Első konstanzi barátnőmnek

Lila

Ugattak a kutyák az utcánkban, a házakban sorra gyúltak a fények. Friss hó hullott az éjjel, a járdán mi vettük el a szüzességét a lépteinkkel. Az utánunk jövőknek már csak a babona maradt, vagy az árokpart. A vaskocka épület előtt beálltunk a sorba. Tizenketten voltak előttünk. Eleinte csöndben álldogáltunk, csupán az utánunk érkezők lábai alatt megroppanó hó hangja töltötte be a teret. Két irányból érkeztek, a szászok és a magyarok utcáiból.

Érzed még? – kérdezte Petru. A reggeli kávé ízére gondolt. Tartogattuk a szánkban, hogy az utolsó foszlányok elengedése előtt még rágyújthassunk.

Petru megnyitotta az otthon gondosan begombolt kabátjának felső részét, kihúzta az ezüsttárcát és megkínált egy cigivel. Egyszerre fújtunk a fejünk fölé, hogy a tüdőnket megjárt füst felmelegítse az arcunkat. Kettőt is elszívtunk, mire fény gyúlt a vaskockában és megjelent a szekus. Behívta az elsőt.

Elkezdődött, nyugtáztuk Petruval. Az utcai lámpák fénye halványra váltott. Mögöttünk a sor már két és félszeresére duzzadt. Ennyien biztosan nem kapjuk meg ma az engedélyt. Holnap korábban kell jönnünk. Talán a ma reggelre lehullott hó segíthet. Másnapra mindig magával rántja a hőmérsékletet. Az erdélyi hidegnek nincs párja. A bizonytalankodókat végleg eltántorítja. Mi is nyáron kezdtük, amikor Pannikánk még csak ötéves volt. Már iskolás. Petru is rá gondolt, láttam, ahogy oldalra biccentette a fejét és mosolygott.

Az égbolt feketéje kékre váltott, ahogy a nap a Kárpátok ormai felé ballagott. Most lesz a legrosszabb. Egymásba karoltunk Petruval. Percekig némaságba és kabátjaink szőrmegallérjába burkolóztunk. Átismételtük magunkban a jól betanult szöveget. Petru rendszerint figyelmeztetett a harmadik mondatra. Ne felejtsek el a vesszőnél megállni, a szünet ott fontos. Jobban figyelnek majd a mondanivalónk második felére. Az lehet a szabadságunk kulcsa.

A vén Gregortól tudja, szekus volt a nyugdíj előtt, eljárt vele fáért vidékre. Csak hagyta, hogy az öreg a munkájáról beszéljen. Jelentéktelen információkból rakta össze a beszédünket és a viselkedésünket Petru. Mindenre figyelnünk kell, még a levegővételre is.

A nap felért a Kárpátok csúcsára és rámutatott a téren a sorra. A szekus megint kijött, behívta a következőt. Hosszú nap lesz, éreztük. Petru elővette a bőr aktatáskájából a termoszt és megkínált teával. Megint túladagolta a citrompótlót. A nyál miatt – mondta. Azzal is telik az idő, amíg a nyáladat nyeled. Álltunk tovább a reggeli sárga fényben. Gyermekkoromban élveztük hétvégenként apámmal az ilyen tiszta, téli reggeleket. Vadásztunk, őzre, nyúlra, mikor mire. Hiányozhat neki ott az új hazájában. Anyám bezzeg örül, sosem szerette a fegyvert a házban.

Júlia néni lépett mellénk. Meghozta a pasztillákat, sajnos csak nyolcat tudott gyűjteni a mi kis Panninknak. Lázas szegény gyerek, elkapott egy fertőzést az iskolában, de a gyógyszertárban nincs antibiotikum. Júlia néni vállalta, hogy megkérdezi az ő utcájában a szomszédokat. Nekünk is volt otthon három darab. Az már majdnem négy napig elég. Petru zsebre tette a gyógyszert. Júlia néni egy madzaggal átkötött zsírpapír csomagot is Petru kezébe nyomott. Kaptam egy csirkemájat, jól jön annak a lázas gyereknek – mondta, majd elcsoszogott a kockával szemben álló templom felé. Egymásra néztünk Petruval. Előhúztam egy nejlonzacskót a kézitáskámból, alaposan bebugyoláltuk a csomagot, nehogy szaga legyen bent. A nap a kocka fölé ért, rávilágított a foltokban omladozó templomra.

Sikoltást hallottunk.

