Az utóbbi időben el-elhangzik az a jogos vád, miszerint a világ mintha szó szerint megfeledkezett volna a szudáni polgárháborúról – lássuk tehát, mi is a helyzet jelenleg Darfurban, éspedig a The Insider összefoglalója alapján. Megjegyzéseimet szokás szerint csillag alatt, a bekezdések végén teszem meg.

Október 31-én arról számolt be az ENSZ emberi jogi főbiztosának hivatala, hogy több száz civil halt meg a Gyorsreagálású Támogató Erők (RSF) lázadócsoport támadása során a szudáni El Fasher városában, amely a nemzeti kormány utolsó megmaradt erőssége a darfuri térségben. Az atrocitások között szerepelnek bírósági eljárás nélküli kivégzések, tömeggyilkosságok, nemi erőszak, humanitárius munkások elleni támadások, fosztogatások és emberrablások. Ez a mészárlás valószínűleg nem az utolsó epizódja a modern történelem egyik legvéresebb konfliktusának, amelyben Szudán nem arab lakosságának teljes etnikai csoportjait irtják ki. Ebbe a háborúba belekeveredtek katonai junták, orosz zsoldosok, ukrán különleges erők de még a Manchester City futballklubot birtokló sejk is.*

*Díszes egy társaság, nem mondom…

Az angol Manchester City labdarúgóklub egy Facebook-bejegyzése, amelyben arra szólítja fel a szurkolókat, hogy szurkoljanak a csapatnak a West Ham elleni mérkőzésen, közel 200 000 kommentet eredményezett, de ezek közül csak egy maroknyi szól a meccsről. Ehelyett szinte mindegyikben a szudáni háború leállítására való felszólítások és a Manchester City tulajdonosára, Mansour bin Zayed Al Nahyan sejkre, az Egyesült Arab Emírségek uralkodó családjának tagjára irányuló átkok kombinációja olvasható.

Mansour sejk, a regnáló uralkodó ötödik fia, aki multimilliomos, az Egyesült Arab Emírségek alelnöke és miniszterelnök-helyettese, nemcsak békésebb szenvedélyeiről – a futballról, az arabs telivérekről és a luxusjachtokról – ismert. Ő a bolygó egyik legbrutálisabb emberének a pártfogója is: Mohamed Hamdan „Hemedti” Dagolo altábornagyról van szó, aki hatalmas területeket ellenőriz Nyugat-Szudánban.

Mohamed Hamdan egy olyan csoport parancsnoka, amely a semlegesnek hangzó Rapid Support Forces (Gyorsreagálású Támogató Erők, RSF) név mögé rejtőzik. Valójában egy olyan vérengző bűnbandát irányít, amely teljes körű népirtást hajtott végre az ellenőrzése alatt álló területeken. Más szóval, ugyanaz az arab herceg finanszírozza Anglia egyik legjobb futballklubját és az afrikai kontinens egyik legvérszomjasabb hadurát is. Ilyen körülmények között nem meglepő, hogy a Manchester City közösségi oldalain olyan érzelmek forronganak, amelyeknek semmi közük a futballhoz.

A mészárlás szponzora

Az, hogy Mansour sejk* segíti Hamdant a szudáni központi hatóságok elleni háborújában, aligha újdonság. Tavaly ősszel amerikai újságírók felfedték, hogy az emírségek kormánya fegyvereket szállított az RSF-nek, állítólag egy orvosi létesítménynek álcázott raktárból. Az Egyesült Arab Emírségek tisztviselőinek nyilatkozatai szerint a létesítményt állítólag az ő költségükön építették szudáni területen, hogy segélyt nyújtsanak a háború és az azt követő éhínség által sújtott helyi lakosoknak.

*Itt, és ebben az írásban máshol is megőrzöm a személy- és helységnevek angolos átiratát.

Az ENSZ kijelentette, miszerint bizonyítéka van arra, hogy az Emírségek megsértik a Szudánnal szemben régóta fennálló fegyverembargót, és gyakorlatilag Hamdan pártjára álltak. Az Egyesült Arab Emírségek kormánya – és személyesen Mansour sejk – számára azonban ennek nem voltak jelentős következményei.

