Kérem, ez az írás hosszú lesz és bonyolult, tehát akinek nincs ideje, ereje, türelme végigolvasni, az inkább bele se kezdjen. Arról szól, hogy az a bizonyos legfrissebb „béketerv”, ami Witkoff és Dimitrijev nevéhez kötődik, voltaképpen mi a csoda lehet, mert nem az, aminek tűnik. Sokkal inkább néz ki egy orosz dezinformációs akciónak. Az ügyet Michael Weiss, a The Insider munkatársa járta körül, az ő írása alapján dolgozom, de a magam véleményét is jelezni fogom, szokás szerint csillag alatt, a bekezdések végén.

Kezdjük azzal – egyelőre az én részemről – hogy a „béketervet” olvasva felderengett bennem, miszerint én már láttam ezt a szöveget valahol… valóban, más is látta, csak rossz a memóriánk. Éspedig ez év áprilisának végén történt, hogy a Reuterst kissé elbolondította néhány úriember Moszkvában, azzal, hogy ők az Elnöki Adminisztráció munkatársai, és a kezükbe került egy új orosz béketerv. Ezt a Reuters közölte is és lássunk csodát: semmi új nem volt benne az isztambuli javaslatokhoz képest. Bár ez a mostani különbözik a régebbiektől, ennek sem más a lényege. Szóval, Oroszország időről időre elenged egy-egy kísérleti lufit, egy-egy „béketervet” és remekül szórakozik azon, ahogy a világ szívrohamot kap tőlük. De lássuk, mit vett észre Weiss.

Azt, hogy az Oroszország ukrajnai háborújával kapcsolatos retorika ismét egy lehetséges „diplomáciai megoldás” körül forog. Azonban a tárgyalóasztalon fekvő „megállapodás” – egy 28 pontból álló terv, amely Moszkva legradikálisabb követeléseinek nagy részét tartalmazza – inkább orosz dezinformációs hadműveletnek tűnik, mint komoly diplomáciai erőfeszítésnek. Weiss szerint Kirill Dimitrijev, a Kreml munkatársa nem a harcoló felek által kölcsönösen elfogadható béke megkötésére törekszik, hanem ügyesen manipulálja a nyugati médiát.*

*Ügyesen és orosz részről nem először történik ilyesmi, mint a Reuters említett példája mutatja. Sőt, lehet, hogy már az áprilisi akciót is Dimitrijev szervezte, ez magyarázná, hogy az eredetileg gazdasági szakértő hogyan került a béketárgyalásokkal foglalkozó csapatba.

A szovjet katonai és hírszerzési doktrína fogalmai sajnos gyakran szlengszavakká, sőt kliséké válnak, különösen manapság. A dezinformáció, amelynek nagyon specifikus jelentése van, és a megfelelő kezekben hatékony és releváns eszköz, a túlzott használat és az átpolitizálódás miatt az amerikai közgondolkodásban olyasmit jelent, mint „nekünk nem tetsző hírek” vagy „a másik oldal ideológusainak kényelmetlen tények”. Kicsit kevésbé ismert az „aktív intézkedések” kifejezés, de néha még mindig használják azok, akik kifinomultnak akarnak tűnni, amikor külföldi manipulációkról vagy destabilizációs tervekről beszélnek. Sokkal kevésbé divatos egy olyan fogalom, amelyet a világnak jobban meg kellene ismernie, mert sok áldozata van: a reflexív kontroll. Ez az a pszichológiai trükk, amellyel az oroszok ráveszik ellenfeleiket, hogy engedjék a Kreml információs harcosainak, hogy saját költségükre gondolkodjanak helyettük.

Az elmúlt 72 órában olvasott hírek nagyon jó példák erre a gyakorlatban alkalmazott elméletre.

Az Axiosban Barak Ravid és Dave Lawler beszámoltak arról, hogy a Trump-adminisztráció a gázai békeegyezmény mintájára 28 pontos tervet dolgozott ki az ukrajnai háború befejezésére. A „megállapodás” pontjai a lap szerint négy nagy kategóriába sorolhatóak: „béke Ukrajnában, biztonsági garanciák, biztonság Európában, valamint az Egyesült Államok jövőbeli kapcsolata Oroszországgal és Ukrajnával”. Az amerikai oldalról a fő szerző Steve Witkoff, Trump különmegbízottja volt; orosz oldalról pedig Kirill Dimitrijev, az orosz állami befektetési alap vezetője és hiperaktív politikus, aki úgy tűnik, jobban ért az amerikai politika és média világához, mint a legtöbb orosz.*

*Ez volt az első híradás, a „beetetés”. Innentől kezdve mindenki az Axiost figyelte. Sikerült kialakítani egy autentikusnak tűnő forrást.