Az egész sor megfordult és mindannyian láttuk, ahogy Júlia néni a földön fekszik. Petru már lépett volna, de visszahúzta a lábát. Nem állhatunk ki a sorból, az újabb nap veszteséget jelentene.

Senki nem állt ki a sorból.

Júlia néni feltápászkodott egyedül a jeges macskakövön és elsántikált a templomig.

Varjak károgtak a fejünk fölött, Petru az órájára nézett. Ismét menetrend szerint érkeztek.

Az előttünk álló fiatalok vitatkoztak. Nem hallottunk semmit, de a válluk és kezeik folyamatosan rángatóztak. Az egyik a fejét sűrűn oldalra csapta. Megsértődött a másikra. A másik a karját emelgette, mire a társa vállat vont. Hallottam Petru gondolatait. Az én fejemben is az járt. Egymásra néztünk. Isten majd megbocsájt. Megbocsájt?

A fiatalok elmentek, az egyik keletnek, a másik délnek vette az irányt. Már csak ketten maradtak előttünk.

Az épület mögül egy fekete Volga vágtázott ki a térre, megcsúszott a reggeli naptól megolvadt, majd tükörsimára fagyott havon. A szökőkút mellett a magasra lapátolt hóban lelassult, felbőgött a motor és nekiveselkedett újra. Egyszerre fordult vissza a sor az épület felé.

A lépcső tetején ismét megjelent a szekus és nagyot kiáltott: Ioveanu elvtársat berendelték a központba. Mára ennyi volt, emberek. Jöjjenek vissza holnap!

Megszorítottuk egymás kezét.

Lila

Petru kihúzta az inge alól a húst. Az asztal közepére helyezte, kihajtotta a kék papírt. Szép, szabályos szűzpecsenye volt. Krétára hasonlít az alakja – kiáltott fel Pannikánk. A térképek voltak a kedd esti játékunk főszereplői. Azokra a hangos propaganda-híradó mellett is tudtunk figyelni. Mindhárman a sziget fölé hajoltunk. Kétfelé kell vágni. Etának is adni kell, sokat segít a bútoraink eladásában. Az asztalfiókhoz nyúltam, kezem Petru ingéhez ért. Lucskos volt. Megizzadt a hústól. Miku csak a gyár melletti parkig hozta, Lenin mellett találkoztak, átragasztották a húst és Petru hazáig verejtékezett.

Kutyaugatás verte fel az utcát. Pannika az ablakhoz ment. Az elhúzott függöny és a kopott ablakkeret közötti résben megpillantottam a postást. Mozdulatlanul álltunk, s vártuk a csengőt.

Megszólalt.

Lekaptam a kabátomat a fogasról, beleléptem az ormótlan csizmámba és útra készen nyitottam ki az ajtót. Kikaptam a kezéből a csomagértesítőt, és amennyire csak lehetett a síkos utcán, rohantam a postára. A sarkon álló férfi akkor gyújtotta meg a cigarettáját, amikor mellé értem. A Kent füstjének jellegzetes illata csapta meg az orromat. Két dobozzal kapott a múltkori csomagból. Az elődje mindig megelégedett eggyel, de ez fiatal, a Duna-delta mellől jött. Harácsol.

A postán már mindhárom alkalmazott az én csomagomban turkált. Az egyik a Jacobs kávét szorongatta, a másik a Lux szappant, a harmadik mélyebben kutatott, kihúzta a harisnyát. Rákiáltottam: Nem a te méreted, vegyél ki egy szappant! Elhúzta a száját és hátrament egy 8×4 szappannal a kezében. Magamhoz öleltem a dobozt. Anyám tömjénes illatát és apám kérges kezének nyomát is éreztem rajta. A közös családi ebédek reményében csomagolták, ott a távolban. A bélyegeken favázas házak húzták ki magukat sűrű fenyőerdő előtt. A kerek pecsét közepében a dátum egy héttel korábbi volt. Egy hete még ők fogták.

Az utcán csúszkáltam a latyakban, a hideg hólé átjutott a csizmám szélén és bizsergette a kislábujjamat. A karom mérlegként latolgatta a csomag tartalmát. Ez volt a legnehezebb pakk az elmúlt hetekben. A Gruzda-festményünk és a versesköteteink szabadulólevelét kifutja. Petru a versek nélkül nem akart elmenni. Engem a dermesztőre festett tájhoz kötött nagyanyám lelke. Újra havazott, nedves hópihék csiklandozták az orromat. Szemtelenek voltak. Tudták, hogy a csomagot nem engedhetem el.

