„Páratlan rézkori aranylelet-együttest fedeztek fel Borsodban” – írja az Origo. Ez esetben teljesen érdektelen, hogy ki írja és hol, írhatta volna bárki bárhol, mi több, az én életemben bármikor. Ékes példája, hogy „rendszerváltozás” ide, „rendszerváltozás” oda, mit se változott a történelemtanítás.
De már előtte se volt ez másként. Az úgynevezett „kőrézkor” elnevezés keresztatyja a tizenkilencedik században élt, szabadkőműves Pulszky Ferenc Aurél Emánuel (ő még simán rézkornak hívta). Nem kavarom meg nagyon a dolgot, ezért a szabadkőművességet csak érdekességként szőttem bele, noha tudván tudom, hogy ennél azért hangyányit mélyebb és bensőségesebb lehet a kapcsolat, már ami például a történelemtanítást (is) illeti. Elég most annyi, hogy volt egy ilyennek titulált történelmi kor, benne egy Bodrogkeresztúr-kultúrának titulált kultúra, datálják pedig mindezt – kapaszkodjanak meg – Krisztus előtt úgy négyezerre. Talán valakinek beugrik – az Őrölj, malom első fejezeteiben is szó van róla –, hogy ekkorra datálódnak az első írásbeli emlékeink, jó, Mezopotámiából, nem az Északi-középhegységből, persze nem kohászati vagy egyéb technológiai leírások, hanem gazdasági könyvelés, agyagtáblákon, van jelentősége, de majd mindjárt. Persze ez az „ekkorra” barokkos elnagyolás, de ha már az egész múltábrázolás barokkos elnagyolás, ez miért ne volna az? Kifestőkönyv, a szó szoros értelmében, tetszőleges színekre mázolva, ahogy Krétán tette a knósszoszi palota feltárása után az angol (Sir Arthur John) Evans, ezt kivételesen még én is láttam. „Biztos ilyen volt eredetiben.”
Vagy nem. És akkor mi van? Francnak szőrözzünk vele annyit.
Még rendben is volna, ha ettől a lényeg megmaradna. Csak sajnos éppen a lényeg nem marad meg. Még sajnosabb, hogy ez az általános. Itt ez a kabát, Ödönke, tessék belenőni. Vagy belecsökkenni. Belehízni. Belefogyni. Húzod vissza azt a gibbonkezedet, te kis mihaszna!
Lett tehát nekünk történelmünk, alapjaiban ugyanolyan, ahogy az evolúciótan is ugyanolyan, legfeljebb finomítanak rajta. Kabátok, és Ödönke szépen visszahúzza a kezét, ha túlságosan kilóg. Lólábat mégsem írhatok, mert olyat az orvoslás emberben nem ismer, maximum elefántlábat, de annak a nadrághoz van köze. Nem mintha a nadrággal nem az történne, mint a kabáttal. Lényeg, hogy könnyen és gyorsan el lehessen képzelni, és közben még igaznak is tűnjön.
Hiszen könnyen és gyorsan elképzelhető. Nem szórakázunk, kérem. Köp, kitát, nyel.
Adva vannak ezek a kedves borsodi ősemberek, akik – nézzenek csak utána – még egy tisztességes házat se tudtak felépíteni maguknak. „A kultúra népességének kis méretű települései nehezen figyelhetők meg régészetileg, mivel ezek inkább állattenyésztő népek szálláshelyei, mint állandó települések voltak.” Így írja a lexikon. Kalibák, kulipintyók, viskók tucatjai, lazán elszórva, ilyesmik. Éppen hogy felhagytak a gyűjtögetéssel és vadászattal, teszi hozzá a derék Origo, még egy képet is mellékel, felületesen szemlélve indiánok is lehetnének, vagy a Móricka elképzelte ógörögök, akik kiszaladtak a kötelező színházlátogatási maraton alatt kicsit kertészkedni. Szép fehér hacukákban, hölgyeken felül is, urakon – amennyiben azok urak a képen – csak alul, afféle miniszoknyácska.
Ciccciolina, ég veled, elrabolnám úgy a szívedet! Szegény Cipő, de szépen énekelte.
Borsodi előd-honfitársainkat valódi (dehogy valódi, hol vagyunk már tőlük) „honfoglaló” őseink, akikben a bibliai Ábel pásztorvére csörgedezett, ameddig Augsburgnál végleg a földre nem ontatott, nemes egyszerűséggel sártúróknak tartották volna őket, ahogy minden pásztor a letelepült nempásztorokat, Afrikától a Közel-Keletig. Ezek a sártúrók nem voltak túl sokan sem: az említett honfoglalás korában (ötezer évvel később) a teljes Kárpát-medence teljes lélekszáma honfoglalóstól nem haladta meg az egymilliót. Ismétlem: ötezer évvel később. De fontos-e ez? Fontos bizony. Azért fontos, mert ezek a jóemberek és jóasszonyok valóban használtak és hordtak aranyat, sőt ezüstöt is. Mellette pattintott kőbaltát, olvassák csak el a cikket. És? kérdezi az Olvasó. Használtak, hát használtak. Szép is az. Sárga, csillog. Mármint az arany. Mi is szeretjük. „Mi van ebben különös?” Hát csak az az apróság, hogy mielőtt az ember a nyakába, fülébe, bárhová akasztaná, azt az aranyat elő kell állítani. Ki kell bányászni, vagy – erre a cikkíró is rájött – ki kell mosni, valahonnan. Itt már bontogatjuk a siklóernyőt: „a Kárpát-medencéből”, írja szeretett hírharsonánk. „Valószínűleg.” Beültek az autóba, elautóztak a Dunáig, vonat is szóba jöhetett, oszt’ jónapot. Lehetett pancsolni.
