öt, akkor 243. Ideális esetben, 15 elágazás után elérjük a bűvös 14 348 907-es számot, ami már le kell fedje az összes potenciális, magyar anyanyelvű olvasó minden ízlésbeli variációját.
Itt tartanék egy kis demonstrációt, mert amikor ezt az ötletet megosztottam a Facebookon, úgy láttam, nem mindenki értette tökéletesen.
Legyen a hír első mondata:
„Parázs parlamenti vita zajlott a Szőlő utcai nevelőintézetben történt állítólagos szexuális incidensek és azok főszereplője, bizonyos »Zsolti bácsi« ügyében.”
Itt jönnek az első elágazás változatai, opció szerint:
- A miniszterelnök-helyettes méltósággal és határozottan utasította el azt a rágalmat, hogy ő lenne „Zsolti bácsi”.
- Semjén Zsolt szánalmas és hisztérikus magyarázkodásba kezdett.
- Semjén elhatárolódott a ki sem mondott vádaktól.
Szóval, valahogy így: mindenki kapja meg a magáét, ízlés szerint. Tovább nem folytatom, mert a következő szinten már kilencféle ág jelenne meg.
Ezt eleven ember nem lenne képes megírni. Még a négy elágazásos verzióhoz is egy teljes munkanap kéne.
Azonban a mesterséges intelligencia nagyon ügyesen el tudná végezni ezt a munkát. Így aztán nem lenne több panasz, harag, felszólamlás, minden felhasználónak meglenne a maga saját híre, a hús-vér újságírók meg éhen vesznének.
Tény, hogy a 14 348 907 hírváltozatból csak egyetlen lenne igaz, a maradék többé vagy kevésbé hazugság volna, de ez a mellékkörülmény kit érdekel? A hír manapság nem azért van, legalábbis sokak számára, hogy igaz legyen, hanem azért, hogy megerősítse véleményében az olvasót. Arra meg a hazugság is alkalmas.
A mesterséges intelligenciát egyébként már évek óta használják cikkek, sőt, teljes sajtótermékek írására, ami úgy néz ki, hogy a tulajdonos összehozza a paramétereket, megjelöli a forrásokat, amiből az MI dolgozzon, különböző emberi álnevek alatt, aztán elutazik a karibi szigetekre fűszoknyás lánykákkal (vagy ifjakkal) koktélozni, a gép meg ontja magából a hirdetésekkel teletűzdelt hülyeséget. Az egyik ilyen vállalkozás azon bukott meg, hogy a NewsGuard nevű nemzetközi álhír-ellenes szervezet észrevette, miszerint egy alaszkai „kollegina” (aki persze algoritmusból volt) egy hónap alatt valami negyvenezer írást publikált. Mindegyiket ugyanazon a néven.
Viszont ez a módszer még mindig nem azonos az én találmányommal, mert nem opcionális, tulajdonképpen csak a klasszikus sajtó mennyiségi termelékenységét emeli meg radikálisan, több tízes nagyságrenddel, a minőség rovására. Az olvasó nem lesz tőle elégedettebb, legfeljebb sokkal többféle fröccsöntött, filléres műhírből válogathat.
Persze az „opcionális” hírek is műhírek, hiszen a rengeteg változatból csak egyetlenegy lehet igaz, de legalább keresik az olvasó kedvét.
Az ehhez szükséges szoftvert minimális költséggel, pár óra alatt össze lehetne dobni, sokkal hosszabb időbe telne azt eldönteni, hogy milyen paraméterek és források alapján dolgozzon a mesterséges intelligencia, a leágazások milyen terjedelműek legyenek és a rendszer minek adjon prioritást vagy mit kerüljön el. Nehéz feladat volna, de pár nap alatt megoldható.
A végeredmény pedig egy olyan tömegtermék lenne, mint a hamburger vagy a hot dog: nem ínyencfalat, de mindenki el tudná fogyasztani.
Sőt, mivel millióféle változata lenne, ez volna a Bogoly Berti-féle Mindenízű Drazsé a Harry Potterből.
Pont ez is volna a veszélye. Ugyanis az még lehet vélemény függvénye, hogy az ember mit gondol egy politikus tevékenységéről (legyen szó bármiféle tevékenységről), de a teljesen konkrét hír egyáltalán nem véleményfüggő.
Ha például megtudnám, hogy hurrikán közeledik Budapest felé, az „opcionális hír” alkalmatlan volna ennek közlésére, hiszen nem szavazás vagy választás kérdése, hogy megérkezzen-e. Nem meghívásra jön, hanem magától. Ha az összes budapesti lakos ellene szavazna, az sem érdekelné: jönne és pusztítana.
