Kérem, én ma sok honfikeblet fogok feldúlni, és esküszöm, hogy nem rossz szándékkal teszem, de mielőtt mindenki elájulna a Trump-Orbán találkozó világtörténelmi jelentőségétől, jeleznem kell: ilyen frázisok a november hetediki „csúcstalálkozók” kapcsán más országokban is elhangzottak. Konkréten öt közép-ázsiai államban, melyek elnökét Trump ugyanazon a napon fogadta, ugyanúgy a Fehér Házban, csak – kicsit korábban. És egyszerre.

Persze tudtuk mi is, hogy Orbán Viktort csak valami más találkozók után fogadja az amerikai elnök, de senki sem figyelt oda erre kellőképpen. Én is úgy vettem észre a dolgot, hogy erről az ötelnökös randiról részletesen beszámolt a Moscow Times, míg az Orbán-féle munkaebédről csak összefoglalót adott. Ismertetem tehát, mi történt, mielőtt Orbán megérkezett volna a Fehér Házba, és nem fogok fukarkodni majd a pikírt megjegyzésekkel sem, melyeket szokás szerint a bekezdések végén, csillag alatt teszek meg. Előre csak annyit mondanék: tessék figyelni a két találkozó közötti hasonlatosságokat.

A fogadás, amelyet Donald Trump rendezett a Fehér Házban öt közép-ázsiai ország elnöke számára, sok szempontból figyelemre méltó eseménynek tűnik – állítja Arkadij Dubnov politológus elemzésében.

A csúcstalálkozó címe, vagyis az, hogy C5+1, elég pontosan érzékeltette az esemény jellegét – már az ülésrenddel kezdve is. A vendégek és a házigazdák nem egy kerek asztal mellett ültek, ahogyan az ilyen csúcstalálkozókon gyakran szokás, hanem egy hosszú, téglalap alakú asztal két oldalán. Az egyik oldalon az Egyesült Államok delegációja foglalt helyet, élükön Trump elnökkel, Vance alelnökkel és Rubio külügyminiszterrel, a másik oldalon pedig a közép-ázsiai delegáció: középen, szorosan egymás mellett ülve az öt elnök (Tokajev, Mirzijojev, Zaparov, Rahmon és Berdimuhamedov), a széleken pedig külügyminisztereik.* A házigazdák által javasolt protokolláris rend azt hangsúlyozta, hogy Trump egy régió vezetőit fogadja, ami ismét az Egyesült Államok készségét jelezte arra, hogy Közép-Ázsiát a világpolitika egységes szereplőjeként tekintse. És ez a felfogás aligha áll ellentétben a régió vezetőinek törekvéseivel, akik a közép-ázsiai egységben keresik identitásukat.

Ezzel szemben Orbánt a jobbjára ültette, nem szemközt: itt bukik a Pesti Srácok „zseniális” észrevétele, mely szerint Trump csak az „ellenségeivel”, például Zelenszkijjel ül szembe, másokat maga mellé ültet. Ebben az esetben nem volt jelen „ellenség”, sőt, még olyan állam képviselője sem, amelynek vitái lennének Washingtonnal, mégis mindenki szemben ült.

Nem véletlen, hogy egy hét múlva, november 16-án Taskentben tartják az öt elnök következő konzultációs találkozóját.

Ha tovább vizsgáljuk a Fehér Házból érkező képet, meg kell említenünk a felszólalók sorrendjét.

Természetesen először Trump beszélt, és kiemelkedő vezetőkként méltatta vendégeit. Ezután maguk az elnökök következtek, de nem ábécésorrendben, hanem aszerint, mennyire fontosak Washington számára – pillanatnyilag.

Elsőként Kazahsztán elnöke, Kaszim-Zsomart Tokajev szólalt fel, angol nyelven, és beszéde rendkívül elismerő hangvételű volt. Nyilvánvalóan figyelembe vette más elnökök tapasztalatait, akik a Fehér Házban tartott fogadáson nem túl nagy tisztelettel viseltettek a házigazdával szemben (mint például Vlagyimir Zelenszkij, bár az ő esetében a házigazda akart megsértődni minden áron). Tokajev Trumpot „nagyszerű vezetőnek” nevezte, „akit az Ég küldött, hogy visszahozza Amerikába a józan észt és azokat az értékeket, amelyeket mindannyian osztunk”. A kazahsztáni elnök bejelentette, hogy Amerika Trump elnöksége alatt „új aranykorba”* lép.
Bizonyos, hogy legalább az egyik vendégnek, a türkmén elnöknek, Szerdar Berdimuhamedovnak ezeknél a szavaknál eszébe jutott, hogy fiatalkorában, negyed évszázaddal ezelőtt, már megélte az „aranykort”. Akkor azonban a nagy vezetőt Türkmenbasinak hívták… Akkortájt még „a türkmén nép gyémántkoronájának” is nevezték.