Ja, nem.
Hiszen még hatezer (!) évvel később, a tizenkilencedik században, egy száz kilométeres kiruccanás is, például Pest-Budáról a Balaton partjáig, napokat vett igénybe. Közben az állatkáik meg önkiszolgálták magukat otthon, esetleg az arra tévedő haramiákat is, nagy dolog. Állatka ügyes, búza nő, úr nem ír, vagy nem azt, amit kellene. Mindjárt, tudom, megígértem.
Mi is van még? Ha nem pancsi, akkor kapirga. „Felszíni ércgyűjtés”, írja a kolléga. Kis kosárkába, szakajtóba, köténykébe. Tudják, mennyi „felszíni érc” kell egy gramm arany előállításához? Megmondom: átlagosan ezer tonna. És ha nem átlagos? Ha nem átlagos, azaz ha aranybányáról beszélünk, akkor egy tonna. Egymillió, de minimum ezer kiló. Elég izzasztónak tűnik, nemde? Jó sok munkáskéz, amennyi semmiképpen sem volt. Jó sok idő, amennyi szintén nem volt, és ez az aranymosásra is vonatkozik. (Ott már szita is kell, meg egy csepp vegyészet.) És a java még csak ezután jön, hogy tudniillik hogy lesz arany az aranyércből. Nem részletezem, de nem úgy, hogy rakunk egy jó nagy tábortüzet. Kohó kell hozzá, és egyebek. Olyasmi, amit egy ideje leírnak, már csak azért is, hogy továbbadhassák.
Na, ezek nem írták le. Előttük pláne nem írták le, ennél sokkal bonyolultabb számításokat sem, legalábbis nyoma nincs. Vagy azért nincs, mert még nem találtuk meg, vagy azért, mert nem is volt. Az egész tudás ott volt a fejükben. A megalitok emelésétől az aranykohászatig.
Miközben egy házat nem tudtak rendesen felépíteni, egyéb eszközeikről nem beszélve.
Éltek már úgy, hogy nem tálaltak Önöknek mindent készen, melegtől az ételig? Hogy legalább Önöknek kellett a fát behordani, befűteni vele, utána kihamuzni, pár tíz kilométert legyalogolni a bevásárláshoz, csüdig sárban is, vizet húzni, fatüzelésű sparhelten főzni? Tudják, mennyi időt vesz el mindez az életükből, pláne, ha megspékelik állattartással és földműveléssel? Huszonnégy órából minimum tizennyolcat, de ezzel az erővel huszonhatot is írhattam volna. (Még mielőtt megkérdik, érintőleges ezügybeni legutolsó tapasztalataim nincsenek két évesek.) Kisebb gondjuk is nagyobb lesz az aranycsinálásnál. Mérget vehetnek rá. És ezek még mindig elnagyolt részletezések.
Mit akarok én ezzel az egésszel? Mindössze annyit, hogy próbáljanak minden „magától értetődő”, egyszerű és logikusnak látszó rendszerbe egy kicsit belekotorni. Nem kérem, hogy próbálják kibogozni, „hogy volt”, mert az mindig találgatás, csak annyit, hogy ne nyeljék be úgy, ahogy tálalják Önöknek. Miért ne? Azért, amiért ha egy városban, akár abban, amiben élnek, a szemük hordott vonalától felfelé is nézve kezdenek közlekedni, nem ritkán egy másik városban találják magukat. Budapestre különösen érvényes. És ez mire jó? Arra, hogy előkészítsék a következő lépésüket: ha „nem egészen” úgy történt vagy úgy áll a helyzet, ahogy sulykolják, akkor – függetlenül attól, hogy volt valójában – miért sulykolhatják úgy? Innentől elkezdenek megtanulni azzal a szemüveggel nézni, amin keresztül kiválasztják az Önök szemüvegét (mert e két szemüveg nem ugyanaz). Ha pedig hozzácsapják mindazt, amit az előbbiekben leírtam, rá fognak érezni, hogy milyen kor gyermekei. Hogy nem két „oldal” vívja nemes, kontra nemtelen harcát, nem a jó tündérek hadakoznak a gonosz boszorkányokkal, nem a hobbitok-törpök-tündék Mordor Fekete Urával, hanem mindezek legeslegfeljebb csak kollégák ármánykodásai egy cégen belül. Ugyanazt képviselik. Nem azért, mert erre esküdtek össze, hanem azért, mert mást nem tehetnek, ugyanis…
…nincs másik cég. Volt és lesz, de koronként csak egy. Mondhatni, maga a kor a cég, a portékája a szellemisége, és az összes többi, ahogy a világot értelmezteti, arra való, hogy könnyebben csússzon. Rászoktatja Önöket egy tápanyag nélküli zselére, majd amit le akar Önökkel nyeletni, bevonja vele, és tálalja. „Konzervatív”, „liberális”, „vallásos”, „ateista”, mindegy. A konzervatív úgy liberális, ahogy a liberális konzervatív, a vallásos úgy ateista, ahogy az ateista vallásos. A kálvini reális prezencia (az úrvacsorai kenyér és bor csak misztikumától – átlényegülésétől – megfosztott jelkép) és az istentagadó hite semmiben nem különbözik azon kívül, hogy mit mondanak.
Nem kell hatezer évet visszamenniük az időben, ha echte sártúrót akarnak látni.