Mindig mondtam, hogy az európai politikát földrajzi szempontból kilométerek, azonban a valóságban fényévek választják el a Közel-Kelettől. Mikor megbukott az Asszád-rezsim, általános volt az öröm Európában, és egyes helyeken azonnal el is kezdték visszavonni a szíriai menekültek tartózkodási engedélyeit azzal, hogy „vége a zsarnokságnak, mehettek haza”. A szíriaiak ebben nem voltak olyan nagyon biztosak, és igazuk is volt, mint a The Insider helyzetelemzése mutatja.
Eszerint Szíria ideiglenes kormánya bejelentette a Bassár el-Asszád rezsim bukása óta az országban tartandó első parlamenti választások időpontját: ez október 5. lesz. A választások feszült légkörben fognak zajlani. A diktatúra bukása óta eltelt 10 hónapban az új hatóságok nem tudták megszüntetni az etnikai és vallási megosztottságot. A jelenlegi kormány támogatói nyíltan üldözik a kisebbségeket. Olyan külső hatalmak, mint Izrael, viszont beavatkoztak a kiszolgáltatott csoportok védelmében. Ahmad al-Sharaa ideiglenes elnököt még támogatói is bírálják azért, mert kompromisszumokat kötött mind belföldön, mind külföldön. Ugyanakkor a kormánynak bőséges eszközei vannak a közelgő választások manipulálására, míg az elnök maga a hatalom központosítása felé hajlik – állítja Antonio Giustozzi, a Royal United Services Institute (RUSI) vezető kutatója.
Idén eddig három alkalommal történtek olyan súlyos felekezeti összecsapások, amelyek alapjaiban rengették meg az Asszád utáni Szíriát, és amelyek nagy médiafigyelmet kaptak. Először márciusban lázadtak fel a korábbi rezsimhez kötődő alavita csoportok Latakiában és Tartuszban, ami miatt az új rezsim biztonsági erői keményen felléptek az alavita lakosság ellen. A második összecsapás április-májusban történt délen a drúz milíciák és a kormánypárti erők között. A harmadik pedig júliusban történt délen.
Míg a márciusi, az alavita csoportokkal vívott eredeti összecsapást gyakran a korábbi rezsim utolsó fellángolásaként értékelték, a déli összecsapások – a kurd kisebbség körében növekvő feszültséggel együtt – sokkal problematikusabb képet festettek a felekezeti és etnikai különbségekről.
Az összeomlás szélén
Amióta 2024 decemberében hatalomra került, Ahmed al-Sharaa (más néven Abu Mohammad al-Julani), a Hayat Tahrir as Sham (HTS) korábbi parancsnoka folyamatosan nyomás alatt áll. Nyugat felé nyitó politikája, Izraellel folytatott tárgyalásai, Oroszország felé nyitott gondolkodása és az etnikai-vallási kisebbségekkel való megállapodásra törekvése jó néhány támogatóját felbosszantotta. Júniusban a damaszkuszi Mar Elias templom elleni támadással erősítette meg létezését az első nyíltan szakadár csoport. A hivatalosan feloszlatott HTS-en belüli forrás szerint a csoport szakadár ágát Saraya Ansar al-Sunnahnak hívják, amelyet Abu Aisha al-Shami vezet, egy viszonylag magas rangú személyiség, aki mindig is az al-Sharaa által korábban vezetett szervezet egyik legszélsőségesebb tagjaként volt ismert.
Al-Shami csoportját azzal vádolják, hogy kapcsolatban áll az Iszlám Állammal, amely valóban támogatja őket a közösségi médiában. A Saraya Ansar al-Sunnah vallási kisebbségek elleni támadásokat vállalt magára, és kritizálta al-Sharaát, amiért elárulta a dzsihádista ügyet. Bár a csoport feltehetően nem nagy, úgy tűnik, hogy több városban is vannak sejtjei. A keményvonalas ellenzékieknek most már van hova fordulniuk.
Ugyanakkor al-Sharaa-nak diszkréten, de szorosan igazodnia kellett a török politikához, és a lehető legbarátibb kapcsolatokat kellett ápolnia az amerikaiakkal, akik még mindig csapatokat állomásoztatnak Szíriában, és támogatják a többségében kurd Szíriai Demokratikus Erőket (SDF).
