Hölgyeim, uraim, nem kertelek sokat ennek a valóban hosszúra sikerült írásnak az elején: pár napja nyolcvan éves lett az ENSZ és ebből az alkalomból be kell vallanunk, hogy ideje volna nyugdíjazni. Egy napot sem tagadhatna le ebből az igen magas korból, és mintha szenilis már lenne, de tapasztalt még nem… Kellemetlen véleményemben osztozik velem a The Insider is, melynek hasábjain Eliot Wilson író és történész, a Koalíció a Globális Jólétért (Coalition for Global Prosperity) nemzetbiztonsági szakértője, a brit alsóház korábbi tagja elemzi a jelenlegi állapotokat.

2025 októberében ünnepelte az Egyesült Nemzetek Szervezete fennállásának 80. évfordulóját. Az ENSZ elsődleges célja alapításától kezdve a háborúk megelőzése volt, és ma már minden eddiginél nyilvánvalóbb, hogy a szervezet nem képes elérni ezt a célt. A modern kor politikai kihívásainak kezeléséhez a szervezetnek most radikális reformra van szüksége – vagy akár arra is, hogy egy másik intézmény váltsa fel.

Az intézményen bizony meglátszik a kora. Valóban idős, gyakran szklerotikus, és – mint sok 80 éves ember esetében – bár a gondolat nem hangzik el az úri, kulturált társaságban, sokan elgondolkodnak azon, hogy mennyi ideje van még hátra. Kevesen ellenkeznének azzal a gondolattal, hogy az ENSZ-nek drasztikus reformra van szüksége, ha egyáltalán el akarja látni a neki szánt feladatot, de kétségek merülnek fel azzal kapcsolatban, hogy egy ilyen reform megvalósítható-e, és ha igen, akkor elegendőek lennének-e az ilyen törekvések.

Az ENSZ alapító okiratában megfogalmazott elvek, amelyek alapján a szervezetet létrehozták, megkérdőjelezhetetlenek. A testület célja az volt, hogy „megmentse a következő nemzedékeket a háború csapásától, amely életünk során kétszer is mérhetetlen fájdalmat okozott az emberiségnek”, „megerősítse az alapvető emberi jogokba, az emberi méltóságba és értékbe, a férfiak és nők, valamint a kis és nagy nemzetek egyenlő jogaiba vetett hitet”, és hogy egy olyan új világot teremtsen, amelyben „fenn lehet tartani az igazságosságot és a szerződésekből és a nemzetközi jog egyéb forrásaiból eredő kötelezettségek tiszteletben tartását, valamint a nagyobb szabadság közepette a társadalmi fejlődést és a jobb életszínvonalat”.

Ha a cél nemes és egyetemes is volt, az ENSZ intézményi struktúrája ezzel szemben teljes mértékben a keletkezési idejének és az azt létrehozó körülményeknek a terméke maradt. Gyökerei a második világháború alatt aláírt egyezmények sorozatában keresendők: az 1941. júniusi Londoni Nyilatkozatban, az 1941. augusztusi Atlanti Chartában, az 1942 januárjában beiktatott ENSZ-nyilatkozatban és az 1943. októberi Moszkvai Nyilatkozatokban. Az egyezményt a szövetséges nagyhatalmak, az Egyesült Államok, az Egyesült Királyság és a Szovjetunió közötti konferenciák alakították ki, melyeket a náci Németország és a császári Japán legyőzésére irányuló közös törekvés hozott össze.

Az 1945-öt megelőző események 80 év elteltével is mélyen beleivódtak az ENSZ működésébe. Az ENSZ Alapokmányának 23. cikke által létrehozott Biztonsági Tanácsnak öt állandó tagja van, amelyek mindegyike megvétózhat bármilyen döntést, kivéve az eljárási döntéseket. Az úgynevezett Ötök az Egyesült Államok, az Egyesült Királyság, az Oroszországi Föderáció, a Kínai Népköztársaság és a Francia Köztársaság – de amikor a testület 1946-ban először ülésezett, a Szovjetunió foglalta el a mostani orosz helyet, míg Kína helyét a Kínai Köztársaság, Csang Kaj-sek nacionalista rendszere foglalta el, amelyet végül legyőztek és 1949-ben Tajvanra űztek Mao Ce-tung kommunistái.

