Elég nehéz hét vége felé közeledünk, melynek az volt a jellegzetessége, hogy pont a külpolitika miatt nem lehetett tisztességesen foglalkozni a külpolitikával. Hol arról volt szó, hogy lesz Budapesten „békecsúcs”, hol arról, hogy nem lesz, aztán beütött október huszonharmadika, mint a jégeső a vetésbe, egyszerűen idő sem volt foglalkozni például al-Sharaa moszkvai tárgyalásaival.
Pedig kellett volna, mert távolról sem lényegtelen, megvetheti-e újra a lábát a Kreml a Közel-Keleten vagy elfelejthetik azt a térséget, és vele együtt Afrika nagy részét is, melyben az orosz jelenlétet a hmeimimi légibázis tranzitja biztosította. Akkor nézzük a Riddle: Russia nyomán, mit tudunk ezekről a megbeszélésekről. Megjegyzéseimet szokás szerint csillag alatt teszem meg a bekezdések végén.
Vlagyimir Putyin orosz elnök és Ahmed al-Sharaa ideiglenes szíriai vezető az Aszad-rezsim 2024. decemberi bukása óta először folytatott közvetlen tárgyalásokat. Talán történelmi jelentőségű, hogy Moszkva egyszerre látta vendégül a hivatalban lévő és a leváltott szíriai elnököt: al-Sharaát a Kremlben, Bassár el-Aszadot pedig Moszkva városában, ahol – a Zeit szerint – az orosz biztonsági szolgálatok védelme alatt álló lakásában él.*
*Pedig milyen szép lett volna egy hármas randi… és milyen mozgalmas!
A találkozóra annak ellenére került sor, hogy lemondták az orosz-arab csúcstalálkozót, ahol al-Sharaa a tervek szerint más közel-keleti vezetőkkel együtt jelent volna meg. Nyilvánvaló, hogy mivel mindkét fél nagyon szerette volna, ha a csúcstalálkozó mellett kétoldalú megbeszéléseket is folytatnak – és alaposan fel is készültek erre –, egyszerűen nem voltak hajlandóak lemondani az utazásról. Ezt a rugalmasságot azonban másképp is értelmezhetjük: a csúcstalálkozót – túl a „többpólusú világ” és a szankciók hiábavalóságának bemutatásában játszott szerepén – talán csak ürügyként szánták az ilyen személyes megbeszélésekhez. A gázai békeegyezmény közepette az esemény jelentéktelenné vált, így minden külsőség elmaradt, és a fő kérdésre lehetett összpontosítani – Oroszország fizikai jelenlétének megőrzésére a Közel-Keleten.*
*Melynek fenntarthatósága nem túl valószínű. Moszkva semmiféle reális katonai vállalkozásba nem foghat ebben a régióban, amíg az erői le vannak kötve Ukrajna területén.
Az orosz bürokraták és militaristák között vannak olyanok, akik ellenzik a korábbi „terroristákkal” folytatott üzleteket. Mégis nyilvánvaló, hogy Putyin nem törődik az ilyesfajta ellenállással, ha egyáltalán észleli azt. Számára az al-Sharaaval folytatott tárgyalás nem csupán arról szól, hogy megőrizze a szíriai logisztikai központot, ahonnan fegyvereket és felszerelést szállíthat Afrikába; ez egyúttal egy lehetőség arra is, hogy a globális színtéren reálpolitikát folytasson, és jelezze, hogy nyitott a kölcsönösen előnyös paktumokra. Maga al-Sharaa – akit az orosz állami média Putyin „szíriai ellenlábasának” nevez – számára a Kremlben folytatott tárgyalások kockázatokat rejtenek magukban az otthoni, belső köreiben megmaradt radikálisok miatt, és külföldön is, tekintettel a Volodimir Zelenszkij ukrán elnökkel nemrégiben folytatott találkozójára és a nyugati támogatás megszerzésére tett kísérletére.*
*Igen, nem árt eldönteni, hány fenékkel ül hány nyeregben.