Ez viszont nagyon fontos és érdekes részlet: ezek szerint az „aranykor” kifejezés aznap minden, a Fehér Házban vendégeskedő elnök szájából elhangzott valamilyen formában, nem Orbán Viktor találmánya volt. Csak azt tudom elképzelni, hogy még a találkozókat előkészítő tárgyalások folyamán hívták fel a látogatók figyelmét arra az amerikai külügy részéről, hogy „ezt a szót különösen szereti hallani az elnök, el ne mulasszák megemlíteni”. Mindenesetre jegyezzük meg a dolgot, mert lehet jelentősége.

Üdvözlő beszédét folytatva Tokajev elmondta, hogy Trump azon törekvése, hogy „újra naggyá tegye Amerikát”, őt is inspirálja „saját stratégiájának megvalósítására, amelynek célja egy erős és igazságos Kazahsztán felépítése”. Meglepő módon mindkét elnöknek azonos időkeretet tűzött ki a céljaik elérésére: mind Trump, mind Tokajev elnöki mandátuma 2029-ben jár le. Természetesen csak akkor, ha nem tesznek rendkívüli lépéseket a mandátumok meghosszabbítására mindkét országban.

Következőként Üzbegisztán elnöke, Savkat Mirzijojev szólalt fel.

Ő Trumpot „a világ elnökének”* nevezte, és emlékeztetett arra, hogy Trump nyolc háborúnak vetett véget, sőt, kifejezte meggyőződését, hogy csak Trump képes megállítani az Oroszország és Ukrajna közötti háborút. Azonban ne feledjük: az üzbég elnök volt az egyetlen vendég, aki nyilvánosan rámutatott a konfliktus befejezésének szükségességére. Mirzijojev javasolta, hogy a következő „USA + Közép-Ázsia” csúcstalálkozót jövőre Szamarkandban tartsák. Emellett kezdeményezte egy „C5+1” formátumú titkárság felállítását, valamint támogatta egy koordinációs befektetési tanács és egy regionális befektetési alap létrehozását. Mirzijojev kijelentette, hogy kész aktívan együttműködni az Egyesült Államokkal a közép-ázsiai országokat a Dél-Kaukázussal és Európával összekötő nagy közlekedési, kommunikációs és energetikai projektek megvalósításában. Emellett javasolta egy különbizottság létrehozását a kritikus fontosságú ásványi anyagok ügyében.

Ezt a „világ elnökét” Orbán nem tudta volna felülmúlni, nem is tehette volna, mert mit szól Putyin és Hszi Csin-ping? Az üzbég elnök vagy bátrabb, vagy hazardírozóbb természetű.

A harmadik Tadzsikisztán elnöke, Emomali Rahmon volt.

Ő vidáman jelentette Trumpnak, hogy országa aktívan együttműködik az Egyesült Államokkal a terrorizmus, a szélsőségesség és a kábítószer-kereskedelem elleni küzdelemben. Mint egy becsületes kereskedő, aki áruját dicséri a vásárlóknak, Rahmon elragadtatva beszélt arról, hogy Tadzsikisztán milyen hatalmas vízkészletekkel rendelkezik a magashegyi gleccsereiben, és ami a legfontosabb, milyen nagyok az ónérc-lelőhelyek, amelyek az Egyesült Államokba irányuló tadzsik export 97%-át adják. Valamint a tadzsik légitársaság, a Somon Air (akárcsak az üzbég) új Boeingeket szándékozik vásárolni.*

Nos, lehet, hogy a bazárban tanulta a diplomáciát, de egyezzünk meg: Trump is a tőzsdén.

Kirgizisztán elnöke, Szadir Zsaparov először járt a Fehér Házban, és melegen -megköszönte Trumpnak a vendégszeretetet. A beszédéből ennél több nem maradt az utókorra, ugyanis semmi lényegeset nem mondott.

Végül a fent említett türkmén elnök vette át a szót. Legfiatalabb vendégként nagyon keveset beszélt, de angolul. Így beszédét, akárcsak Tokajevét, szinkronban fordították oroszra, hogy három regionális kollégája is tudja, mit mondott Trumpnak.*

*Lám csak, mennyit jelent a világpolitikában a generációs különbség.

Amikor eljött a kérdések feltevésének ideje, nem maradt el a tolongás: a közép-ázsiai újságírók a tárgyalóterem szűk folyosóján tolongtak, hogy a legjobb helyeket foglalhassák el. Amikor a sajtó saját magával, a helyekért vívott belháborúja véget ért, az első kérdés Kazahsztánból érkezett: Vajon ellátogat-e Trump Asztanába? A nagy vezető nem mondott nemet, ami biztató. Aztán jött egy még biztatóbb hír: a közeljövőben várható az 1974-es Jackson–Vanik kereskedelmi módosítás eltörlése, amely akadályozza a kölcsönös szabadkereskedelem bővítését.