A névtelen amerikai és orosz tisztviselőknek tulajdonított cikkben csak egyetlen személy nyilatkozata szerepel, aki Ravidnak és Lawlernek sok mindent elmondott, köztük néhány olyan dolgot is, amelyekről bizonyíthatóan nem igazak. Dimitrijev szerint az orosz álláspontot „tényleg meghallgatják”, és hozzátette, hogy a tárgyalások tárgya „egy sokkal tágabb keret, amely lényegében arról szól, hogy miként tudunk végre tartós biztonságot teremteni Európában, és nem csak Ukrajnában”. Dimitrijev megjegyezte, hogy ez a javaslat a közelmúltbeli orosz hadi sikerek fényében született. Azt állította, hogy az előzetes részleteket Witkoff-fal dolgozta ki, miután három napot „összebújva” töltöttek a bronxi ingatlanfejlesztővel Miamiban a múlt hónapban. A valóságban Dmitriev csak néhány órát töltött Witkoff-fal Floridában, és meglehetősen dicstelenül távozott az Egyesült Államokból, miután Scott Bessent amerikai pénzügyminiszter a CBS Face the Nation című műsorában elítélte őt, mint figyelmen kívül hagyható „propagandistát”.*

*De ez a pár óra együttlét, legyen intim, avagy sem, mégis jogcímet adott neki a nyilatkozásra.

Ravid nemzetközi szinten nagy felfordulást okozott, ami kétségtelenül a szándéka is volt. Azzal azonban nem számolt, hogy egyik leggyakoribb forrása, Witkoff, üzleti titkokat kiadva alá fogja ásni ezt az exkluzív hírt. A követ véletlenül Ravid cikkének alá tweetelt egy olyan üzenetet, amely úgy tűnt, hogy egy harmadik félnek szánt közvetlen üzenet volt eredetileg: „Ezt biztosan K-tól kapta.”

Feltételezhető, hogy „K” Kirillre utal, Ravid cikkének egyetlen hivatalos forrására – és a komment Witkoff (aki maga is Ravid cikkeinek gyakori forrása) véletlen közlése. Az orosz titokban előre eladta azt, ami még nem is volt az övé, és ügyesen felhasználta az amerikai médiát saját politikai céljaira. Még érdekesebb volt, hogy Dimitrijev szabadúszó akcióját nem fogadta felhőtlen örömmel ez az ostoba és befolyásolható amerikai diplomata.*

*Itt vetődik fel először a végső kérdés: mi volt Dimitrijev indoka arra, amit tett? Nyilván nem hirtelen felindulásból cselekedett. Erre azonban csak az írás végén adok választ.

Órák alatt újabb tudósítások, elemzések jelentek meg, és még nagyobb zűrzavar alakult ki.

A Financial Times megerősítette egy ilyen 28 pontos terv létezését, valamint néhány komorabb részletet is közölt. Ukrajnának át kellene adnia Oroszország számára a Donbássz fennmaradó részét, ami korábban Kijev számára elfogadhatatlan feltétel volt, és ezt Trump is megerősítette, aki megpróbálta eladni ezt a tervet Zelenszkijnek, amikor az ukrán elnök legutóbb Washingtonban járt. Kijevnek felére kellene csökkentenie állandó hadseregének méretét. Le kellene mondania bizonyos fegyverrendszerekről, különösen az Oroszországot elérni képes nagy hatótávolságú rakétákról, és csökkentenie kellene függőségét az Egyesült Államok biztonsági támogatásától. Emellett külföldi csapatok sem léphetnének ukrán földre. Az orosz nyelv és az orosz ortodox egyház is garantáltan elismert státuszt kapna. Fölösleges hozzátenni, hogy mindezek a rendelkezések régóta fennálló, maximalista orosz követelések, amelyeket az Egyesült Államok korábban elutasított, legutóbb Marco Rubio külügyminiszter eredménytelen tárgyalásai után, melyeket Szergej Lavrovval folytatott, a Donald Trump és Vlagyimir Putyin közötti, most már elmaradt budapesti csúcstalálkozó előkészítése során.