A Biztonsági Tanács tehát már az első éveitől kezdve a múlt tükörképe volt. Évtizedeken át, azt követően, hogy a szárazföldi Kína határozottan kommunista ellenőrzés alá került, a tajvani székhelyű Kínai Köztársaság volt az, amely helyet foglalt a Biztonsági Tanácsban. A váltásra csak 1971 novemberében került sor, amikor a 2758. számú ENSZ -határozat törölte a Kínai Köztársaságot a BT tagjai közül, és az állandó helyet a Kínai Népköztársaságnak adta.

A Biztonsági Tanács problémája

A Biztonsági Tanács és a kortárs geopolitika közötti szakadék ma is szembetűnő: ha a világ öt vezető hatalmát kellene kiválasztani, akkor biztos, hogy az Egyesült Államokat, Kínát, Oroszországot, az Egyesült Királyságot és Franciaországot választanánk? A globális politikai hatalom, a gazdasági potenciál és a diplomáciai befolyás tekintetében az USA és Kína benne lenne, de a másik három kétséges volna.

Igaz, hogy mind az öt állam rendelkezik nukleáris fegyverekkel, de India a nukleáris kapacitását és puszta méretét tekintve komoly érveket hozhatna fel a felvétele mellett, míg a gazdasági erő Németország és Japán javára szólna. Az is feltűnő, hogy Afrika és Dél-Amerika nem képviselteti magát.

Nem a földrajzi, népességi és gazdasági egyensúly hiánya a legszembetűnőbb probléma: az egyes állandó tagok vétójoga az. Ez azt jelenti, hogy a globális politika legnagyobb szereplői közül néhányan megakadályozhatják, hogy az Egyesült Nemzetek Szervezete jelentős lépéseket tegyen a nagyobb válsághelyzetekben.

Például az Oroszország Ukrajna elleni teljes körű katonai inváziója óta eltelt három és fél év alatt a Biztonsági Tanács mindössze egyetlen határozatot fogadott el, amely kifejezetten azzal foglalkozott, amit szokás szerint „az Oroszországi Föderáció és Ukrajna közötti konfliktusnak” neveznek. Erre csak idén februárban került sor, amikor a testület egy gyakorlatilag értelmetlen szövegben állapodott meg. A határozat „a konfliktus gyors befejezésére és… az Ukrajna és az Oroszországi Föderáció közötti tartós békére” szólított fel. Oroszország – előre láthatóan – számos, a háborúról szóló határozattervezetet megvétózott, kezdve az Egyesült Államok és Albánia által az inváziót követő napon (2022. február 25-én) javasolt szöveggel.

Az állandó tagok vétója megbénítja a Biztonsági Tanácsot, és így az ENSZ egészét is. Pedig nélküle az ENSZ nem létezne – vagy legalábbis nem működne. Hogy csak egy tagot vegyünk példának, az Egyesült Államok nem venne részt a szervezetben, ha olyan lépésekre lehetne kényszeríteni, amelyeket nem akar végehajtani. Gondoljunk csak az ENSZ elődjére, a Népszövetségre. Ezt az 1919-20-as párizsi békekonferencián dolgozták ki, és hivatalosan 1920. január 10-én hozták létre. Az alapító paktum a következő célt tűzte ki maga elé:

„a nemzetközi együttműködés előmozdítása, valamint a nemzetközi béke és biztonság elérése a háborútól való tartózkodásra vonatkozó kötelezettségek elfogadásával, a nemzetek nyílt, igazságos és tisztességes kapcsolatainak előírásával, a nemzetközi jognak a kormányok közötti magatartás tényleges szabályaként való szilárd rögzítésével.”