Természetesen a pénz tartotta távol mindkét felet a komolyabb bajtól. Az emirátusok petrodollárjai létfontosságúak a brit futball számára (nemcsak a Manchester City, hanem az Arsenal is tőlük függ), az amerikaiak pedig több milliárd dollár értékben adnak el fegyvereket az Egyesült Arab Emírségeknek. A monarchia a gázai békefolyamatban is kulcsfontosságú pénzügyi szerepet játszik. Egész egyszerűen az Egyesült Arab Emírségek túl erős és túl gazdag ahhoz, hogy egy olyan geopolitikai szempontból marginális kérdésben, mint a szudáni népirtás, ellentétbe kerüljenek vele.*

* „Így meg ez”, írná Kurt Vonnegut – és így is ment mindig.

Paradox módon Mansour sejket valószínűleg az a kilátás ösztönözte a Hamdánnal való együttműködésre, hogy még több pénzt szerezzen az országának. Talán képtelenségnek tűnik, de tény: a világ egyik leggazdagabb állama szó szerint banditákat támogat a potenciális profit érdekében. A valóságban azonban az Egyesült Arab Emírségek gazdasága sokkal törékenyebb, mint amilyennek kívülről látszik.

Az olajon kívül az Egyesült Arab Emírségek gyakorlatilag nem rendelkezik saját természeti erőforrásokkal. Az ország nagymértékben függ más államoktól és azok termékeitől. Az Emirátusokban értékesített élelmiszerek akár 90 százalékát is importálják. Az Emírségek védjegyének számító ékszereket külföldi aranyból készítik, mivel az országnak nincsenek nemesfém-lelőhelyei. Gazdasági jólétét az olaj táplálja – ez az erőforrás nem korlátlan, ahogyan az abból származó bevételek sem. Az alternatív energiaforrások gyors elterjedésével és az emberiség fosszilis tüzelőanyagoktól való függőségének várható csökkenésével az olajból származó bevételek eltűnése vagy akár csak erőteljes csökkenése is nehézségek elé állítja ezt a luxushoz szokott nemzetet.*

*Bizony, a monokulturális gazdaságnak vannak nagyon komoly hátrányai is.

Egy kis sivatagi állam gazdaságának diverzifikálása az erőforrások szűkössége miatt szinte lehetetlen – még a humán tőke esetében is. Az Egyesült Arab Emírségek munkaerő-állományának több mint 80 százalékát migránsok teszik ki. Mintegy 150 évvel ezelőtt a problémát egy gyengébb, a szükséges erőforrásokban gazdag szomszédos ország meghódításával lehetett volna megoldani. Ma azonban az annexiók és a megszállások csak a fanatikus autokratáktól telnek ki, és ahelyett, hogy segítenék a gazdaságot, inkább csak ártanak neki az elkerülhetetlen szankciókkal.

Ennek eredményeképpen a mai körültekintő politikusok inkább informális birodalmakat építenek, amelyekben a problémás államok olcsó erőforrásbázisként szolgálnak a metropolisz számára. Szudán – Afrika legnagyobb kiterjedésű szántóföldjeivel, gazdag arany- és egyéb fémlelőhelyeivel, valamint a Vörös-tengerhez (és a Szuezi-csatornán keresztül az európai piacokhoz) való hozzáférésével – tökéletes jelölt az Egyesült Arab Emírségek nemhivatalos gyarmatának szerepére.*

*De akkor ne tessék antikolonializmusról prédikálni, ha kérhetném szépen – ez semmiben sem különbözik a régi gyarmatosítástól, illetve annyiban talán mégis, hogy sokkal véresebb és kegyetlenebb, mint majd látni fogjuk.

De egy egész országot a befolyási övezetükbe hurcolni még a gazdag arab monarchiák erejét is meghaladja. Ezt a hosszú és költséges folyamatot csak egyetlen eszköz gyorsíthatja fel: a háború. A recept egyszerű: találjunk egy olyan országot, amely gazdag az áhított nyersanyagokban és egyúttal polgárháborúban szenved, és segítsünk az egyik félnek győzni. Ha a küzdelem eldőlt, a győztes horogra is került.

Az Egyesült Arab Emírségek Jemenben és Líbiában is ezt a módszert alkalmazza, de Szudán tűnik az eddigi legígéretesebb célpontnak. Mindazonáltal nem elég, ha biztosítják az általuk választott oldal győzelmét – arról is meg kell győződniük, hogy az nem tiltakozik az ellen, hogy beolvadjon az informális birodalomba. Ehhez valódi gyilkosokra van szükség – olyanokra, akiknek nehéz lenne más szövetségeket kötniük, mert kevesen akarnák bemocskolni a hírnevüket azzal, hogy velük társulnak. Ezeknek a banditáknak nem lesz más választásuk, mint hogy a főszponzor ügyfelei legyenek. Hamdan szudáni tábornok és az RSF pontosan ilyen gengszterek.