Ennek ellenére hiba lenne al-Sharaa lépéseit a rövidlátás vagy a következetlenség számlájára írni. Éppen ellenkezőleg, mozgékonysága, rugalmassága azt sugallja, hogy jól felfogta, mennyire fontos a milícia korszakának tehetetlenségét levetkőznie, és hosszabb távra terveznie. Oroszország, annak ellenére, hogy korábban támogatta Aszadot, továbbra is olyan tényező, amellyel Damaszkusz kézzelfogható fékek és ellensúlyok kialakítására képes – nem pedig pusztán elméleti alapú kapcsolatokra. Az óvatos európai vagy ázsiai hatalmakkal kötött szerződések megkötése egy dolog; a bázisaihoz ragaszkodni vágyó Moszkvával kötött paktumok meghosszabbítása egészen más súlyú ügy. És ez az „egészen másként” kezelés nem annyira képmutatás vagy kettős mérce alkalmazása Szíria új vezetőinek részéről, mint inkább pragmatikus szükségszerűség: olyan eszközökre van szükségük, amelyekkel megfékezhetik Törökország mindenre kiterjedő – főként katonai – beavatkozásait, enyhíthetik az Izraellel szemben fennálló feszültséget, és erősíthetik a Nyugattal folytatott tárgyalások lendületét.*
*Nos igen, al-Sharaa esetében nem arról van szó, hogy Szíria, mint menyasszony, válogat a kérők közül, hanem arról, hogy leginkább magát a házasságot szeretné elkerülni az ara. Legalábbis az olyan vőlegénnyel, mint Törökország, aki túl közel van és túl erőszakos természetű is.
A csúcstalálkozó körüli felhajtás hangsúlyozta Moszkva és Damaszkusz kölcsönös érdekeltségét a tárgyalásokban. A szíriai fél ezúttal gondosan elkerülte a „bizalom újjáépítéséről” vagy a „kompenzációról” szóló kétértelmű kifejezések használatát. A Reutersnek adott diszkrét, névtelen kiszivárogtatás révén Damaszkusz csupán arra utalt, hogy Aszad kiadatása szóba kerülhet a Kremlben folytatott megbeszéléseken. Valójában a téma az orosz-szíriai párbeszéd perifériáján marad, de Damaszkusznak időnként elő kell vennie, hogy megnyugtassa a hazai közönséget.
Az orosz fél eközben váratlanul dicsérő szavakkal illette tárgyalópartnerét: Putyin „jelentős sikerként” üdvözölte a közelmúltban tartott szíriai parlamenti választásokat, amelyek megnyitották az utat a „társadalmi konszolidáció” előtt. A szavazás legitimitása azonban még a Damaszkusz jelenlegi vezetőivel szimpatizálók körében is szemöldökráncolásra ad okot. Nem volt teljesen általános: a Népi Gyűlés (parlament) 210 helyéből 140-et a helyi választási kollégiumok jelöltjei töltöttek be, míg a fennmaradó 70-et al-Sharaa közvetlenül nevezte ki a 2025 márciusában elfogadott átmeneti alkotmányos nyilatkozat értelmében. Az 1578 jelölt közül bejutott néhány elismerésre méltó személyiség – orvosok és tanárok –, de a lojális választók fő célja az volt, hogy a demokratizálódás látszatát keltsék, és Damaszkusznak tetsző módon osszák újra a hatalmat. Nyilvánvaló, hogy a Kreml a világszínpadon csak akkor száll síkra a legitimitásért, ha az megfelel az érdekeinek. Szíria esetében Oroszország nem következetlen: a polgárháború alatt, amikor három parlamenti (2012, 2016 és 2020) és két elnökválasztási (2014 és 2021) referendumot tartottak a rendszer által ellenőrzött területen, soha nem jelezte nyilvánosan az Aszad-rezsim választási csalásait.
A nemzetközi kapcsolatokban bővelkedő, de valódi támogatásra szoruló Al-Sharaa valószínűleg nagyra értékelte a Kreml udvariasságát – különösen az alaviták tavaszi , tengerparti lemészárlása és a drúzokkal való nyári összecsapások után délen, amelyek kiszámíthatóan nyugati felháborodást váltottak ki. A volt katonai parancsnok, aki egykor az al-Kaida oldalán harcolt Irakban és Szíriában, még a Kreml „hosszú lépcsőházairól” is elszólta magát, amelyeket fáradtság nélkül mászott meg.* Ahogy Andrej Kolesznyikov, Putyin krónikása megjegyezte, al-Sharaa „a legjobb oldalát mutatta”, és „rátermett fickónak tűnt”.
