Nos, az alábbiakban következő történetre rá kellene applikálnom a 18-as karikát és tényleg kérem, hogy kiskorúak ne olvassák – sőt, az a véleményem, hogy a nagykorúaknak sem lesz benne túl nagy élvezetük. Mármint a „Tolerancia” című orosz film cselekményében és megérdemelt bukásának ismertetésében. Ezt a kérdést a Meduza járta körül alaposabban.
Mielőtt azonban belevágnánk a történetbe, be kell mutatnom az események (és a film) egyik főszereplőjét, Zahar Prilepin írót, aki ismertebb szélsőjobboldali nézeteiről és kalandos katonai-rendészeti múltjáról (még az OMON-nak is tagja volt, ilyen minőségben vett részt a két csecsen háborúban), mint tehetségéről. Eredetileg nevezhető a szintén szélsőjobboldali Limonov tanítványának vagy követőjének, de aztán maga a mestere zárta ki a Másik Oroszország nevű pártjából, és búcsút kellett intenie a Nemzeti Bolsevik Pártnak is, ami úgy volt bolsevik, hogy vastagon nemzeti szocialista volt. Prilepin képességeit tekintve labdába sem rúghatna Akszjonov, Bikov, Szorokin vagy akár még Akunyin mellett sem, viszont mivel jó érzékkel állította ultrapatriotizmusát a putyini rezsim szolgálatába, most a rendszer oszlopa és büszkesége. Régebben még merényletet is követtek el ellene, de túlélte.
Viszont hogyan kerül ebbe a filmbe?
Úgy, hogy szerepel benne.
Sőt, talán ő is írta.
Az író Zahar Prilepin egy sorozatgyilkost, az európai liberális értékek esküdt ellenségét alakítja Andrej Gracsev Tolerancia című filmjében. A film egy kitalált európai államban játszódik, ahol a társadalom elfogadja a transzneműséget, a muszlim országokból érkező menekültek pedig rendszeresen megerőszakolják a nőket. A „Tolerancia” három hét alatt körülbelül százezer rubel bevételt hozott Oroszországban; az első hétvége vetítéseit átlagosan három ember látogatta meg alkalmanként és mozitermenként.
Maga a film olyan tényeket próbál felsorakoztatni, amelyek az alkotók szerint rombolják a kialakult világrendet, a természet vagy maga aTeremtő által megálmodott harmóniát. Ez a film a szerzők véleménye, figyelmeztetése arra, hogy a „panoptikus” (ezt a különös kifejezést használja a rendező, csak hát ilyen szó még oroszul sincs, valószínű, hogy „idejétmúltat”, „panoptikumba valót” akar jelenteni) európai liberalizmus hamarosan véglegesen lehanyatlik és ez a vég a valamikor virágzó országok és népek kihalásához fog vezetni.
Így írja le a „Tolerancia” koncepcióját Andrej Gracsev rendező és forgatókönyvíró (az eredeti helyesírás megmaradt). Szakmai múltjában főként dokumentumfilmek szerepelnek híres történelmi személyiségekről: I. Sándor cárról, Alekszandr Tolsztoj íróról, Ivan Poddubnij birkózóról. Ugyanez a szöveg hangzik el a film első perceinek háttérnarrációjában – igaz, néhány kisebb módosítással: például a „európai liberalizmus” helyébe az „angolszász világ liberalizmusa” lépett (amely azonban továbbra is „panoptikus”).
Öveket bekötni, a cselekmény szinopszisa következik!
Előre szólok: rémes marhaság a film története. A film hősei Frangliában, egy kitalált európai országban, egy déli városkában, Parilonban élnek. A helyi lelkész lánya transznemű nő. A pap úgy véli, hogy a lánya döntése ellentmond a hitének, de a városban senki sem osztja a véleményét, kivéve két gyerekkori barátját – a borászt és a rendőrfőnököt. A többiek támogatják a nőt, aki így helyi hírességgé válik. A rendőrfőnök elintézi, hogy pszichiátriai vizsgálatnak vessék alá, de az orvos megerősíti, hogy a hősnő egészséges. Az egyházi hatóságok azonban nem örülnek annak, hogy a lelkésznek transznemű lánya van, és eltiltják a szolgálattól. A lelkész kétségbeesésében elűzi a lányt otthonról.