Vérontás és visszhangja
Az első válság március elején sokkolóan hatott – nem azért, mert az alavita milíciák maradványai ellenálltak, hanem mert az elnyomás azonnal vérengzésbe torkollott, amelynek során a Szíriai Emberi Jogi Megfigyelőközpont szerint akár 1659 civil is életét vesztette. A médiában megjelent tudósításokból kitűnt, hogy az új rezsim iránti belső és külső jóindulat komoly csorbát szenvedett.
A HTS egyik tisztviselője elismerte, hogy a latakiai és tartuszi mészárlások a kormány csúcsán állók szerint veszélyeztették al-Sharaa hírnevét. Nem csak erről van szó: a HTS forrásai szerint a felkelésben használt fegyvereket nemrég csempészték be Iránból, és Damaszkuszban attól is tartottak, hogy Izrael támogatást nyújthat az alavistáknak, miután hírek jelentek meg arról, hogy egyes személyiségek felvették a kapcsolatot drúz csoportokkal, hogy azok közvetítőként lépjenek fel.
Al-Sharaa azonnal úgy döntött: kárenyhítésbe kezd, annak érdekében, hogy megakadályozza a regionális ellenségei által szított eszkalációt. Úgy döntött, hogy tárgyalásokat kezdeményez az SDF-fel, a katonailag legerősebb és az Egyesült Államokban a legjobb kapcsolatokkal rendelkező kisebbségi csoporttal. Ez azonban már a kezdetektől fogva nehéz feladatnak bizonyult. Már márciusban is aggodalmak merültek fel a HTS-en belül, hogy a Törökországhoz legközelebb álló csoportok, mint például az SNA, nem fogják elfogadni a megállapodást.
Március 10-én aláírtak egy megállapodást, amelynek közvetítői állítólag az amerikaiak voltak. A megállapodás a kisebbségek egyenlő képviseletét irányozta elő a politikai folyamatban, és az SDF katonai-polgári struktúráinak integrálását szorgalmazta az új szíriai államba (viszont azok de facto az SDF ellenőrzése alatt maradtak volna, akárcsak a határállomások és az olajmezők a kurd területeken).
Megoldhatatlan válság
Az április-májusban a déli régióban a kormánypárti erők és a drúz milíciák között dúló heves harcok eloszlatták azt a téveszmét, hogy a Latakia és Tartusz környékén zajló összecsapások csak elszigetelt esetek voltak. A harcokat egy olyan hamisított hangfelvétel indította el, amely a közösségi médiában terjedt, és amelyen egy drúz tudós istenkáromló kijelentését hallhatta a közönség. Az első összetűzés 19 civil és körülbelül 120 katona és milicista életét követelte, de a legrosszabb még hátra volt. A válság azonban megrontotta a Damaszkusz és az SDF közötti kapcsolatokat. Az SDF szolidaritását fejezte ki a drúzokkal, sőt olyan támogatást is ígért, amelyet soha nem teljesített. Júniusra a retorika egyre élesebbé vált, és néhány HTS-aktivista még azzal is megvádolta az SDF-et, hogy ők állnak a Mar Elias-templom elleni támadás mögött, amelynek célja a feszültségkeltés lett volna.
Az első déli válság előtt a drúz közösség nagyon megosztott volt abban a kérdésben, hogy miként álljanak hozzá Damaszkuszhoz és al-Sharaához. A nyolc drúz fegyveres milícia egyenlően oszlott meg az al-Sharaát támogatók és az ellenzékiek között. Egy suwaydai drúz vezető szerint a közösség egynegyede elutasított minden megállapodást az új damaszkuszi vezetővel, míg legalább a fele támogatta al-Sharaa ajánlatát, vagyis az új kormány támogatását cserébe garantált védelemért és egy drúzokból álló zászlóalj felállításáért a fegyveres erőkben. A legkisebb frakció, amely a drúz közösség talán 15–25%-át tette ki, ambiciózusabb megállapodást akart, hasonlóan ahhoz, amelyet az SDF márciusban kötött. Az első déli válság megkeményítette a drúzokat, ami megnehezítette al-Sharaa decentralizációs tervének megvalósítását.