Egy diktátor örökösei

Mohamed Hamdan katonai pályafutását Omar al-Bashir elnök uralma alatt Ő egy bitorló volt, aki az első olyan hivatalban lévő államfőként vonult be a történelembe, aki ellen a Nemzetközi Büntetőbíróság emberiesség elleni bűncselekmények vádjával elfogatóparancsot adott ki. Amikor Bashirt 2019-ben megbuktatták, Hamdan tábornok gyorsan a demokrácia támogatójának nyilvánította magát, és elhatárolódott egykori pártfogójától.

Hamdan valószínűleg már tervezgette saját elnöki székbe jutását, és csendben elkezdte maga köré tömöríteni a lojális erőket és zsoldosokat, köztük a Wagner-csoporthoz tartozó oroszokat is. A tábornok emberei által ellenőrzött bányákból kitermelt aranyért cserébe a Wagner-zsoldosok védelmet biztosítottak Hamdánnak, és fegyverekkel látták el az egységeit.

Ezek az egységek nagyrészt olyan milíciákból álltak, amelyeket még Bashir kormánya alatt szerveztek többé-kevésbé harcképes alakulatokba. Azért hozták létre őket, hogy szembeszálljanak a szudáni nem arab etnikai kisebbségek fegyveres mozgalmaival a darfuri régióban – olyan csoportokéval, amelyek az ország modern történelme során rendszeres és rendszerszintű diszkriminációval szembesültek.*

*Sőt: őket hurcolják el rendszerint rabszolgának is. Igen, Szudánban máig van rabszolgaság, az 1983 és 2005 közötti, korábbi polgárháború óta.

Szudán nem arab népeinek az ország központi kormánya elleni harca a modern idők egyik legvéresebb konfliktusa volt. Különös néven vált ismertté: ez volt a „Land Cruiser háború”, mivel minden résztvevő fél nagy számban használta fel a Toyota Land Cruiser járműveket. 2003 óta a konfliktus az ENSZ becslései szerint 300 000 halálos áldozatot követelt. Az arab milíciák teljes körű etnikai tisztogatást hajtottak végre, egész falvakat irtottak ki, amelyekben túlnyomórészt fekete lakosság élt. Az Egyesült Államok 2004-ben hivatalosan népirtásnak nyilvánította ezeket az atrocitásokat.

2013-ban az addig nem hivatalos arab milíciaegységek elismert státuszt kaptak, új névvel együtt: ők lettek a Gyorsreagálású Támogató Erők (RSF). A fegyveres erők parancsnokságán kívüli, független biztonsági szolgálatként alakultak meg. Ahelyett, hogy a központi költségvetésből kaptak volna finanszírozást, az új szervezet megkapott számos darfuri aranybányát. Mohamed Hamdan állt az új erő élére, aki a milíciák felügyelője volt a központi kormányzatban.

Hamdan 2019-ben még időben megtagadta Omar al-Bashirt, ami lehetővé tette számára, hogy megtartsa mind a pozícióját, mind az RSF által védett kiterjedt alvilági üzlethálózatot. Miután Bashirt egy katonai junta megbuktatta, Hamdan gyorsan megtalálta a közös hangot a társaival, és még segített is nekik az irányítás megtartásában azzal, hogy embereit a katonai uralom azonnali megszüntetését követelő ellenzéki aktivisták szétverésére küldte. A nemzetközi nyomás hatására kezdődött rövid demokratizálódási időszak, amelynek során civileket vettek fel a kormányba, sőt, választásokat és egy teljesen új kormányt ígértek, néhány hónappal később egy újabb puccsal ért véget.

A katonai tanács vezetője, Abdel Fattah al-Burhan egyszerűen feloszlatta az összes civil kormányzati intézményt, és a teljes politikai hatalmat saját kezébe összpontosította. A biztonsági erők ellen fordult, és azt követelte, hogy az RSF adja fel független státuszát, és olvadjon be a hadseregbe. Hamdan számára ez azt jelentette volna, hogy nemcsak befolyását veszítette volna el, hanem a Bashir alatt az RSF-nek juttatott aranybányákból származó bevételeit is, valamint az olyan illegális tevékenységekből, mint a csempészet, a zsarolás és a fosztogatás, származó pénzeket úgyszintén. 2023. április 15-én Hamdan tábornok felkelést indított a központi hatóságok ellen, amely nagyon gyorsan véres polgárháborúvá fajult.

