Nos, eléggé érdekesen kezd alakulni a magyar belpolitikai helyzet a tegnap esti hírek után, melyek szerint elmarad a „budapesti békecsúcs” – bár sok értelme vagy haszna Zelenszkij részvétele nélkül amúgy sem lett volna. Bármire is jutott volna Trump, Putyin és esetleg a kibic szerepében Orbán egymás között, az csak olyan érvényű lehetett volna, mint a lakásmaffiák ügyletei, amikor az egyik csaló eladja a másiknak egy harmadik ember lakását, aki azonban nem írta alá az adásvételi szerződést.
Azonban Trump elunta Putyin packázásait (jobban mondva Lavrovét, de lényegében véve ugyanarról van szó), és közölte: nincs randi, nem jön el, ha nem lehet érdemben tárgyalni, márpedig nem lehet, mert a Kreml nem hajlandó változtatni maximalista céljain. Különben is dolga van, el van foglalva a lakásfelújítással, épp új báltermet építtet a Fehér Házba, az egyik szárnyat már le is bontották, szórakozzanak az oroszok azzal, aki ráér velük játszadozni.
Ez eddig még leginkább csak Moszkva problémája lenne, csakhogy magát a csúcstalálkozót Budapesten kellett volna megrendezni, így az esemény szervesen beleépült a magyar kormány propagandájába és választási kampányába. Mi lettünk a béke szigete, nálunk mindenki békeember, béketalpakkal slattyogunk az utcán a Békemenetre, pedig, akárcsak Pelikán gátőr, én sem hittem volna, hogy békeemberekkel fogok találkozni.
Nos, a „békecsúcs” ezek szerint elmarad, legalábbis késni fog, ugyanis míg a Magyar Nemzet délelőtt még olyan szalagcímmel jelent meg, miszerint „Hiába dörzsölgetik a tenyerüket a balliberálisok, lesz Budapesten békecsúcs”, azóta megszólalt Trump és világossá tette, hogy egyhamar nem lesz, majd megszólalt Orbán Viktor is, aki kesernyésen annyit írt, hogy:
„Szijjártó Washingtonban. A békecsúcs előkészületei folytatódnak. Az időpont még mindig bizonytalan. Ha eljön az ideje, megrendezzük.
És persze holnap, a Békemeneten megmutatjuk a világnak, hogy nem véletlenül esett a választás Budapestre. Azért lett így, mert Magyarország a béke szigete, és a magyarok a béke pártján állnak.
Tartsanak velünk! Most kell igazán sokan legyünk!”
Ezzel érvényét veszítette még a korábban Deák Dániel által emlegetett „információs hadviselés” és „álhír-terjesztés” rágalma is. „Békecsúcs” majd akkor lesz, „ha eljön az ideje”, most békefuccs van, irány a Békemenet, békelábon.
Aki gólyalábon jön, az áruló.
Viszont ez a Békemenet most nagyon fontos Orbán Viktornak is, a kormánypártnak is. Ugyanis ez a harmadik lehetőségük a látványos kudarcra.
Az első nyilvánvalóan a Pride betiltása volt. Talán nem a tőlük megszokott, pökhendi-fölényeskedő-kocsmai kötekedő modorban kellett volna közölni, hogy márpedig ilyesmiről Budapesten szó sem lehet. Nés ezentúl sohasem rendezhetik meg. „Nem-e?” – kérdezte Budapest népe és kiment félmillió ember az utcára. Volt utána egy kis számháború, mint mindig, sőt, ahogyan most is lesz, mert a kormánymédia minden áron ötvenezresnek vagy maximum százezresnek akarta látni a tömeget, de aki látta, tudja, miről volt szó: ahogy az amerikai közmondás tartja, bolonddá tehetsz mindenkit néhányszor, néhány embert mindig, de mindenkit mindig – nem. Ha azt mondom, hogy nagyot csorbult a kormány tekintélye aznap, nagyon keveset mondtam.
A második kudarc tanúi tegnap este lehettünk, amint egyszerűen kipukkant pár szótól a „békecsúcs” buborékja. Míg a Pride betiltására azért lett volna szükség, hogy megmutassák, milyen erős kézzel képesek kormányozni, ennek a megrendezésére meg azért, hogy megőrizzék a vészesen olvadó szavazótáborukat. Hiszen gyakorlati haszna, értelme nem lett volna senki számára belföldön, de a szimbolikus politika síkján Orbán Viktor egy szintre emelkedhetett volna azokkal, akiket a világ vezetőinek tekint: Trumppal és Putyinnal. És a még mindig kitartó hívei is így láthatták volna, nagystílű nemzetközi politikusnak, az európai, sőt, globális diplomácia megkerülhetetlen szereplőjének, akire nem csak lehet, de kell és kötelező is szavazni.
Csakhogy Trump megkerülte a megkerülhetetlent, terjedelmére való tekintet nélkül.
Tagadták, míg lehetett, de mikor már Peszkov is megszólalt és ő sem mondott semmi kedvezőt, fel kellett adni.