Eközben a város közelében menekülttábor épül. Az utcák veszélyessé válnak. Egy éjszaka a tábor lakói megtámadják a pap lányát, hogy megerőszakolják, de amikor rájönnek, ki ő, kasztrálják és felszögezik a templom homlokzatára. A nő túléli, de pszichiátriai klinikára kerül. Az apa nem akarja megtalálni a bűnözőket, mert szerinte a lánya maga akart megszabadulni a péniszétől. A rendőrfőnök azonban mégis megkezdi a nyomozást, és tanácsért fordul egykori mentorához, aki – épp 21 ember korábbi meggyilkolásáért tölti börtönbüntetését.
A sorozatgyilkos, akit Zakhar Prilepin alakít, egy racionális ember (igen, ebben a putyini világban a sorozatgyilkosokat tekintik értelmesnek…), aki a film alapgondolatainak hangadója. Kiderül, hogy azért követte el a bűncselekményeket, hogy figyelmeztesse a társadalmat: a tolerancia és a multikulturalizmus veszélyesek. Csak „prostituáltakat, melegeket, drogfüggőket és egy liberális képviselőt” ölt meg. Prilepin hőse biztos abban, hogy a túlzott humanizmus tönkre fogja tenni Európát. Még saját magát is példaként hozza fel: hiszen ő egy veszélyes bűnöző, de mégis csak 21 év börtönre ítélték, és viszonylag kényelmes körülmények között tartják fogva.
A menekültek megerőszakolják a szőlősgazda lányát, aki szociális munkás. A hatóságok nem tesznek semmit. Az áldozat apja megtámadja a tábort és túszokat ejt. A rendőrfőnök megpróbálja megállítani, de végül kénytelen lelőni barátját – és börtönbe kerül.
A film előzetese 2018-ban jelent meg: ebben látható a börtönben játszódó jelenet első változata, amelyben Prilepin karaktere megjelenik. A író akkor Donyeckben élt és az önkényesen kikiáltott Donyecki Népköztársaság vezetője, Alekszandr Zaharcsenko tanácsadójaként dolgozott. Prilepin így beszélt az akkor még jövőbeli projektről: „A csapat arra vár, hogy a filmipari vezetésünk dobja meg egy kis pénzzel, hogy befejezhessük a filmet. Nem mindenki kaphat kenyeret a leviatánoktól.” Prilepin ezzel Andrej Zvjagincev „Leviathan” című filmjére utalt, amely Golden Globe-díjat és a Cannes-i filmfesztiválon a legjobb forgatókönyv díját nyerte el; a putyinista rezsim támogatói kritizálták a filmet, mert szerintük „rágalmazta” az országot és az egyházat. Egy hónappal a bejegyzés közzététele után az író visszatért Donyeckből Moszkvába.
2019-ben Andrej Gracsev a „Tolerancia” forgatókönyvéből regényt írt, és azt a „Litres” kiadónál jelentette meg. A könyv szerzőjeként az egyik szereplő, Aroldo Berni rendőrfőnök szerepel. Hamarosan megjelent a hangoskönyv-változat is, amelyet Szergej Csonisvili olvasott fel. Eközben a csapat nem adta fel a próbálkozást, hogy állami támogatást szerezzen a Tolerancia forgatásához. A projekt Facebook-oldalán a követők gyakran kérdezték: mi a helyzet a filmmel? Válaszul azt írták nekik: „A film még nincs kész. De reméljük, hogy 2020-ban folytathatjuk a produkciót. Egyszerűen nem kapunk finanszírozást. Az államnak egyelőre nincs szüksége a filmünkre.” Gracsev közben más filmeken dolgozott – például a „Porthnoy” című vígjátékon –, de továbbra is a „Toleranciáról” álmodozott.
A „filmipari vezetés” – vagyis az Oroszországi Föderáció Kulturális Minisztériuma – csak 2022 szeptemberében biztosított pénzt a filmhez. A film költségvetése nem ismert, de a „Meg tudjuk magyarázni” Telegram-csatorna által megkérdezett szakértők szerint legalább 200 millió rubel lehetett (körülbelül ennyibe került a „Leviathan” is). A „Meg tudjuk magyarázni” információi szerint a Kulturális Minisztérium „társadalmi szempontból jelentős projektként” támogatta a film forgatását, a kiválasztó bizottság tagjai pedig külön kiemelték „a merész és radikális teasert, amelyben Zahar Prilepin szerepel”.