A junták háborúja

2023 februárjában, amikor az RSF már aktívan mozgósította támogatóit Szudán-szerte, és védvonalakat készített elő az általa ellenőrzött területeken, Hamdan az Egyesült Arab Emírségekbe utazott. Mansour sejk villájában szállt meg, akit már régóta ismert. Még egy videó is készült, amelyen a sejk és a tábornok 2021-ben egy fegyverkiállítás pavilonjai között sétálgatnak az Emirátusokban, ráadásul Ramzan Kadirov kíséretében!*

*Annak a párbeszédnek lenne érdekes a leirata, ami eközött a három figura között zajlott…

Hogy pontosan miről tárgyalt a két férfi 2023 februárjában, azt nem tudni. A későbbi események azonban egyértelművé teszik, hogy a megbeszéléseik nem a futballról szóltak. Már 2023 márciusában – néhány héttel a háború kitörése előtt – 50 millió dollárt utaltak át Szudánból az Egyesült Arab Emírségekben lévő Al Khaleej Banknál vezetett számlákra. Később az amerikai kormány arról számolt be, hogy ez a pénzintézet szorosan együttműködött az RSF-fel, és hogy a szudáni pénz valószínűleg előleg volt a Hamdan erői számára történő fegyverszállításokra. 2023 júniusában teherszállító repülőgépek kezdtek érkezni Szudánba az Egyesült Arab Emírségekből egy bonyolult útvonalon keresztül, Kenyán, Ruandán, Ugandán és Csádon keresztül. Hivatalosan egy darfuri kórháznak szánt felszereléseket szállítottak – ez az a létesítmény volt, amely a valóságban az RSF utánpótlási bázisaként szolgált. A szakértők által gyűjtött adatok azt mutatják, hogy az orvosi felszerelés és humanitárius segély álcája alatt a repülőgépek kézifegyvereket, aknavetőket, MANPADS-eket (vállról indítható légvédelmi rendszereket) és valószínűleg nehézfegyvereket is hoztak nekik. Miután az emberi jogi szervezetek felháborodtak, a repüléseket ezen az útvonalon leállították. Az utolsó szállítmányt 2023 késő őszén jegyezték fel. Ez azonban nem feltétlenül jelenti azt, hogy az Egyesült Arab Emírségek lemondtak Hamdanról – a szállítmányok más, kevésbé látható útvonalakon is elkezdhettek érkezni.

Ezek a szállítmányok segítettek az RSF-nek fenntartani a harcképességét – sőt, több fronton is sikeres offenzívákat hajtottak végre. Hamdan erői néhány hónap alatt szinte egész Darfur felett átvették az ellenőrzést. A kormányhadsereg csak egyetlen nagyobb erődítményt tartott meg – El Fasher városát, amely sok menekültet fogadott be az RSF által elfoglalt területekről. 2024 tavaszán, alig egy évvel a háború kezdete után Hamdan csapatai bekerítették és ostrom alá vették a kormányerők utolsó bástyáját i s. Az ENSZ arról számolt be, hogy El Fasherben éhínség kezdődött, a környező RSF-egységek pedig válogatás nélkül bombázták a várost, és naponta öltek meg civileket. A blokád alatt El Fasher ivóvízhiánnyal is küzdött. A bekerítés áttörésére tett minden kísérlet kudarcba fulladt.

2025. október 28-án, másfél évvel a város blokád alá helyezése után Abdel Fattah al-Burhan, a szudáni hadsereg főparancsnoka és de facto államfő humanitárius okokra hivatkozva bejelentette a megmaradt kormányerők kivonását El Fasherből. Elmondása szerint a hadsereg maradékát azért vonták ki, hogy az ellenség a város elfoglalását követően feloldja az ostromot és beszüntesse a bombázásokat.

A csapatkivonás azonban nem hozta el a megváltást El Fasher számára, amely egy 250 000 főnyi lakosságú város, és lakóinak nagyjából a fele kiskorú. Az RSF egységei, amelyeket eredetileg azért hoztak létre, hogy lemészárolják Szudán nem arab lakosságát, egy olyan városba hatoltak be, amelyet nagyrészt nem arab afrikai törzsek tagjai laknak. Ahelyett, hogy véget vetettek volna az emberek szenvedésének, Hamdan emberei, akiket egy gazdag olajmonarchia fegyverzett fel, tömeges fosztogatásba, nemi erőszakba és kivégzésekbe kezdtek.