Egyetlen szalmaszál maradt, amibe kapaszkodhatnak tekintélyük (ahogy a kínaiak mondják: „arcuk”, „lienjük”) megóvása érdekében és ez a Békemenet. Ha azon sem lesznek elég sokan, számukra vége a világnak, ugyan még próbálkozhatnak a választásokon, el is csalhatják őket, de okosabb lenne most már csomagolni, készülődni, megvenni a repülőjegyeket, átutalni a pénzeket még időben.
Csak ehhez meg semmi kedvük, megszokták a jót, nem kívánják a bujdosók keserű kenyerét – igaz ugyan, hogy nekik nem kellene nélkülözni a bujdosásban, de azért mégis jobb itthon uralkodni, mint Moszkva egyik külvárosában a dácsa gyepét nyírogatni unalmukban.
Agitál is az egész kormány mindenestől, mint megannyi Putyilov-gyári aktivista. Csak Orbán egymaga legalább tucatnyi bejegyzésben mozgósít:
„Október 23. Békemenet. Most kell igazán sokan legyünk!”
„Aki békét akar, annak ki kell állnia a béke mellett. Találkozzunk holnap, és mutassuk meg: mi vagyunk többen!”
„A Békemenet tanúságtétel a világ előtt, hogy Magyarország méltó a békecsúcsra!”
„Hamarosan kész vagyunk. Találkozzunk október 23-án a Kossuth téren. Gyere el te is!”
Ez utóbbi ugyan a színpadra vonatkozik, bár magam is úgy látom, hogy hamarosan készen lesznek, de teljesen.
Bedobta magát Bayer Zsolt is:
„Azért van szükség a Békemenetre, mert Brüsszelből akarják eldönteni, hogy mi történjen Magyarországon; a mostani a legelsőhöz lesz hasonló, hiszen akkor is ugyanígy szorongatták az Orbán-kormányt Brüsszelből.”
Ifj. Lomnici nélkül nincs is Békemenet, megszólalt ő is:
„Az esemény kiemelt jelentőségét és a képviselt ügy – a béke melletti állásfoglalás – fontosságát jelzi, hogy Orbán Viktor is jelen lesz és 13 órától beszédet mond a Kossuth téren. A magyar miniszterelnök részvétele és beszéde a békemeneten több szempontból is jelentős. Először is, azt mutatja, hogy a kormány a béke ügyét stratégiai fontosságúnak tekinti. Másrészt a kormányfő békeszerető és békét akaró magyarok százezrei előtt erősítheti meg a szuverén magyar békepárti álláspontot, amelyet pedig a hazai tiszás, brüsszelita ellenzéknek, az Európai Unió és a nyugati szövetségi rendszerek valamennyi döntéshozójának tiszteletben kell tartania.”
Ez utóbbi öntudattól duzzadó nyilatkozat kicsit arra emlékeztet engem, mikor – a legenda szerint – 1956. november másodikán egy vidéki magyar napilap azzal a főcímmel jelent meg, miszerint:
„Utoljára figyelmeztetjük e helyről Moszkvát és Washingtont!”
Aztán negyedikén történt, ami történt, ugyanis Moszkva és Washington valahogy nem hallgatott erre az utolsó figyelmeztetésre.
Mindenesetre reggelig folytathatnám az idézeteket, de úgyis csak azt a következtetést vonhatnánk le belőlük, hogy a Békemenetre békeményített a kormány.
Ez az utolsó esély, hogy maradjon valami a tekintélyükből, a politikai nimbuszukból. Mindent megpróbálnak, bár nagy akarásnak rendszerint nyögés a vége.
Ha holnap feltűnően kevesen lesznek a Békemeneten, akkor világos, hogy vesztettek, bár attól még hatalmon maradnak, sőt, a választásokat is elcsalhatják. De ez esetben a következő ciklus két embercsoportnak lesz nagyon nehéz: nekik, akiknek nem lesz egy nyugalmas pillanatuk sem, és nekünk, akiknek meg majd nem hagynak nyugtot egy pillanatig sem.
Ha közepes mennyiségű látogató érkezik a rendezvényre, akkor előveszik a naftalinból Rákay Philip fejszámolóművészt és az majd csinál belőlük akár többet is tízmilliónál. Beindul a szokásos számháború, és izgalmas választási kampányunk lesz.
Ha pedig nagyon sokan lennének, legfeljebb nagyon sokan lesznek, de gyanús, hogy ettől nem kell tartanunk.
Csak atrocitások ne legyenek, mert annyit nem ér ez az egész honi belpolitika.
Mindenesetre rám a Békemeneten ne számítsanak, valakinek írnia is kell az eseményekről, én itthonról fogom brekegni, mi történik éppen a városban.
Annyi biztos, hogy mivel a budapesti légteret holnapra tudomásom szerint lezárták, amennyiben bárki drónfelvételekkel bizonyítja, hogy szerinte mekkora volt a tömeg, az vagy hazudik, vagy szabályt fog sérteni.
És nagy érdeklődéssel várom a Békakirály kuruttyát 13 órakor. Az lesz a nap fénypontja.
Kinek békességet, kinek békaságot hoz majd október 23. Mindenesetre tiszta szívből kívánom, hogy a hazánk borult egén tornyosuló felhők dacára is brekeke.
Szele Tamás