A Sarkonálló nem volt a helyén. Ezúttal talán kimarad.

Meglibbent a függöny, amikor felnéztem az ablakunkra és Petru nyitotta is az ajtót, mihelyt odaértem. Letettem a szűzpecsenye mellé az asztalra a csomagot.

Csöngettek.

Felkaptam a húst, bedobtam a jégszekrénybe. A dobozra nem maradt időm. Petru ajtót nyitott. A Sarkonálló már tolakodott is be, invitálás nélkül.

Csomagot kaptak? – kérdezte gúnyosan. Az asztalhoz lépett, kinyitotta a doboz tetejét. Nyugatról jött, igaz? – élcelődött tovább. Petru nem mozdult. Pannika beosont a szobájába. Okos gyerek.

Eladnának nekem egy csomag kávét? – váltott hízelgőre a Sarkonálló.

Nincs eladó – válaszoltam sebtében.

Másnak sincs? – kérdezte.

Nincs – válaszoltam.

Tudják, hogy a feketézés mivel jár – szólt határozottan és közben kihúzta magát, majd belenyúlt a dobozba, kiszedte a szappanokat, a kávékat, a harisnyákat az asztalra. A cigarettát a dobozban hagyta.

Csak nincs szükségük ennyi mindenre, maguk már lassan költöznek – szurkálódott tovább.

Odébb van az még, addig is szeretnénk élvezni az ittlétet – válaszoltam cinikusan. Petru összevonta sűrű szemöldökét és a fejemben hallottam, ahogy hosszan elnyújtva rám ripakodik: Óvatosan, édes fiam, még itt vagyunk.

Kér egy kávét? Ma reggel főztem, megmelegítem – váltottam kedves hangra a Sarkonállóval.

Elfogadom, ha dohány is van hozzá – mondta, és közben kacsintott.

Kibontottam egy doboz Kentet, felé nyújtottam. Kihúzta a kezemből az egész dobozt, kivett egy szálat, a többit zsebre tette. Feltettem melegedni a kávét. A Sarkonálló leült az asztalhoz.

Csöngettek.

Petru ment ajtót nyitni, én letettem a kávéscsészét a vendég elé.

Stricatu elvtárs, az ügyintézőnk lépett a konyhánkba, a Sarkonálló felpattant és kezet fogott vele.

Mit keres maga itt? Nem az utcán kellene lennie? – kiáltott rá kávézó vendégünkre. A Sarkonálló hebegett valamit a csomagról meg a feketézésről, de Stricatu elvtárs tovább szidalmazta, hogy nem a csomaggal, hanem az utcával kellene foglalkoznia, majd határozottan kizavarta a házból.

Fiatalok, túlságosan buzgók – mondta bocsánatkérő hangon, majd a mahagóni biedermeier étkezőasztal felé fordult és úgy folytatta: Látom, megjött a küldemény. Szép nagy. Jól van. S a papírokat is megkapták, ugye?

Visszapakoltam mindent a papírdobozba, behajtogattam a szélét, lehúztam egy bélyeget a favázas házzal Pannikának, becsúsztattam a zsebembe, s Stricatu elvtárs kezébe nyomtam a csomagot.

Rózsaszín

Szabályos, félig érett tobozra hasonlító színnel és egészséges zöld levelekkel állt az asztalunkon. Peter a nagy késsel közeledett felé. Levágta a két végét, majd az oldalait, és felszeletelte. Pannikának nem ízlett az ananász. Csíp, nem is, inkább szúr. Fúj – mondta és benyúlt a hűtőbe egy tejszeletért.

Csöngettek.

Ajtót nyitottam, két szekus állt a küszöbön. Mit keresnek ezek itt? A háromrészt hajtogatott papírokat mutogattam nekik. Még gyűrődés sincs rajtuk, nézzék – kiáltottam. Alig pár napja kaptuk. Látják, már nem Petru, Peter! Nem értik? Lefordítom maguknak. Csak a fejüket ingatták és a három bukaresti repülőjegyet lengették a szemem előtt.

Vissza, vissza, nem, nem, vissza nem.

Kelj fel, édes fiam, csörgött az óra – ébresztett kedvesen Peter és megsimogatta az arcomat –, munkába kell mennünk!

Félve dugtam ki a lábam a takaró alól. Hideg van? Visszavittek?

Meleg volt.

Bágyadtan botorkáltam ki a fürdőszobába. A csaphoz nyúltam. Van meleg víz?