A szudáni kormány megfogadta, hogy visszafoglalja a várost és megbosszulja az emberek szenvedéseit, de egyelőre ezek az ígéretek nem tűnnek reálisnak. Al-Burhan nem rendelkezik az ellentámadáshoz szükséges fegyverekkel és járművekkel, és nincs honnan beszereznie őket, ugyanis Szudán katonai vezetője amerikai szankciók hatálya alatt áll, mivel ellenfelei számos olyan bűncselekményt követtek el, amelyekkel őt is vádolják: iskolák, kórházak és piacok bombázásával, valamint a humanitárius segélyekhez való hozzáférés megakadályozásával. Hamdan sajtóirodája egyébként széles körben üdvözölte e szankciók bevezetését (miközben elhallgatta azt a tényt, hogy főnökük is szerepel ugyanezen az amerikai szankciós listán).

Kétségbeesésében Al-Burhan a legfőbb ellenségei szövetségeseivel való együttműködéshez folyamodott. 2024-ben beleegyezett, hogy az oroszok haditengerészeti támaszpontot építsenek a Vörös-tenger partján, cserébe fegyverekért, lőszerekért és a szudáni hadsereg által még mindig széles körben használt szovjet gyártmányú járművekhez szükséges alkatrészekért.* A döntés enyhén szólva ellentmondásos volt, tekintve Moszkva szerepét az RSF megerősítésében a fegyverszállítások, a katonai kiképzőtáborok építése, fenntartása és a Wagner-csoport zsoldosainak közvetlen bevonása révén.

*Azonban a támaszpont egyelőre még nem épült meg, lehet, hogy nem is fog a háborús viszonyok miatt: pedig kulcsfontosságú lenn Moszkva számára, hiszen ez tudná biztosítani az afrikai katonai jelenlétüket és garantálni az orosz alakulatok ellátását.

Könnyen lehet, hogy az oroszok nem hagyták magára Hemedit, és továbbra is segítik őt is, hasznot húzva abból, hogy mindkét harcoló féllel együttműködnek a konfliktusban. Még 2024-ben is fogtak el Hemedti oldalán harcoló orosz zsoldosokat. Érdekes módon a szudáni oroszokat az ukrán különleges erők ejtették foglyul, akik szintén váratlanul jelentek meg a térségben és csatlakoztak a harcokhoz.

Igaz, az Oroszország által Ukrajna ellen vívott háború kontextusában az ukrán katonák hozzájárulása az orosz zsoldosok elleni harchoz jól illeszkedik abba a koncepcióba, hogy „felszámoljuk az orosz háborús bűnösöket szerte a világon, bárhol is legyenek” – amint azt az ukrán katonai hírszerzés vezetője, Kiril Budanov hangoztatta.*

*Sőt, bármilyen meglepő, az ukrán különleges alakulatok Afrika más területein is támogatják az oroszellenes milíciákat, például Maliban a JNIM-et és egyes tuareg csoportokat. Így például 2024. június 27-én Tinzaouaten közelében legalább két tucatnyi Wagner-zsoldost mészároltak le, bár egyes jelentések szerint a halottak száma elérhette az ötven főt is. Mindenesetre eléggé fel van fordulva a világ, ha már az ukrajnai háborút Afrikában vívják.

Azonban sem Oroszországnak, sem Ukrajnának nincs elég ereje vagy erőforrása ahhoz, hogy megváltoztassa a szudáni háború menetét. Mansour sejk ezzel szemben óvatosan és diszkréten jár el, tartózkodik a nagyszabású fegyverszállításoktól ügyfelei számára. Tökéletesen tisztában van azzal, hogy a tűzzel játszik, és bármelyik pillanatban csatlakozhat Hemedtihez és al-Burhanhoz az amerikai szankciós listán.

Ezért nem valószínű, hogy a két hadsereg közötti harc, amelyet egy-egy háborús bűnös vezet, egyhamar véget ér – annak ellenére, hogy már több mint 150 000 emberéletet követelt és több tízezer menekültet eredményezett, akik közül viszont több ezren haltak meg El Fasher elfoglalása során.

A helyzetnek nincs megoldása. Amíg az Emirátusnak szüksége lesz Szudánra – és amíg lesz pénze – addig ott vagy polgárháború lesz, vagy zsarnokság. Esetleg mindkettő egyszerre.

Így megy ez, mondhatnánk Kurt Vonneguttal.

 

Szele Tamás