Tehát a hurrikán nem „opcionális”, hanem konkrét és abszolút hír. Ahogy az áremelkedés, az infláció, a szomszéd országot pusztító háború is ilyen. Attól, hogy egyes politikusok és influencerek tagadják ezek létezését, még nagyon is reálisak. Igen, akadt pár éve önjelölt zseni, aki a legvéresebb bahmuti ostrom idején is azt állította, hogy nem zajlik Ukrajnában semmiféle háború, Kijev csak kicsalja az európai és amerikai pénzeket, de különben a legnagyobb béke honol, és erről azért nem tudunk, mert Ukrajna messze van. Azonban ha összegyűjtenek neki pár milliót (szóval nem volt teljesen őrült, sokkal inkább csaló, aki a közönségét nézte hülyének), odautazik és bebizonyítja a békét. Szerencsére nem kapott egy vasat sem, bár a frontig úgysem jutott volna el, vagy ha mégis, és meglátja a tüzérség, nem lett volna szüksége koporsóra.
Akkor tehát beláthatjuk: vannak hírek, éspedig pont a rossz és kellemetlen hírek tartoznak ebbe a kategóriába, amiken nem lehet szépíteni. És nem is szabad: ha jön a hurrikán, senkit sem lehet kiengedni a parkba sétálni. Még ha ez ront is a közhangulaton. Ha nyakunkon a világjárvány, oltani kell, akármit is mondanak a konteósok. Ha drágul a kenyér, akkor bizony attól nem lesz olcsóbb, ha azt írják, hogy „valójában olcsóbb lett” (ez a világ összes kormánymédiájának napi mutatványa). Ha növekszik az infláció, azt a valutaárfolyamok alapján állapíthatjuk meg, írjon akármit is a vezércikk.
Akkor miért gondoljuk mégis, hogy a hír azért van, hogy minket szórakoztasson, hogy jól érezzük tőle magunkat?
Miért gondoljuk, hogy ha valamiben, ami konkrét tény, „nem hiszünk” vagy „hiszünk” az változtat bármin is? Ki lehet szavazni a valóságshow-ból Műkörmös Évikét vagy Kockahasú Pistát, de sehogyan sem lehet kiszavazni a harctérről egy orosz „Gvozgyika” vagy „Akacija” önjáró tarackot. Az önjáró tarackoknak ugyan szavazhat az ember, le se tojják. Vannak, lőnek és kész.
Tehát a köz véleménye befolyásolhat (kedvező körülmények között) eljövendő eseményeket, de a már megtörténteket vagy a jelenleg is zajlókat nem képes irányítani.
Az a komment, hogy „miért nem erről vagy arról írtok?” pontosabban megfogalmazva úgy szólna, hogy:
„Miért nem erről vagy arról írjátok meg az én véleményemet, szívesen lediktálom, de írjátok alá ti, mert én nem vállalom érte a felelősséget”.
Ha egy eseményről, hírről nincsenek pontos információink, jobb meg sem írni, okosabb várni vele, míg biztosat nem tudunk, ugyanis a leírtakért a sajtómunkás büntetőjogi felelősséggel tartozik, a kommentelő – ha kicsit is ügyes – többnyire nem. És, amint Panyi Szabolcs írta tegnap, akkor jár jól mindenki, ha az igazat tudja meg, nem valami „opcionális” hírt, ami ugyan tetszetős lehet egyesek számára, de alapvetően mégis többé vagy kevésbé – hazugság.
Ebben a játékban az újságírónak tényleg csak a gladiátor szerepe jut, ha nem a tényeket veszi figyelembe, hanem a közönségnek pózol.
Szóval: nem tudom.
Tetszetős, népszerű hazugságok, opcionális menürendszerrel, mesterséges intelligenciával készítve, mindenki örömére? Ez volna a megoldás?
Dehogyis. Ha felbukkanna a piacon egy ilyen „sajtótermék”, azt ugyan mindenki olvasná, de senki sem szeretné.
Ugyanis mindenkinek az volna vele a baja, hogy az övével ellentétes véleményeket is kiszolgálja, éppen úgy, mint őt. Elég lenne egyszer félrenyomni egy gombot, hogy teljesen más eredményt olvasson a felhasználó, nem azt, amire számított.
Akkor nincs más hátra: a színes és tetszetős „opcionális sajtó” helyett maradnunk kell a szürke és egyre gyakrabban kellemetlen tényeknél.
Pedig érdekes kísérlet lett volna feltalálni a „tökéletes”, minden igényt kielégítő médiumot.
Aminek épp az a legnagyobb hibája, hogy minden igényt kielégít. Azért hazug.
Hiába, a valóságot soha nem lehetett megszavazni és most sem lehet.
Szavazni négy évente kell, nem minden nap.
De négy évente kell és remélem, senki sem feledkezik majd meg jövőre a mostani eseményekről.
Szele Tamás