Forró volt, megégette az ujjam.

A mosdó fölötti polcon két különböző színű 8×4 szappan álldogált. Csupaszon mutogatták, hogy vannak.

Csak álmodtam – biztattam önmagam a tükörben.

Peter az ablak mellett állt és dohányzott. Marlborót szívott, a füstöt kifújta az udvarra. Legyintett, hogy a maradék füst is kiszálljon, majd becsukta az ablakot.

Utánamentem a konyhába. Édes gyümölcstea illata fogadott. Peter citromot vágott ketté, belefacsarta a teába. Pannikánk iskolatáskával a hátán köszönt ránk. Hova megy? Egyedül? Nem mehet egyedül. Oldani kezdtem a köntösöm övét. Öltözök, megyek vele, elkísérem. Peter magához húzott, Pannika kiviharzott. Visszajött. Itt maradt a kulcsom – mondta és már dübörgött is lefelé újra a lépcsőn.

Csöngettek.

Megremegtem, Peter is érezte. Ő ment ajtót nyitni. Távolról figyeltem, ahogy kitárja a fehér bejárati ajtót. A postás állt kint. Ma korán jött. Csomagot hozott az OTTO-tól. Jó nehéz volt, izzadt a fekete-sárga egyenruha alatt. Mosolyogva kívánt szép napot.

A reggeli nap fénye bedőlt a függöny nélküli ablakokon. Apró porszemek játszottak derékmagasan. Átvágtam rajtuk és kinéztem az utcára. Tucatnyi ember sietett munkába. Köszöntötték egymást és mentek tovább. Sehol egy álldogáló, csupán a varjak sétálgattak csöndben a járdaszigetre felhalmozott havon.

Csak álmodtam – biztattam magam.

Peter félig gombolta be a kabátját, lazán átdobott egy bordó sálat a nyakán, felkapta a bőrtáskát és búcsúpuszit nyomott az arcomra.

Nekem is mennem kell.

Gruzda dermesztő tájképe mellett válogattam a garbóimat, amikor csöngettek. Szorítottam a szekrényajtót, újra szólt a csengő. Kopogás. Ott vagy, kisleányom? – hallottam beszűrődni anyám hangját. Csak nyúlragut hozott, tegnap főzte. Sietett a piacra, mert borjút rendel vasárnapra. Gaudete vasárnap lesz.

Bekaptam a vajas kenyeret, amit Peter kikészített nekem, és kiléptem az utcára.

A bokacsizmám sarka minden lépésnél kopogott a hótól megtakarított utcakövön. Autók suhantak el mellettem, kerékpárosok vágtak be elém, gyalogosok köszöntötték a jó reggelt. Szorgalmas hangyabolyként zsizsegett a város. Befordultam a keskeny utcába, hallottam, ahogy dzsessz szűrődik ki az egyik lakásból. A másikban zuhanyozott valaki és közben francia sanzont énekelt. Autó motorja berregett mögöttem, lassan közeledett. Nem fordultam hátra. Utánam jött. Már a hátamon éreztem a motor melegét. Követett. Lépésben. Rám dudált. Félreugrottam és a fagerendás ház falához lapultam. Megállt mellettem, lehúzta az ablakot és kikiáltott egy Danke schönt, majd továbbgurult. A torkomat keserű anyag marta, nyeltem a nyálam, szorítottam a táskám és egyik lábamat a másikhoz tapasztottam.

Ebédidőben apám kopogtatott a szalon ablakán. Anyám buktát küldött vele. Felkaptam a kabátom és elsétáltunk a parkba. Faltam a hidegben a még langyos kelt tésztát. Apám mosolygott. A lekvár kicsit savanykás volt benne, nyalogattam a szájpadlásom utána. Elmeséltem neki a két szekust és a három repjegyet az álmomból. Leültünk egy padra, percekig nem szólt semmit, csak nézte előttünk a havat, ahol lábnyomok tucatjai gabalyodtak egymásba.

Elhagynak majd. Ők mennek vissza – mondta a tapasztalat bizonyosságával a hangjában.

Lila

Elsőként a tulipánok hullanak le, azután a piramisok nyúlnak el a rozoga falépcsőn. Istenem, csak Jézust le ne verje. A résnyire nyitva hagyott bejárati ajtón keresztül hallom Peter morgolódását és a fenyő suhogását. Végighúzza ágait a folyosó falán, mielőtt bekanyarodna a lakásunkba. Kinyitom az ajtót, beengedem Petert, megölelem a fát, amikor eloldalazok mellette, hogy megmentsem Jézust. Oldalára dőlve egyensúlyoz a szög fején. Csak rám számíthat ebben a lépcsőházban.