A HTS-en belül voltak olyanok, akik az eredeti centralizációs politika visszatérését szorgalmazták, de olyanok is, akik óvatosságra intettek. Az SDF eközben látta, miszerint függetlenül attól, hogy al-Sharaa milyen megállapodást köt, nem lesz képes ellenőrzést gyakorolni koalíciós kormányának különböző tagjai felett.
2025 júliusában a harcok újult erővel folytatódtak délen, kezdetben egy régi vérbosszú miatt, amely a beduin csoportok között eszkalálódott. A szíriai kormányerők beavatkoztak, valószínűleg abban a reményben, hogy kihasználhatják a drúzok közötti megosztottságot. A damaszkuszi propaganda hangvétele, amely a drúzokat Asszád milíciáinak maradványaként ábrázolta, biztosan nem nyugtatta meg az SDF-et. A szíriai fegyveres erők megpróbálták kihasználni az alkalmat, hogy egyszer és mindenkorra szétzúzzák a drúzok déli katonai testületét, de miután komoly haladást értek el a terepen, ismét megkezdődtek az izraeli légitámadások. Suwaydai drúz források megerősítették, hogy izraeli támogatást kértek, és Izrael valóban meg is adta azt.
A semlegesség csapdája
Ekkor az al-Sharaa-ra nehezedő nyomás elviselhetetlenné vált, mivel emberei között egyre nőtt a kisebbségek iránti gyűlölet. Egy ideje már keringtek az interneten olyan felvételek, amelyek azt mutatták, hogy a kormánypártiak keresztény házakba törtek be és összetörték a vallási szimbólumokat. Még a HTS-en belül is kritikus hangok jelentek meg, amelyek azzal vádolták al-Sharaa-t, hogy nem képes visszafogni embereit – nem csak az olyan szövetségeseit, mint az SNA és a beduinok, hanem még saját HTS-beli társait is.
Egy damaszkuszi HTS-tisztviselő úgy vélte, hogy az SNA-nak saját terve volt a polgárháború kirobbantására, és a drúz tudós hamisított nyilatkozatával indította el a déli válságot, feltehetően azért, hogy legitimálja a jövőbeli lépéseket az SDF ellen. A HTS soraiban egyre inkább az SNA elleni vádak megfogalmazása vált a törökök, az SNA támogatói alig leplezett bírálatának kifejezési módjává.
Ugyanakkor a drúzok izraeli támogatása még al-Sharaa Izrael-barát megbékélési stratégiáját is nyíltan népszerűtlenné tette a HTS soraiban, ahogy azt egy damaszkuszi védelmi minisztériumi tisztviselő is elismerte.
Al-Sharaa megpróbált kilépni ebből a csapdából azzal, hogy visszavonta a decentralizációval kapcsolatban március folyamán tett engedményeit. Augusztusban, az amerikai és francia kormány által szponzorált, az SDF-fel tartott találkozón al-Sharaa egyértelművé tette, hogy a márciusi megállapodás érvényét vesztette. Az SDF teljes leszerelését és erőinek a Védelmi Minisztérium alá történő teljes integrálását követelte.
Az SDF egyik tisztje akkor megjegyezte, hogy szerinte az SDF elveszíti az Egyesült Államok támogatását. Az SDF úgy vélte, hogy az amerikai kormány zöld utat adott al-Sharaa-nak egy, az SDF elleni katonai műveletre, amennyiben a tárgyalások kudarcba fulladnak. Tekintettel az új szíriai fegyveres erők nyilvánvaló megbízhatatlanságára, az SDF nem volt érdekelt olyan tervben, amely saját fegyveres erőinek felszámolását követelte.
A forrás arra a következtetésre jutott, hogy ha al-Sharaa ragaszkodik a márciusi megállapodás elutasításához, háború lesz. A feszültséget tovább fokozta, hogy májusban Abu Hatem Shakraa-t, az SNA parancsnokát nevezték ki a 86. hadosztály vezetőjévé Rakkában és Deir ez-Zorban. Eközben Deir ez-Zorban folyamatosan folytak a harcok az SDF és a kormányerők között. A szíriai védelmi minisztérium egyik forrása ezeket az összecsapásokat helyi vitáknak tulajdonította, bár elismerte, hogy a HTS támogatta a részt vevő beduin milíciákat.