Ez a küldetés nagymértékben támaszkodott a híres Tizennégy pontra, amelyet Woodrow Wilson elnök 1918. január 8-án jelentett be a Kongresszusnak az első világháborút lezáró békefolyamat alapjaként. Az utolsó pont különösen fontos, mivel a következőket mondta ki:

„Létre kell hozni a nemzetek általános szövetségét konkrét egyezmények alapján azzal a céllal, hogy a politikai függetlenség és a területi integritás kölcsönös garanciáit nyújtsák a nagy és a kis államoknak egyaránt.”

Wilson a Népszövetség egyik keresztapja volt. 1919 novemberében azonban az Egyesült Államok szenátusa megtagadta a versailles-i szerződés ratifikálását – ez volt az első alkalom, hogy elutasított egy békeszerződést –, így Amerika nem csatlakozhatott a szövetséghez. Az alapító tagok száma 42 volt, és később további 21 nemzet csatlakozott, de az Egyesült Államok soha nem lépett be, mivel tűrhetetlennek tartották egy Washington cselekvési és döntési szabadságát korlátozó nemzetek feletti testület gondolatát.

A döntéshozatal megbénulása

A Biztonsági Tanács reformjára számos javaslat született. Az egyiket már meg is valósították: 1965-ben az ENSZ Alapokmány 23. cikkének módosításával hatról tízre emelték a nem állandó tagok számát.

2005-ben Brazília, Németország, India és Japán G4-ek néven társulást hozott létre, hogy támogassák egymás igényeit az állandó hely megszerzésére. 1995-ben Olaszország, Pakisztán, Mexikó és Egyiptom „Kávéklub” néven fogott össze, majd 2005-ben ismét összeállt az „Összefogás a konszenzusért” nevű csoport, amely az új állandó tagok beiktatása ellen érvelt, miközben a nem állandó tagok számának bővítése mellett foglalt állást. Az „Összefogás a konszenzusért” mostanra 12 nemzetből álló magcsoporttal rendelkezik, miközben több mint 100 ENSZ-tagállam támogatását élvezik. Eközben az 54 nemzetet tömörítő Afrikai Csoport két állandó helyet szeretne rotációs rendszerben elosztani a tagságon belül, hogy biztosítsa a kontinens képviseletét a Biztonsági Tanácsban.

Oroszország és Kína előzetesen támogatta India igényét az állandó tagságra. Időnként az Egyesült Államok is így tesz, amely szintén szimpatizál Japán ügyével. Az Egyesült Királyság 2014-ben támogatását fejezte ki a G4-országok és két afrikai nemzet állandó helyének megszerzése mellett. Mégsem történt tényleges változás 60 év alatt sem.

Ez a Biztonsági Tanács reformjának nagy csapdája. Minden állandó tagnak bele kell egyeznie a tagságban bekövetkező bármilyen változásba, és mindegyikük kíméletlen geopolitikai szemüvegen keresztül vizsgálja az esetleges változásokat. Kína azért támogatja Indiát, mert szövetségeseket keres a fejlődő és nem nyugati világban, Oroszország pedig jelenleg nagymértékben függ Indiától, mint olajpiactól.

Az Egyesült Államok és az Egyesült Királyság azért támogatja Németországot és Japánt, mert szilárd gazdasági, diplomáciai és katonai szövetségeseik. Franciaország hasonló álláspontot képvisel. Mégis, a támogatásukat kifejező több évtizedes nyilatkozatok nem vezettek intézményi változásokhoz; ehelyett a geopolitika nagy játékában játsszák ki őket ütőkártyaként.