Az NBC News és a Wall Street Journal egyaránt megjegyezte, hogy bár Witkoff vezethette a munkát, voltak kollégái is. A tervet, amelyet most a „béke vázlatának” neveznek, Rubio, Witkoff és Jared Kushner „dolgozta ki”, a Journal információi szerint, melyek névtelen amerikai tisztviselőktől származnak. Az NBC arról számolt be, hogy az elnök „ezen a héten jóváhagyta” mind a 28 pontot, egy szintén névtelen „magas rangú kormányzati tisztviselőt” idézve.*

*Ez a jelenség a sajtóban természetes, az okozza, hogy mindenkinek mások az információs forrásai, mindenki kicsit másképp látja az eseményeket, így a nagy kép tényleg nem szokott azonnal kialakulni. Esetünkben pedig még ki sem alakult. Még csak mozaikköveket látunk, azokból próbáljuk kiokoskodni, mit ábrázolhat a mű, ha kész lesz.

Az egész ügyben az tűnik nagyon különösnek, hogy egy ilyen több szerzős, hónapokig tartó projekt esetében az amerikai oldalról senki sem volt hajlandó nyilatkozni róla. Mindenki a háttérben maradt – kivéve Dimitrijevet, aki boldogan fecsegett. Ráadásul a külügyminisztérium is hallgatott; a hozzájuk intézett újságírói kérdéseket még a Fehér Házhoz sem továbbították, ami rendkívül szokatlan a külpolitikai szempontból érzékeny ügyekben. Aztán szerda késő este Rubio a személyes fiókján a következő tweetet írta:

„Egy olyan összetett és véres háború befejezéséhez, mint az ukrajnai, komoly és reális ötletek széles körű cseréjére van szükség. A tartós béke eléréséhez pedig mindkét félnek nehéz, de szükséges engedményeket kell elfogadnia. Ezért dolgozunk ki (és folytatjuk rajta továbbra is a munkát) egy listát a háború befejezésére vonatkozó lehetséges ötletekről, a konfliktus mindkét résztevőjének véleménye alapján.”

Mindenki számára, aki ismeri a diplomáciai nyelvet, ez úgy hangzott, mint a visszavonulás kürtjele, Rubio kísérlete arra, hogy lecsökkentsék a Dimitrijev és az Axios által keltett várakozásokat és az azok nyomán kialakult sajtóvisszhangot. A „komoly és reális ötletek széles körű cseréje” végül is nem volt aláírt, lepecsételt és kézbesített cselekvési terv, amelyet a Politico Dasha Burns-t (egy „magas rangú Fehér Ház-tisztviselőt” idézve) „tényként” írt le, és amelyet Brüsszel hozzájárulása vagy beleegyezése nélkül állítottak össze. „Nem igazán érdekelnek minket az európaiak” – mondta ugyanaz a magas rangú tisztviselő, annak ellenére, hogy az EU-nak és a NATO-nak meghatározó szerepe lesz Ukrajna és Európa jövőjének alakulásában, a szankciók enyhítésétől a biztonsági garanciák nyújtásáig.

Alig egy héttel ezelőtt Rubio a G7-en kijelentette, hogy Oroszország nem érdekelt a békében, és Ukrajna nem adhatja át Moszkvának Donyeck többi részét. Most pedig pontosan ennek a kezdeményezője lett volna, bár a körülményekből ítélve – nem túl nagy lelkesedéssel.

November 19-én órákig egyetlen fehér házi tisztviselő sem ejtett szót a 28 pontos megállapodásról, amelyet állítólag a Fehér Ház legfelsőbb szintje is jóváhagyott – ami furcsa, tekintve, hogy a megállapodást Ukrajna megzsarolásaként és minden ukrán törekvés végeként állították be.*

*Nyilvánvaló, miért nem beszélt senki sem a részletekről: mert senki sem ismerte őket Witkoffon kívül, aki azonban a készülő javaslatcsomagot egyelőre kísérletinek, távolról sem készen állónak tarthatta – ha ugyan egy értett egy szót is az egészből, ami távolról sem biztos.