Végül akadt egy szenzáció is – Vance amerikai alelnök bejelentette, Trump pedig helyben hagyta: a közeljövőben további közép-ázsiai államok csatlakozását várják a már meglévő ábrahámi megállapodásokhoz.

Izraelben Kazahsztán ezen megállapodásokhoz való jövőbeli csatlakozásának híre széles körű és örömteli kommentárokat váltott ki. Kiemelték Kazahsztán jelentőségét, mint a Kaszpi-tengeren keresztül Iránnal határos és Izraellel barátságos államot, vagyis olyan országot, amely bizonyos mértékben képes korlátozni Irán befolyását a kaszpi-tengeri régióban. Megemlítették azt is, hogy az Asztana és Jeruzsálem közötti magasabb szintű kapcsolatok lehetővé teszik a képzett munkaerő beáramlását Izraelbe, elsősorban az építőiparba. A különösen merész kommentátorok egy „közel-keleti NATO” lehetséges létrehozásáról beszéltek az ábrahámi államok részvételével.
De meg kell vallani, hogy a Fehér Házban elhangzottak közül semmi sem adott okot ilyen extravagáns jóslatokra. Nem lehet mindenhez alapul venni Marco Rubio külügyminiszter megjegyzését, miszerint az Ábrahám-megállapodások lehetővé teszik a jövőben a baráti kapcsolatok kialakítását a zsidó állam és egyes muszlim országok között.

És még egy megjegyzés ezekkel a megállapodásokkal kapcsolatban: nem titok, hogy az első muszlim ország a posztszovjet térségben, amely csatlakozik hozzájuk, várhatóan Azerbajdzsán lesz. Kaszim-Zsomart Tokajev eredetileg azt javasolta a Fehér Ház adminisztrációjának, hogy a C5+1 csúcstalálkozóra hatodik résztvevőként hívják meg Azerbajdzsán elnökét, Ilham Alijevet is. Az amerikaiak egyelóre nem reagáltak erre az ötletre. Egyelőre.

Az is kiderült, hogy az amerikai szankciók váratlan feloldását Szíriával szemben Izrael és Törökország kérésére hajtották végre, hogy esélyt adjanak a szíriaiaknak a konszolidációra. Így találtak valamit, egy közös érdeket, ami lehetővé tette, hogy ez a két egymással ellenséges közel-keleti hatalmi központ megegyezzen. Trump ezért megismételte a vendégeinek: én tényleg békét akarok. Viszont hozzátette: de erővel!
Az újságírók az orosz–ukrán konfliktus befejezésének kilátásaira is kíváncsiak voltak. Mark Rubio keményen válaszolt: ez akkor lehetséges, ha Oroszországnak megjön az esze és beleegyezik a fegyverszünetbe.

És csak mindezek után fogadta Trump Orbánt!

Egyszóval, ne essünk hasra az előtt, hogy Trump fogadta Orbánt és hosszú ideje ő volt az első magyar állami vezető, aki bejutott a Fehér Házba. Ugyanis aznap rajta kívül még öt állami vezetőt fogadott, a kies Közép-Ázsiából, ami viszont jelzi Magyarország szívós munkával kivívott fontosságát a világpolitika színpadán. Egy sorba kerültünk Kazahsztánnal, Türkmenisztánnal, Üzbegisztánnal, Tadzsikisztánnal, Kirgizisztánnal. Amúgy Madzsarisztán örülhetne, ha annyi természeti kincse volna, mint például Kazahsztánnak. Az összes vezető ugyanazokat a kifejezéseket használta Trump előtt, sőt, a -sztánok vezetői még előbb is emlegették az „aranykort”, mint Orbán. Szóval, nagy különbség nincs, megfizettük az éves ajándékot, csak most szerződésben, nem vert aranyban, csókkal illettük a Fényesorcájú Padisah kaftánjának szegélyét, a mi emírünk kapott még ebédet is, a többiek nem, szóval árnyalatnyi különbség azért van, de nem sok – viszont egyszerű ostobaság a fentiek ismeretében „magyar–amerikai aranykorról”, „történelmi csúcsról” és más színes lufikról beszélni.

Beáraztak minket, besoroltak Közép-Ázsiába, ha nem így lenne, egyszerűen egy másik napot jelölnek ki Orbán és Trump találkozójára.

De tessék mondani: nem ez volt a cél? Nem ezért harcolt másfél évtizede a magyar diplomácia, hogy ezt elérjük? Az nem lehet, hogy hiába léptünk be még a Türk Tanácsba is, hiába járta végig Szijjártó és korábban Áder az összes hatodosztályú, fapados zsarnokot csak, hogy európainak ne gondoljanak minket – most végre beérett a nehéz munka gyümölcse, diplomáciai besorolás szempontjából visszakerültünk a posztszovjet őshazába, Közép-Ázsiába.

A magyar–amerikai kapcsolatok most szárnyalnak. Valahol a kazah-amerikai és üzbég-amerikai kapcsolatok között. Alakzatban.

 

Szele Tamás