Békefenntartás béke nélkül

Az az egyre erősödő érzés, hogy az ENSZ intézményesen diszfunkcionális, hogy nem reprezentatív és túlzottan a nyugati hatalmak uralják, kétségtelenül ártott az ENSZ globális testületként szerzett hírnevének és tekintélyének. Az ENSZ bevallott célja, hogy megvédje „a kis és nagy nemzetek jogait, és olyan feltételeket teremtsen, amelyek mellett az igazságosság és a szerződésekből és a nemzetközi jog egyéb forrásaiból eredő kötelezettségek tiszteletben tartása fenntartható”.

Oroszország ukrajnai inváziója – minden hivatalos nyilatkozat nélkül – megcsúfolja ezt a küldetést, ahogyan Amerika egyoldalú intézkedései is, amelyek visszanyúlnak Grenada 1983-as inváziójáig. Eközben a jogilag megkérdőjelezhető 2003-as iraki invázió árnyéka még mindig súlyosan rávetül az Egyesült Államokra (és az Egyesült Királyságra is).

Az ENSZ hírnevét nem mindig a békefenntartó tevékenysége öregbíti. Az 1994-es szörnyű népirtás megakadályozásában az ENSZ ruandai segítségnyújtó missziójának (UNAMIR) szánalmas kudarca – amely valahol 650 000 és egymillió ember életébe került – súlyos csapást mért a szervezetre. A világ számára úgy tűnt, hogy a kevesebb mint 2500 fős ENSZ-alakulat nem tehet mást, mint tehetetlenül nézi, ahogy a tuszikat megerőszakolják és machetékkel feldarabolják.

Máshol is gyakran bizonyultak hatástalannak a békefenntartó missziók. Beszédes, hogy az UNIFIL, az ENSZ ideiglenes libanoni erői már több mint 47 éve állomásoznak mostani helyükön – ez aligha tekinthető „ideiglenesnek”. Az UNFICYP, a ciprusi békefenntartó erő 1964-ben jött létre, és bár eleinte csökkentette a közösségek közötti erőszakot, semmit sem tett annak érdekében, hogy megakadályozza vagy visszatartsa Törökország 1974-es invázióját a sziget ellen, valamint az észak-ciprusi illegális rezsim létrehozását egy olyan konfliktus részeként, amely a jelek szerint nem került közelebb a megoldáshoz.

Ami még ennél is elszomorítóbb, hogy számos esetben történt szexuális visszaélés és emberi jogi jogsértés (beleértve a gyilkosságot is) az ENSZ békefenntartói részéről – Koszovóban, Haitin, Szudánban, Etiópiában, Eritreában, Burundiban és máshol. Ez nem csupán arról szól, hogy az Egyesült Nemzetek Szervezete nem hatékony, hanem arról is, hogy olyan szervezet, amely lehetővé teszi, hogy rosszindulatú ragadozók működjenek a védnöksége alatt.

Képzeletbeli törvények

Mindez azonban másodlagos két alapvető igazsághoz képest, amelyek aláássák az Egyesült Nemzetek Szervezetét – és ezt teszik 1945-ös megalakulása óta.

Az első a nemzetközi jog tévhite. Az ENSZ Alapokmánya „az igazságosság és a nemzetközi jog elveire” hivatkozik, azt sugallva, hogy ez egy olyan jogi kódex, mint bármelyik másik. A 92-96. cikkek még a Nemzetközi Bíróságot (ICJ) is létrehozták, mint „legfőbb igazságszolgáltatási szervét”. Az ENSZ víziója egy olyan közösségről szól, amelyet a jogállamiság szabályoz és tart fenn, ahogyan a nemzetállamok polgárainak életét is a saját jogi kódexük szabályozza.