A szakpolitikai döntéshozatalban további furcsaságok is voltak, mind tartalmi, mind optikai szempontból.

Kezdjük a tartalmiakkal. Ez a megállapodás pontosan akkor került a hírekbe, amikor minden fejlemény arra utalt, hogy az Egyesült Államok ragaszkodik a status quo-hoz, vagyis Ukrajna felfegyverzéséhez és legalább néhány háborús erőfeszítésének támogatásához hírszerzési információk megosztásával és célpontok kijelölésével.

A Külügyminisztérium épp most engedélyezte Kijevnek 105 millió dollár értékű Patriot légvédelmi rendszer megvásárlását. A skandináv és balti országok épp most vállaltak egy 500 millió dolláros hozzájárulást a NATO PURL mechanizmusához (amelynek keretében Európa megvásárolja az Amerikai Egyesült Államokban gyártott katonai termékeket, és azokat Ukrajnának adományozza), míg Lengyelország 100 millió dollárral lépett be ugyanebbe a kezdeményezésbe. Az Egyesült Királyság is nemrég szállított újabb Storm Shadow cirkálórakétákat Kijevnek, amelyek indításához amerikai technikai segítségre van szükség, és ez erősen utal arra, hogy a szállítmányt Washington jóváhagyta.

Az Axios „szenzációs híre” előtti napon Ukrajna ATACMS rakétákat indított orosz területre, célpontként a Voronyezsben található Pogonovo katonai gyakorlóteret választva, és először vállalta a felelősséget ezeknek a nagy hatótávolságú ballisztikus rakétáknak az orosz hátországban történő alkalmazásáért. Alexus „Grynch” Grynkewich amerikai tábornok, a NATO legfőbb parancsnoka és az amerikai európai parancsnokság vezetője jóváhagyta ezt a támadást, mivel most már ő rendelkezik a joggal, hogy engedélyezze az ukránok nyugati lőszerekkel végrehajtott mélységi csapásait.

Végül az amerikai pénzügyminisztérium egy kritikus korai tesztet hajtott végre az Oroszország elleni szankciók rendszerével kapcsolatban, amikor megakadályozta a Gunvor nevű svájci árukereskedő céget, amely Vlagyimir Putyin személyes malacperselyeként szolgál, abban, hogy megvásárolja a most már szankcionált Lukoil-vagyont. November 6-án a Pénzügyminisztérium a következő tweetet tette közzé: „Trump elnök egyértelműen kijelentette, hogy a háborúnak azonnal véget kell vetni. Amíg Putyin folytatja az értelmetlen gyilkolást, a Kreml bábja, a Gunvor soha nem kap engedélyt a működésre és a profitszerzésre.”*

*Tehát hivatalosan senki sem számított egy ilyen béketerv felbukkanására, ellenkezőleg, minden intézmény tette a dolgát a korábbi megállapodások szerint.

A vizuális furcsaságok még különösebbek voltak. Donald Trump gyanúsan hallgatott. Az Axios közlése után 24 órán keresztül Jimmy Kimmelről, Jeffrey Epsteinről és arról szónokolt a TruthSocialon, hogy hogyan akarná kivégezni a demokratákat, mert azt mondták a katonáknak, hogy ne engedelmeskedjenek az illegális parancsoknak.

Trump nem arról ismert, hogy körültekintően uralná gondolatait és érzéseit a sürgős ügyekben. Mégsem volt egy előzetes bejelentés sem az újabb Nobel-díjra érdemes beavatkozásról; akkor még nem fenyegette meg Zelenszkijt, hogy ez egy olyan ajánlat, amit nem utasíthat vissza; nem mondott kedves semmiségeket „Vlagyimirnek”, amiért végre „да”-t mondott. Semmi sem történt.*

*Business as usual.

Lindsey Graham szenátor, egyike Trump kevés épelméjű republikánus bizalmasainak a Kongresszusban – aki általában készen áll arra, hogy az elnök korrupcióját és hóbortjait valamilyen varázslatos módon Ukrajna szolgálatának állítsa – állította, hogy semmiféle tudomása nincs egy 28 pontos tervről a háború befejezésére. Graham lett volna az első szenátor, akit a Fehér Ház felhasznált volna a kábeltévés hírműsorokban arra, hogy eladjon bármilyen életképes megállapodást – és mégis, ő sem tudott semmit. Még bizarrabb volt, miszerint alig néhány órával korábban Graham mindenkinek azt mondta, hogy Trump felhatalmazta őt, hogy előmozdítsa a régi törvényjavaslatát, amelyet Richard Blumenthal szenátorral közösen terjesztett elő, és amely 500%-os vámot vetne ki az orosz olajat, gázt, uránt és kőolajtermékeket importáló országokra.