*Nem az a nagy dolog, hogy megmászta őket. Az a nagy dolog, hogy elevenen kijött!
Később Asaad al-Shibani szíriai külügyminiszter azt nyilatkozta, hogy nem született újabb megállapodás a katonai támaszpontokról szóló megállapodások felülvizsgálatáról. Az arab média azonban arról számolt be, hogy al-Sharaa ígéretet tett az orosz katonai jelenlét fenntartására és Moszkva aggályainak eloszlatására. Cserébe fegyverszállításokat kért – légvédelmi rendszereket is beleértve –, az Aszad bukását és az izraeli csapásokat is túlélő berendezések karbantartását, valamint olajtermékeket, búzát és befektetéseket. A Kommerszant megemlítette a diplomáciai nyomásgyakorlásról szóló megbeszéléseket annak érdekében, hogy Izrael mérsékelje az új rezsim létesítményei elleni szisztematikus támadásokat.*
*Ez a magyarázat arra, hogy kétféle verzió kering a tárgyalások eredményéről: az tehát, hogy mindkét fél a saját változatát terjeszti. Innentől kezdve csak spekulálhatunk az igazság felől.
Az ilyen kiszivárogtatások egyesek számára valószínűtlen kívánságlistának tűnhetnek, tekintve az Aszadot megbuktató iszlamista vezetők és a neki, valamint több száz főtisztjének és tábornokának menedéket nyújtó Kreml közötti valódi bizalom akadályait. De ez csak első pillantásra igaz.
Egyrészt a hatalomváltás óta Oroszország egyszer már elküldte a szűkös szíriai gázolaj-tartalékokat elszállító tartályhajóit Tartusz partjaira.
Másrészt, ahogy Alekszandr Novak miniszterelnök-helyettes bejelentette, Moszkva készen áll arra, hogy újraindítsa a szíriai olajmezők üzemeltetését. Ez magában foglalja a „Tatnyeft” visszatérését, miután az 2011-ben a kezdeti tiltakozások hatására leállította a munkát – ez a vállalat nem szenvedett a rezsimmel való háborús összejátszás miatt, ellentétben a Gennagyij Tyimcsenko oligarchához vagy Jevgenyij Prigozsin néhai Wagner-vezetőhöz kötődő vállalatokkal. A tatárföldi tisztviselők és a szíriai diplomaták közötti tárgyalások 2025 júliusában kezdődtek, az új szíriai külügyminiszter Aszad utáni első moszkvai látogatása előtt. A bökkenő csak annyi, hogy az olajkitermelő brigádok telepítése a belvízi mezőkre – a kitermelés elsődleges helyszíneire – kényes biztonsági és rendőri kérdéseket vet fel, ami a Wagner zord örökségét figyelemb véve kifejezetten veszélyes. A kölcsönönös jó szándék esetén azonban mégis lehetséges a kompromisszum, különösen mivel az orosz cégek már régóta kutatják Szíria kontinentális talapzatát.
Harmadszor, Oroszország katonai jelenlétének átalakítása már régóta napirenden van, de ez a mostani megállapodás nem csak egy „új címkéről” szól. A Tartuszra és Hmeimimre vonatkozó feltételek és határidők megtárgyalásának most van értelme, mivel a 2017-es paktumok 49 évre adták bérbe őket (ellenvetés hiányában automatikus 25 éves megújítással), Moszkva számára közvetlen költség nélkül. A hatalomváltás után a bázisok szerepe átalakult. Moszkva a legtöbb fegyvert – beleértve az Sz–300 és Sz–400 rendszereket – visszavonta Oroszországba vagy Líbiába, feladva a támaszpontok olyan regionális hatalom-projekciós hasznát, mint például a stratégiai bombázók rövid távú fogadása. A hmeimimi légibázis továbbra is ki van téve a közeli magaslatokról indított kézifegyver-tűznek, míg a hajók állomásozása Tartuszban egy al-Kaida-típusú támadás kockázatát hordozza magában, hasonlóan a USS Cole elleni, 2000-es adeni támadáshoz. Aszad alatt az orosz flottilla többszintű védelmet biztosított a kikötőnek, a felszíni járőrhajóktól a víz alatti ellentámadásokig.