Nincs ennek értelme, kisebb is elég lenne, közlöm Peterrel, aki büszkén áll a nappaliban a kétméteres fa előtt. Huszonnyolc éve minden karácsonykor végigjárjuk a saját Golgotánkat. Peter kora reggel lemegy a pincébe, kétszer feljön ragtapaszért, miközben apám kisbaltájával faragja a fenyő törzsét. Azután lucskosra izzad, mire felcipeli a második szintre. Leveri a képeket, felsérti a deszkalépcsőt, s letör egy-két ágat. Nem okozhatunk csalódást Pannikának, közli, és tovább gyönyörködik a nappali háromnegyedét elfoglaló vendégben.

Az utolsó, ott töltött karácsony óta csinálja. Azóta, hogy a szülei egykori erdejében kivágott fenyőt a Sarkonálló szekus kicsavarta a kezéből és cibálva, erőlködve, szitkozódva elhúzta Pannikánk szeme láttára.

Minden évben a gyerekre fogja, miatta kell végigjárnia a fenyős Golgotát. A gyerekre, akinek nyom nélkül törlődött a leghidegebb karácsonyunk.

Nem képes emlékezni a Peter – aki akkor még Petru volt – kezében ragadt erőtlen fenyőgallyakra, a rájuk aggatott, üresen csillogó szaloncukros papírokba csomagolt csalódásokra, az ágy nélküli utolsó éjszakára, az asztal nélkül elköltött reggelire, az állomásig, onnan a határig, majd egész Magyarországon át velünk utazó aggodalomtoronyra. Nem képes emlékezni az első osztrák mondatra, amely egyetlen pillanat alatt sodorta le az évekig épülő torony felső szintjeit december 27-én délután fél kettőkor: Willkommen in Österreich, bitte die Fahrkarten!

Pannika agya kitörölte ezeket a napokat. Peter minden évben újra és újra felidézi magában a pillanatot, amikor a szekus az utolsó karácsonyt is elvonszolta.

Nem akarok odamenni, főleg nem szilveszterkor. Peter ragaszkodik hozzá, minden megváltozott, megkérdőjelezhetetlenül állítja 1600 km és egy időzóna távolságból. Megvette a repülőjegyeket, útlevél sem kell, elég a német személyink, közölte ujjongva. Beszélt Kálmánnal, aki Bukarestben vár bennünket. A nappalijában ellakhatunk, amíg bepótoljuk huszonnyolc év összes születését, esküvőjét, keresztelőjét, osztálytalálkozóját és temetését.

És a szekusok? – bátorkodom kérdezni. Nincsenek már szekusok, édes fiam – háborodik fel.

A szekus nem halt meg, csak átképezték, és még ma is a mahagóni biedermeier asztalunk mellett issza a kávét.

Tíz napra tervezzük, Petru már mindent kidolgozott, talán még egy fenyőt is kivágna, ha a Lufthansa vállalná a szállítást.

Minden rendben lesz – mondja apám, amikor délután kimegyek hozzá a temetőbe. – Ne felejtsd el a kutyákat, emlékszel még, hová temettük őket? Átfázik a lábam, borzongok az esős hidegben, de ő csak sorolja vég nélküli történeteit a vadászebekkel. Nem mozdulok, Peter biztosan ideges, rábíztam a levest, amíg elfutottam a gyertyagyújtásra apámékhoz.

Nem akarok visszamenni. Minden rendben lesz.

Nem.

Menni!

Minden.

Vissza!

Lesz?

A szomszéd sírhoz látogatók érkeznek, köszönnek, viszonzom és elbúcsúzom a szüleimtől. A gyalogúton apám utánam szól, minden rendben lesz. Nem akarok visszamenni. Hátranézek még egyszer a sírra. Anyám gyertyája elaludt, odalépek, hogy újra meggyújtsam. Pislákol, kis csatornát vájok a gyufával a viasznak. Hosszasan küzd, végül kihúzza magát. Magukra hagyom a szüleimet, az emlékeik már nem árthatnak nekik.

A temető kapujában karon fog Keresztelő Szent János és hazáig kísér. Csöndben lépdelünk.

Bagó Tünde

A szerző többi írásai elkotói oldalán elérhetőek, vagyis itt.