Miért is kellene még több szankciót színlelni, ha épp most készülnek átadni Putyinnak Ukrajna kulcsait?

Moszkva részéről is csend volt, pedig a Kreml izgatottan ujjonghatott volna. Putyin szóvivője, Dmitrij Peszkov azt mondta, hogy az orosz kormány nem látott semmilyen új javaslatot, és amennyire tudják, a Trump-adminisztrációval fenntartott kétoldalú kapcsolatok augusztusban Alaszkában befagytak. „Amit tudunk, az csak a média jelentéseiből származik. Az amerikai oldalról érkezett néhány ötlet, de eddig semmi konkrétumról nem tárgyaltak.” Maria Zaharova, az orosz külügyminisztérium szóvivője hasonlóan nyilatkozott. A Kreml üzenete az volt tehát, hogy Dimitrijev saját szakállásra kalandozott a Napfény Államában, és még minden kérdés teljesen nyitott.*

*Moszkva tehát ártatlanul forgatta nagy, kerek, kék szemeit és előadta a naivát egy matinéba való mesedarabból. A Kreml falai mögül most is harsány röhögés hallatszik.

Az amerikai oldalon pedig hol volt az a határozott kommunikációs stratégia, amellyel ezt a dolgot el lehetett volna adni? Hol volt az érdekelt felek felkészítése a szankciók feloldásának lobbizására, mint a békemegállapodás részére? Az egyes amerikai kormányügynökségek úgy viselkedtek, mintha nem csak meglepetésként érte volna őket a dolog, hanem egyszerűen csak kitalálták volna a történteket menet közben – félszívű tűzoltásról volt szó, hogy eloltsák az orosz politikus által okozott tüzet.

Az amerikai nagykövetség Kijevben promotálta az X-en a külügyminisztérium kínos mémjét Trumpról, amelynek felirata így szólt: „Segíteni akarunk szövetségeseinknek. Meg akarjuk változtatni ellenségeinket.” (Minden jel szerint Ukrajna, a szövetséges, hamarosan elnyomás áldozatává válik, Oroszország, az ellenség, pedig lényegében változatlan marad.) Eközben az amerikai erők európai parancsnoksága fokozta a Patriot rakétarendszerek Németországon keresztül történő szállítását – ezzel hallgatólagosan elismerve, hogy Oroszország légi támadásai nem szűnnek.

Trump valóban ismerte az ügylet minden részletét? Mit jelentett az, hogy „támogatta” Witkoffot? Emlékezzünk vissza, hogy a kudarcra ítélt anchorage-i csúcstalálkozó előkészületei során Witkoff félreértette az oroszok ajánlatát (ami könnyen megeshet, ha SZVR-tolmácsra támaszkodik az ember), és úgy tűntette fel, mintha az oroszok olyan dolgokban engedtek volna, amikről valójában szó sem volt. Ez némi zavart okozott az Ovális Irodában, és Trump később „viccesen” leszólta Witkoff alkuképességét az oroszokkal szemben.*

*Nem csak az lehetséges, hogy Trump nem ismerte az ügy részleteit – őt most amúgy is lefoglalja az örök szélmalomharcán kívül az Epstein-botrány is – de az is valószínű, hogy a részleteket még maga Witkoff sem ismerte!

Lehet, hogy ez most megismétlődik? És lehet, hogy most még rosszabb a helyzet, mivel Trump (akinek elvonja a figyelmét a belföldön összeomló MAGA-koalíció, a zuhanó népszerűségi indexe, a november 4-i választási vereség és a belföldi ellenzék iránti vérszomj) túl elfoglalt ahhoz, hogy törődjön az Ukrajnára vonatkozó „nagy, gyönyörű békeegyezményének” finomabb részleteivel? „Persze, Steve, remekül hangzik, folytasd!” – mondhatta, ha egyáltalán informálta őt Witkoff bármiről is, de semmi garancia nincs arra, hogy értette is, amit hall vagy lát.