A mai helyzetben Tartusz alig használható a szíriai haditengerészet számára. A biztonsági fenyegetéseken és azon túl, hogy még az érzékeny rakományt szállító teherhajókat is hadihajókkal kell kísérni (a 2024. decemberi Ursa Major támadás után ), Törökország tiltja a hadihajók átkelését a Fekete-tengeri szorosokon keresztül, ami megakadályozza a közeli flották rotációját.
Elméletileg Moszkva visszaállíthatná Tartusz 2015 előtti állapotát: ez egy szerény anyagi-műszaki támogatási pont lenne egy úszó dokkal és melléképületekkel a haditengerészet alkalmi látogatásaihoz. De Ukrajnában teljes körű háború dúl, és a Fekete-tengeren túli szabotázsveszély miatt magányos felszíni hajókat kiküldeni – még támogatással és tengeralattjárófedezettel is – vakmerő dolog. Az olyan szárazföldi csapásmérő eszközök nélkül, mint a kivont Basztion rakéták (amelyeket 2025 januárjában hívtak vissza), egy ilyen flottilla nem jelent „elrettentő erőt” egy amerikai hordozócsoport számára. Az orosz kereskedelmi hajóknak sincs szükségük a jelenlegi katonai mólóra; a tartályhajók a közeli Baniában is tudnának rakodni.
Hmeimim helyzete Tartuszét tükrözi, egy apróságot leszámítva: Damaszkusz még mindig megengedi az orosz erőknek, hogy az afrikai légi szállítmányok állomáshelyeként és tranzitjaként használják, ám a közvetlen járatok kapacitása korlátozza az érkező hasznos teher mennyiségét. A pletykák szerint a Qamishli repülőtér helyettesítheti Hmeimimet ezeknek a járatoknak az esetében, és Moszkva így kevesebb költséggel, de kisebb ráfordítással tudná csökkenteni a kiadásait, így a kivonulás után is megmaradna némi orosz katonai jelenlét. Damaszkusz viszont azt mondhatná, hogy az oroszok kiűzése a partvidékről lezárná a 2015-től napjainkig tartó korszakot, amikor a Hmeimimből indított repülőgépek válogatás nélkül bombázták Aszad ellenségeit, messze túlmutatva az ISIS-en.
Oroszország és Szíria olyan kérdések sűrűjével küzd, amelyek megoldása mindkét fél javára válhatna. Az igazi bökkenő mégis az, hogy Moszkva megelégszik a megállapodások libikókájával: a szárazföldi támaszpont, Hmeimim kell neki az afrikai logisztika számára, és a nehézsúlyú játékos tekintélyének megőrzése. Damaszkusz ezzel szemben állandó gazdasági segítségre vágyik, és fizetséget vár azért, hogy Oroszország „afrikai hadtestének” lehetővé tegye, hogy máshol is érvényesítse hatalmát – a Nyugattal és Törökországgal vetekedve. Mivel a Nyugat egyelőre visszatartja a komoly pénzeszközöket az Aszad utáni Szíriától, Moszkva olyan egyszeri juttatásokkal, mint az üzemanyag-szállítmányok, boldogulhat. De lehet ezt a régi, 49 évre szóló megállapodás szerint 2068-ig nyújtani? Nem valószínű.
Amint az sem, hogy bármilyen megállapodást köt Moszkva és Damaszkusz, azt a két fél között bármelyik is betartaná a jelen gazdasági és társadalmi viszonyok között.
Oroszország tehát vissza szeretne térni a Közel-Keletre, ahol semmi keresnivalója sincs. És azért, hogy onnan léphessen tovább Afrikába: ahol szintén nincs semmi keresnivalója.
Ezt hívjuk birodalmi logikának.
Szele Tamás