Ha azonban őszinték vagyunk, tudjuk, hogy ez nem igaz (és talán nem is lehet az soha). Egy olyan társadalomban, amelyet a jogállamiság irányít, a jogi kódex általánosan elfogadott. Mindenkire egyformán vonatkozik, és ellenőrizhető, ami azt jelenti, hogy a jogszabálysértéseket végső soron egy, a társadalom nevében eljáró intézmény szankcionálja. Ha például valaki mástól lop, a rendőrség üldözőbe veszi és elfogja, pártatlan bíróság előtt vádat emel ellene, és ha elítélik, büntetőjogi szankciót szab ki rá, amely magában foglalhatja az állam által kiszabott szabadságvesztést is.

Nyilvánvaló, hogy a nemzetközi közösségben semmi ilyesmi nem érvényesül. Az Egyesült Nemzetek Szervezetének nem minden tagállama fogadja el a nemzetközi jog korlátait, sőt még a nemzetközi jog fogalmát sem (lásd ismét Oroszország invázióját Ukrajna, egy szuverén nemzet ellen), és nincs rendszeres, pártatlan lehetőség sem a nemzetközi jogi felügyeletre. Bizonyos körülmények között a jognak érvényt lehet szerezni: például 1990-91-ben, amikor az Egyesült Államok 42 országból álló koalíciót állított össze, hogy a 678. határozat értelmében erőszakot alkalmazzon az iraki erők Kuvaitból való kiűzésére. De mindez az ENSZ-tagállamok – különösen a Biztonsági Tanács állandó tagjai – politikai vezetésére, diplomáciájára és katonai erejére támaszkodik, és ők csak akkor lépnek fel, ha ez nemzeti érdekeiknek megfelel.

Röviden, nincs olyan nemzetközi rendőri erő, amely a nemzetközi jog minden egyes megsértésével egyenlően és igazságosan tudna foglalkozni. Az ICJ nem egy pártatlan igazságszolgáltatási intézmény, mivel rotációs rendszerben minden tagállamból – legyen az liberális demokrácia vagy tekintélyelvű diktatúra – érkező bírákból áll. A katonai fellépéstől eltekintve pedig a büntető szankciók korlátozottak és politikai megfontolásoktól függenek.

A valóság tehát az, miszerint a nemzetközi jog olyan ambiciózus irányelvek összessége, amelyeknek az ENSZ tagállamai szükségleteik, érdekeik, erősségeik és gyengeségeik szerint több vagy kevesebb figyelmet szentelnek, és ez egy még alapvetőbb illúzióból fakad, amelyet az ENSZ-nek tiszteletben kell tartania: hogy minden ország egyforma.

Az egyenlőség illúziója

Az állandó biztonsági tanácsi tagság kivételével az ENSZ látszólag minden tagot, „nagy és kis nemzeteket” egyformán kezel. A szavazást nem a lakosság száma alapján súlyozzák, és az ENSZ szerveinek – beleértve a Nemzetközi Bíróságot, a Gazdasági és Szociális Tanácsot és az olyan intézmények vezető testületeit, mint az UNESCO, az Egészségügyi Világszervezet és az ENSZ Emberi Jogi Bizottsága – tagsága mind a 193 tagállam számára nyitott.

Az egyetemes erkölcsi egyenértékűség hallgatólagos elfogadása áll fenn. Az ENSZ Alapokmányának 6. cikke rendelkezhet a kizárás mechanizmusáról egy olyan tagállam számára, amely „tartósan megsértette a jelen Alapokmányban foglalt elveket”, de ezt még soha nem alkalmazták. Az ENSZ-nek tehát legalábbis részben azon a nyilvánvalóan hamis előfeltevésen kell működnie, hogy egy szabad és liberális demokrácia, mint például Dánia, egyenlő a szervezeten belül egy olyan abszolút autokráciával, mint a Koreai Népi Demokratikus Köztársaság.