Továbbá, vajon az intézményközi folyamat, amely az Egyesült Államok összes kisebb-nagyobb külpolitikai döntését szabályozza, nem is beszélve az Európában 1945 óta legnagyobb szárazföldi háború rendezéséről, amelyre az Egyesült Államok több mint 180 milliárd dollárt szánt, csendesen zajlott a háttérben?

A második napon a tudósítások már többet árultak el, és arra utaltak, hogy az elvárások ezzel a „keretrendszerrel” – vagy „tervvel”, „élő dokumentummal” vagy „tervezeti javaslattal”, nevezzük, ahogy akarjuk – kapcsolatban gyorsabban csökkennek, mint az orosz olajexport.

A New York Post és a Kyiv Post volt az a két kivétel a világsajtóban, amelyek megkérdőjelezték a javaslat eredetét és nyilvánosságra hozatalát, amerikai forrásokra hivatkozva megerősítették, hogy igen, Kirill Dimitrijev valóban elhelyezte ezt a sztorit az Axiosban, hogy előre meghatározza a narratívát az amerikai diplomáciai manőverek megkezdése előtt. A Kyiv Post kiváló újságírója, Alex Raufoglu segítőkészen rámutatott, hogy az ő forrásai Witkoffhoz közel álló emberek voltak, ami azt jelenti, hogy még Dim Philby (vagyis Witkoff) is megértette, hogy moszkvai bűntársa csúnyán kijátszotta, ami azt jelenti, hogy Witkoff most sietve próbálja mindenkinek lenyomni a torkán ezt a dolgot, mielőtt esélyük lenne megvizsgálni a tartalmát.

A Politico most tisztázta, hogy „számos olyan személlyel, akiket normális esetben tájékoztattak volna egy ilyen tervről a Fehér Házban és a Külügyminisztériumban, nem konzultáltak Witkoff újbóli kezdeményezéséről”, és egy amerikai illetékes szerint „egyáltalán nem volt ebben az esetben semmiféle intézményközi koordináció”.

A The Wall Street Journal lehűtötte a hangulatot, kijelentve, hogy „az Egyesült Államok még nem döntött semmilyen konkrét tervről, és továbbra is konzultálni fog a hadviselő felekkel”, ami inkább úgy hangzik, mintha nem „fait accompliról”, hanem inkább egy folyamatban lévő munkáról lenne szó.

Az ukránok fő tanácsadója a furcsa eseménysorozathoz illően furcsa választás volt: Dan Driscoll, az amerikai hadsereg államtitkára, J.D. Vance egykori osztálytársa és barátja, akit eredetileg azért küldtek volna Kijevbe, hogy megbeszéléseket folytasson fegyverbeszerzésről, drónokról és más érdekes témákról, amelyekről az amerikai hadsereg sokat tanulhatna, ha tanulmányozná Ukrajna innovációit ezeken a területeken. Most Driscollnak azt a feladatot adták, hogy mutassa be Zelenszkijnek a Witkoff-Dimitrijev tervet, annak ellenére, hogy Driscollnak nincs tapasztalata az államigazgatásban, és nem rendelkezik semmilyen ismert szakértelemmel Oroszország és Ukrajna vonatkozásában.

Ezután a 28 pontos terv elkezdett keringeni az ukrán médiában, és igazolták, hogy valódi dokumentumról van szó. Az első pillantásra nyilvánvaló volt, miért nem engedték meg, hogy az amerikai kormány sok tagja megismerje. Ez pontosan az az orosz kívánságlista volt, amit előzetesen is sejteni lehetett, de homályos volt ott, ahol konkrétnak kellett volna lennie Ukrajna jogait illetően, míg Oroszország jogosultságait illetően nagyon is pontosan fogalmazott. Moszkva sziklaszilárd álláspontja arra utal, hogy tudták, Dimitrijev valami túl jót eszelt ki, ami nem lehet igaz (és túl jó ahhoz, hogy komolyan lehessen venni).