Vissza a centralizációhoz
A HTS egyik tisztviselője augusztusban megerősítette, hogy al-Sharaa most már elszántan törekszik egy centralizált kormányra. A tisztviselő támogatóan nyilatkozott, de attól tartott, hogy egy nagyszabású konfliktus próbára teheti a kormánykoalíció és a még nem összevont fegyveres erők szilárdságát. Úgy vélték, hogy néhány szövetséges csoport, sőt a HTS-en belüli egyes elemek is fenntartják kapcsolataikat az Al-Kaidával vagy akár az Iszlám Állammal is, míg mások, mint például az Ansar al Tawhid, radikális intézkedéseket követeltek. Elismerte, hogy a fegyveres erők fegyelmezetlenek és gyakran nem teljesítik a parancsokat. Al-Sharaa megérti, hogy a mértéktelen erőszak nem segít, és fegyelmezett hadsereget akar, de sokan nem hallgatnak rá – mondta.
Néhány nappal később, a kisebbségi csoportok nagy találkozóján, amelyet azért szerveztek, hogy kiválasszák az al-Sharaával tárgyaló delegációt, nyilatkozatot fogalmaztak meg, amelyben határozottan ellenezték a szíriai vezető centralizációs terveit. Ekkor az SDF vezetői ragaszkodtak ahhoz, hogy al-Sharaa azért támadta meg az alavitákat és a drúzokat, hogy megalapozza az SDF elleni hadjáratot. Augusztus 20-án azonban a szíriai védelmi minisztérium egyik HTS-tisztviselője azt állította, hogy al-Sharaa nem áll készen a háborúra az SDF-fel, mert nem érzi, hogy képes lenne összegyűjteni a csoport leveréséhez szükséges katonai erőt. Azt állította, hogy a kormány csak 40 000 fegyveresre számíthat, ami a valóságban nem tartalmazza az északon Törökországgal szövetséges milíciákat és a HTS-szel szoros szövetségben nem álló számos frakciót. Velük szemben áll az SDF 130 000 fős csapata, ami egy látszólag túlzó szám, és az SDF amúgy is sok helyi milíciát tartalmaz.
Al-Sharaa habozásának valódi oka valószínűleg az SDF-et támogató külső beavatkozástól való félelem. A kurdok, bár nem élvezik Izrael nyílt támogatását, mint a drúzok Dél-Iráni Katonai Tanácsa, mégis úgy vélik, hogy tárgyalhatnak az izraeliekkel. Teheráni források szerint valójában mind Izraellel, mind Iránnal tárgyalnak, még ha nem is sietnek megállapodásra jutni egyikükkel sem, amíg az amerikaiak vissza nem vonják csapataikat Szíriából.
Szeptember elejére a kisebbségek koalíciója elküldte követeléseinek listáját al-Sharaának: magas szintű decentralizációt szeretnlenk, regionális fegyveres erőket, a központi fegyveres erők jelenlétének megszüntetését Szíriai Kurdisztánban, a kurd nyelv és más kisebbségi nyelvek egyenlő jogait, a rendőri erőket irányító helyi tanácsokat, valamint vallásszabadságot és női jogokat.
Az október 5-i közvetett választások – amelyeken egy választói bizottság jelöli ki a parlamenti képviselőket – meg fogják mutatni, hogy az új rezsim valójában mennyire lesz befogadó. Al-Sharaa ideiglenes elnök közvetlenül kinevezi a parlamenti képviselők harmadát, de a folyamat felügyeletében fontos szerepet játszó Legfelsőbb Bizottság nem kizárólag a HTS befoláysa alatt álló szervezet. A manipuláció lehetőségei nagyon szélesek, mivel a folyamat nem átlátható, és a drúzokhoz hasonló kisebbségi csoportok még mindig rendelkeznek fegyveres frakciókkal.
Egyszóval: jó lenne, ha Európa megértené, hogy a Kelet más. Nem jobb vagy rosszabb, hanem más. Ha Európában megoldunk egy problémát, azzal egy ideig remélhetőleg nem lesz baj. A Közel-Keleten baj a probléma, de ha megoldják, az harminc újabb gondot és komplikációt okoz, viszont nem lehet megoldatlanul sem hagyni.
Mint mondani szoktam: Keleten semmi sem egyszerű.
Szele Tamás