Tudjuk, hogy ez hazugság. Észak-Korea egy egypárti állam, egy totalitárius „nekrokrácia”, ahogy a néhai Christopher Hitchens nevezte, amelyben Kim Ir Szen (aki 1994-ben halt meg) és fia, Kim Dzsong Il (aki 2011-ben halt meg) „a dzsucse-rendszerű Korea örök vezetői”. Tudjuk, hogy Észak-Koreában egymillió ember él rabszolgasorban, és hogy évente 10 000 ember hal meg a fogolytáborokban. Az ENSZ mégsem tesz – nem is tehet – különbséget tagjai között a demokrácia, az emberi jogok vagy a szabadság szempontjából. Ez elkerülhetetlenül abszurditásba torkollik, például oly módon, hogy Irán állandó képviselőjét, Ali Bahreinit választották meg az ENSZ Emberi Jogi Tanácsa Szociális Fórumának elnökévé 2023-ban, annak ellenére, hogy az Iráni Iszlám Köztársaság súlyos emberi jogi visszaéléseket követ el saját népe ellen.

Ez a központi kérdés. Az Egyesült Nemzetek Szervezete szükségszerűen politikai testület, amely azonban megpróbál apolitikusan cselekedni. A nemzetközi jog, az emberi jogok, az egyenlőség és az önrendelkezés tiszteletben tartásának eszméit hirdeti, de soha nem tudja ezeket pártatlanul vagy egyenlően érvényesíteni, mert nem minden tagja támogatja ezeket, vagy nem tekinti nemzeti érdekének a végrehajtásukat. Ez egy olyan paradoxon, amelyet érthető módon figyelmen kívül hagytak az 1945-ös háborús kimerülség miatt az alapításkor. Ez a mulasztás tette lehetővé az ENSZ létrehozását – de a probléma megoldhatatlan.

A megoldást keresve

Mi a megoldás? Nyilvánvaló, hogy vannak lehetséges intézményi reformok, különösen a Biztonsági Tanácsban. Az ENSZ szervezetén belül is tapasztalható a rossz közérzet, a gyenge, gyakran hatástalan és olykor pártos békefenntartó erők miatt, amelyek közül néhányan bűncselekményeket és visszaéléseket követtek el.

Nemzetközi közösségként azonban nagyon óvatosan, nagyon világosan és a legnagyobb realizmussal kell gondolkodnunk egy olyan nemzetközi testület koncepciójáról, amely a nemzetközi jog fenntartására – és betartatására! – hivatott. Nehéz elképzelni, hogyan lehetne egy ilyen testület életképes egy olyan egyetemes tagsággal, amelyet teljesen egyenrangúnak állítunk be. Ráadásul, amikor az ENSZ kudarcot vall vagy tehetetlennek bizonyul, az nem egyszerűen semleges tény; ez lealacsonyítja a szervezetet és lejáratja azt, rávilágítva a retorika és a végeredmény közötti szakadékra.

Nem lehet kizárni annak lehetőségét, hogy a tagállamok egyszerűen elsétálnak. Ez szinte példátlan lenne, de egyszer már majdnem megtörtént. 1965 januárjában, válaszul arra, hogy ellenségét, Malajziát beválasztották a Biztonsági Tanácsba, Sukarno indonéz elnök levélben értesítette U Thant főtitkárt, hogy „ebben a szakaszban és a jelenlegi körülmények között” országa kilép az ENSZ-ből. Húsz hónappal később, 1966 szeptemberében azonban Sukarno hatalma megroppant, és a kabinet elnökségének vezetője, a hamarosan elnökké váló Suharto tábornok táviratot küldött, amelyben kijelentette Indonézia szándékát, hogy „a Közgyűlés huszonegyedik ülésszakától kezdődően ismét teljes mértékben együttműködik az ENSZ-szel, és újra részt vesz annak tevékenységében”. Az ENSZ Közgyűlése, amely gyakorlatilag figyelmen kívül hagyta az ország kivonulását, tudomásul vette az indonéz küldöttség visszatérését, és egyszerűen folytatta a munkát.