Jelenleg az európaiak Zelenszkij védelmére kelnek, aki komor beszédet tartott az ukrán népnek, amely a teljes körű invázió előestéjére emlékeztetett, mondván, hogy a valódi fenyegetést most nem az előrenyomuló orosz hadoszlopok jelentik, hanem a „méltóság” és az Egyesült Államok barátságának elvesztése közötti nehéz választás. Washington azzal fenyegetőzött, hogy (ismét) megvonja Ukrajnától a fegyverszállítmányokat és a hírszerzési információkat, ha az ország nem írja alá a szerződést – hálaadásig.

A NATO-nak kevesebb mint egy hete van, hogy meghatározza végleges tagsági állapotát és erőforrásainak elosztását, Lengyelországnak kevesebb mint egy hete, hogy szomszédja repülőgépeit elhelyezze hangáraiban (a szerződés szerint), az EU-nak pedig kevesebb mint egy hete, hogy előteremtse a további 100 milliárd dollárt? Ez nagyon is megvalósíthatónak tűnik, még akkor is, ha az orosz kormány ezt a tervet „befejezetlennek” is tartja. De persze Vlagyimir Putyin nem annyira siet, mint Trump, hogy véget vessen a háborúnak.

Másrészt az amerikai elnök végre előbújt rejtekhelyéről, és a Fox News Radio riporterének, Brian Kilmeade-nek azt mondta:

„Sok határidőt szabtam már, de ha a dolgok jól mennek, akkor hajlamosak vagyunk meghosszabbítani a terminusokat. Bár szerintünk csütörtök a megfelelő időpont.”

Mi a fene történt itt?

Az, hogy Dimitrijev valószínűleg sikeresen félrevezette a világsajtót, éspedig – sajtó útján. Volt már példa az ilyesmire, mint említettem, a Reuters esetében is, kell hozzá egy általában megbízhatónak ismert hírforrás – ez most az Axios volt – ami először csak csepegtetve, majd a maga brutális teljességében nyilvánosságra hozza a szétkürtölni kívánt dokumentumot. Onnantól a világ összes sajtóterméke ezt a főkolompost fogja követni, mint a birkanyáj.

Melynek tartamából világosan látható, hogy nem azért született, hogy elfogadják, hanem azért, hogy:

1. Trump lecsapjon rá, és elkezdje erőltetni az elfogadtatását, mert egy bármilyen ukrajnai béke számára kiutat jelentene az Epstein-botrányból – vagy legalábbis némi időt nyerne ezzel.
2. Zelenszkij ne fogadja, ne is fogadhassa el, ami miatt a kissé pánikban lévő Trump fenyegesse meg, sőt, ha lehet, vesszen is vele össze, és valóban állítsa le a fegyverszállítmányokat és a hírszerzési adatok átadását.
3. Mi több, Putyin se fogadja el, hiszen hiányoznak belőle az általa követelt, totális győzelmet jelentő pontok, de mire ez kiderül, Trump és Zelenszkij már marják egymást és lehetségessé válik a valódi orosz győzelem, mindenféle tárgyalások és fegyverszünetek nélkül.

Valóban a saját szakállára cselekedett volna Dimitrijev? Kötve hiszem. Egy ilyen horderejű lépést nem tehetett volna meg a Kreml tudta és legalábbis hallgatólagos beleegyezése nélkül. Most Witkoff sem sokat szólhat, mert Dimitrijev nem egy hamisítványt hozott nyilvánosságra, amihez neki semmi köze, hanem egy munkapéldányt, egy félkész tervezetet – amit viszont lehet, hogy nem is olvasott még át teljesen. Mindenesetre most már nem lehet tagadni vagy védekezni, azzal a saját halálos ítéletét írná alá, főleg, hogy Trump megragadta azt, amit kínálkozó alkalomnak, lehetőségnek, mentőövnek gondolt, most már sodródni kell az árral. Ha most kinyitná a száját akár ő, akár Dimitirjev, nem azonnal ugyan, de előbb-utóbb mindkettőjüket sajnálatos baleset érné. Egyiküket a Potomacból fognák ki, másikukat a Moszkva vagy Jauza folyóból. De mindkettőjük hátában kés lenne.

Innentől az oroszoké a diplomáciai kezdeményezés és tőlük semmi jóra nem számíthat a világ.

Ez a „béketerv” tehát nem béketerv volt, hanem dezinformációs művelet. Méghozzá sikeres.

Ennek tudatában kellene most kezelni a helyzetet. Ha még lehet.

 

Szele Tamás