Az író és Z-csatornák kutatója, Ivan Filippov megosztotta a közösségi médiában a prezentáció diáit, amelyet a producerek, Maria Pankratova és Alisa Stepnova mutattak be a potenciális forgalmazóknak ( korábban mindketten főként Gracsev projektjein dolgoztak). A prezentáció szerint a film alkotói a „Paraziták” című film közönségét célozták meg, mivel munkájuk is „merész, valóságos és ezért nagyon ijesztő film”. Az első dián egy Prilepin-idézet áll: „Elolvastam a forgatókönyv első változatát, és az természetesen rögzíti annak az új, virágzó, örömteli liberális világnak az őrületét, logikátlanságát és embertelenségét, amelybe minket és az egész emberiséget belerángatták, és amelynek degenerálódását most figyeljük”.
A film gyártását a „Russzkije Obedinennye Sztudii” nevű cég végezte, amely Gracsev összes többi filmjét is gyártotta. A forgatás 2023-ban zajlott Viborgban; a templom, amelynek homlokzatán a menekültek keresztre feszítik a pap lányát, a lutheránus Mária Magdolna-templom a viborgi járás Primorszk városában. Prilepin és az audiokönyv felolvasója, Csonisvili mellett a filmben szerepelt Mihail Polisejmako, Jegor Barinov és Dmitrij Miller is.
A filmnek, amelynek koncepcióját a rendező olyan sokáig dédelgette, gyakorlatilag nem volt semmiféle reklámkampánya. Például a „Kinopoisk” által megjelölt „Cinemaus Studio” forgalmazó nem tette közzé a film előzetesét a YouTube-csatornáján: a rendezőnek ezt a saját, 83 feliratkozóval rendelkező csatornáján kellett megtennie. A Kremlhez lojális média nem foglalkozik a filmmel. Még Prilepin sem írt semmit a premierről a Telegram-fiókján.
A Tolerancia megbukott a mozikban. A Kinopoisk adatai szerint a bevétele mindössze 1135 dollár volt, ami körülbelül 100 ezer rubelnek felel meg. A filmet három héten át vetítették 41 orosz moziban; a „Filmforgalmazók hírlevele” számításai szerint az első hétvégén 192 néző látta a filmet – átlagosan három ember egy vetítésen. Mostanra már a film forgalmazási ideje is lejárt, csak kalózoldalakon lehet megnézni.
Az a helyzet, hogy ez a bukás egyáltalán nem számít csodának. A mozi kifejezetten programfilm, kurzusfilm, a cselekmény erőltetett, és nagyon látszik rajta, hogy hosszú ideig készült, ugyanis míg eleinte valószínűleg szimplán menekültellenes akart lenni, de az első felvételek után elfogyott a pénz, a transzneműek elleni vonal már a második szakaszban kerülhetett bele a forgatókönyvbe, amikor vagy Prilepin donyecki haknijának, vagy valami másnak köszönhetően megint került némi dotáció. Csak akkor épp már nem a menekültek, hanem a transzneműek voltak a mumusok az állami kommunikációban. A soorzatgyillkos meg úgy hiányzott belőle, mint halnak a bicikli, semmiféle dramaturgiai szükség nincs a figurára, Prilepin egyszerűen beleírta vagy -íratta magát a filmbe. Szóval: vasvillával van összehányva ez a forgatókönyv, és nem elég, hogy következetlen, nem elég, hogy képtelenségeket és extrém túlzásokat erőltet a nézőre, nem is ad semmit. Se szórakozást, se katarzist, se művészi élményt, sőt még a képi világa (belenéztem) is teljesen átlagos.
Az viszont könnyen meglehet, hogy mikor már kész volt, a teljes „művet” látva maga Prilepin is úgy döntött, miszerint ezt nem érdemes még reklámozni sem, hátha gyorsabban elfelejtik, ha nem harsonáznak körülötte.
A vetítésenkénti három néző viszont azt jelenti, hogy még az sem lesz, ki elfelejtse.
Kérem, ha mást nem is, az oroszoknak legalább annyit tudniuk kellett volna, hogy egy kurzusfilm sosem lesz népszerű. Ez a műfaj nem is azért létezik, hogy megnézzék. Hanem azért, hogy a készítői pénzt keressenek vele.
Hogyan is mondta Lenin? „Minden művészet közül számunkra legfontosabb a film”.
Ha ennyire fontos, akkor talán forgassanak valódi filmeket, nem tömény ideológiát.
Mert igenis létezik jó orosz film. Méghozzá elég sok jó orosz film létezik.
Ez nem az volt.
Annyira nem, hogy ha Lenin látta volna, legalább egy filmkamerát biztosan miszlikbe tört volna.
Szele Tamás