Az ENSZ Alapokmánya azonban nem rendelkezik olyan mechanizmusról, amely lehetővé tenné egy tag számára a kilépést – mintha a némaság elképzelhetetlenné tenné azt. Ez nem így van. Trump elnök első ciklusa alatt kivonta az Egyesült Államokat az UNESCO-ból és az ENSZ Menekültügyi Főbiztosságából, valamint bejelentette, hogy ki akar lépni az Egészségügyi Világszervezetből.

Joe Biden elnök mindhárom lépést visszavonta, de idén Trump ismét megkezdte a WHO, az UNHCR és az UNESCO elhagyását. Emellett az Egyesült Államok 1,5 milliárd dollárral van elmaradva az ENSZ-nek nyújtott pénzügyi hozzájárulásából. Valóban magabiztos megfigyelő lenne az, aki nem tudna elképzelni egy olyan forgatókönyvet, amelyben Trump a szolipszista drámázástól és vitáktól felbőszülve bejelenti, hogy Amerika tiszta vizet önt a pohárba, és teljesen kilép.

Ez nem pusztán az Egyesült Államokat érintő kérdés. Jeffrey McCausland professzor, az amerikai hadsereg volt ezredese és különböző agytrösztök munkatársa olyan alternatív szervezetekre hivatkozott, mint a Sanghaji Együttműködési Szervezet és a BRICS-szövetség, mint multilaterális platformokra, amelyek egyes országoknak jobban megfelelhetnek a nemzetközi diplomáciában, mint az ENSZ (ami azt illeti, ezek sem alkalmasak komoly vagy általánosan elfogadott nemzetközi fórumnak, és nem is ezzel a céllal jöttek létre). Szeptemberben a The Daily Telegraph című napilapban Sir Michael Ellis , az Egyesült Királyság volt főügyésze azzal érvelt, hogy:

„El kell ismernünk, hogy az Egyesült Nemzetek Szervezete kudarcot vallott. Meg kell szüntetnünk és be kell zárnunk… A megoldás egy új szervezet létrehozása (talán az Egyesült Demokratikus Nemzetek Szervezete néven), amelynek csak valódi demokráciák lehetnek a tagjai.”

Ezek még mindig egyéni hangok, de drámaian közelebb állnak a fősodorhoz, mint egy évtizeddel ezelőtt.

Az Egyesült Nemzetek Szervezete érthető válasz volt a második világháború borzalmaira, és a „soha többé” akkor nagyon helyes érzületének kinyilvánítása. Volt eset rá, hogy hasznosnak bizonyult. De mára anakronisztikus lett, megfáradt, és nem képes megakadályozni a háborúkat szerte a világon (egy becslés szerint jelenleg 110 konfliktus zajlik egyszerre). Soha nem tudta elérni azt, amit céljául kitűzött, és talán jól tettük, hogy elértük a 80. születésnapját, mielőtt szembesülnünk kellett volna ezzel a ténnyel. De többé nem kerülhetjük el a kérdést. Radikálisan meg kell reformálni a koncepcióját és a struktúráját, és ez azt is jelentheti, hogy leváltják egy újabb, működő szervezet kedvéért. Minden lehetőséget meg kell vizsgálni.

Hogy milyennek kéne lennie az új világszervezetnek, azzal kapcsolatban csak egyvalamiben lehetünk biztosak: másfélének, mint az ENSZ.

De ha az alapokmányát demokratikusan akarjuk megszövegezni az összes mostani tagállam képviselőivel, akkor az sosem fog elkészülni.

Különben pedig hozzá kell tennem: mivel az ENSZ fennállása óta soha egyetlen tagállamnak sem volt különösebb érdeke, hogy a világszervezetnek komoly végrehajtó hatalma legyen (és az sem világos, mit is tartatott volna be, ha van is neki ilyen), majdnem bizonyos, hogy az utódja sem járna jobban.

 

Szele Tamás