Az ember – a homo sapiens sapiens, szó szerint – végtelen számú, végtelen összefüggések tárháza, amiben minden szónak, képnek, álomképnek, gondolatnak van egy szimbolikus jelentése, mely jelentését attól a helytől nyeri, amelyre abban a relációban kerül.
A ló a sakktáblán, a ló az istállóban. Az életnagyságú, élő ló egy óriási sakktáblán, vagy egy játékló a játékistállóban. Végtelenül mindegy, mert az is csak jel, amire használják, az egésznek pedig csak és kizárólag személyes jelentése van. Minden személy számára más jelentése.
A betegségnek is, a járványnak is, az úton átfutó macskának is, a futásnak is, az útnak is, mindezek elszenvedésének-konstatálásának-művelésének-használatának is, a többi embernek is, az egész Univerzumnak: még a látszólag legképtelenebb össze nem függéseknek is.
Képtelen összefüggések ugyanis nincsenek. Csak képesek vannak.
Tételezzük fel, hogy most valamiféle „világvégét” élünk. Már itt hibás: tudniillik nem „élünk”, hanem „élek”. Ha most jönne egy kisbolygó, és véget vetne az emberiségnek, nem mondhatom, hogy a húsz éveseknek is világvége van, a negyveneseknek is, meg a csecsemőknek is, plusz nekem: mindezek ugyanis az én álmaim. Ha ez így túl költői, vagy túl buddhista: az én (jel)képeim.
És az én világvégém. Senki másé. Ha felvetem, hogy nagy vonalakban szinte generációnként megjelent a világvége, de száz évenként egyszer biztosan, aztán mégis itt vagyunk, a jelen világvégében, aki öregen, az abban az illúzióban ringathatja magát, hogy ez az ő személyes, külön bejáratú világvégéje, mintegy neki készült, rá szabták, hogy minden vele együtt távozzon, aki meg fiatalon, az egyszerűen rábaszott, nos, ennek sincs értelme, előbbiek okán. Az egész történelemnek nincs értelme, mint történelemnek. És mint egy mesének, amit éppen akkor hallok-olvasok-tanulok, amikor hallom-olvasom-tanulom? Úgy már inkább. Úgy pedig leginkább, hogy hozzáadom a pillanatnyi magamat, mint viszonyítási pontot, és nem a „tényeket” – olvasottakat/hallottakat – kezdem szemlélni, hanem mindezeket plusz magamat.
Hiszen az egészet én játszom. Álomképeknek nincs értelme önálló életet feltételezni, és ebben a kedves Olvasó ugyanúgy benne van, mint a kedves Nemolvasó, és ugyanúgy értelmetlen feltételezni, hogy az ő számára én vagyok az álomkép, mint azt, hogy a legközelebbi okkal minden okozat meg van magyarázva.
Képzeljék el, hogy egy hölgy talál egy csomót a mellében. Majd elmegy orvoshoz is, határozza el, de per pillanat más dolga van. Ballag az utcán, és egy futóra lesz figyelmes, melegítőben, akinek a melegítője hátuljára ez van ráírva: MAMMOGRÁFIA. (Saját, tegnapi tapasztalás, noha se hölgy nem vagyok, se csomót nem találtam a mellemben.) Ha beéri azzal, hogy konstatálja a szinkronicitást, vagy egyfajta rávezetésnek fogja fel, hogy késlekedés nélkül keresse meg a nőgyógyászát, csak a felszín közelében marad. Nem egészen a felszínen, de a közelében. Nem az az elsődleges jelentése ennek a – hogy fogalmazzak? – tanításnak, hogy meghosszabbítsa a sekélyben való tapicskolást, megmentse a hölgy életét, valamiféle „gyakorlati” (értsd: materiális) hasznot lehessen kihoznia belőle, hanem a nyomatékosítás. Az ómenek ómen mivoltukon túl olyasmik, mint a vastag betűvel szedett szöveg. Hogy viszont miről szólnak, jelen példában a hölgynek mit akartak mondani, az a hölgytől függ. Ő a viszonyítási pont, és csak ő. Ő a nulla kilométer, vagy a koordinátarendszer origója. De ez csak példa volt, ugyanis…
…ugyanis még ez a példa is csak az én relációmban érvényes, nekem és rólam.
És? kérdezi az Olvasó. „Azt akarod mondani, hogy nem vagyok?” Hát dehogyis nincs! Ha nem volna, játék sem volna.
Nem járhatok messze az igazságtól, ha azt mondom, hogy minden embernek eljön a világvége, ami az én világvégém. Így jön el, és csak így. S aztán, miután ez az élet lenullázódik, majd az algoritmus másban jelenik meg, máskor és másként, de lényegileg ugyanúgy? Aztán mi lesz? Aztán se lesz más. De mi lesz a múlttal? Mi van az „utaztatásokkor” vagy a regressziós hipnózisban újraéltekkel? Amelyek valódi újraélések, mindössze annyi velük a bibi, hogy – mint minden – átlényegülnek jelen aktualitásokká, ugyanis mást nem tehetnek: ha egyszer vége volt a világnak, akkor vége volt, és ha nincs világ, nincs idő sem. Mivé lényegülnek át? Hogyan lényegülnek át aktualitásokká? Úgy, hogy nem különállásban szemléljük őket, mint azt az életet, hanem mint ezt az életet, aminek egy aktuális mozaikja, és a többivel együtt kiad egy aktuális képet. S ha másképp?
Akkor baj van, és kurva nagy baj lehet belőle. Pszichikus zavar, sőt, pszichiátriai betegség. Legjobb esetben is egy végtelenül nyomasztó élmény, akkor is, ha események szerint semmi nyomasztó nem volt benne.
Ha egy ilyen „utazást” valaki kívülről szemlél, oksági alapon, akkor semmit nem ért meg belőle, maximum annyit, hogy – az utaztatás nem hipnózis, nem álomküszöb, nem kibillentett, hanem teljesen éber tudatállapot, amiben bármit szabad, még viccelődni is: mindenki tudja, hogy hol van és mit csinál – a delikvens fantáziálgat egy kicsit. Kimondja, ami eszébe jut. És a szemlélő ezzel elköveti pontosan az a hibát, amit a nőgyógyászati vizsgálatra szoruló hölgy is elkövethet: konstatálja, hogy mi van, de nem érti és meg sem próbálja érteni, hogy miért van. Még ezt a szót se, hogy „miért”, így csupaszon, önmagában. Az ember ugyanis lehet spontán, de az csak annak véletlen, aki nem véli, valójában ugyanis pontosan annyira szigorúan determinált, mint kerek e világon minden. Nem véletlen.
De ez a „nem véletlen” se lebeg egy fekete lyukban, hanem be van ágyazva egy tágabb személyes kontextusba, az egy még tágabba, és így tovább, mindaddig, ameddig az egész el nem enyészik. Mint a Föld, ha egy űrhajót nagyon távoli célpont felé indítunk róla. Majd a Naprendszer. A Galaxis. És így tovább, ameddig az űrhajó is el nem tűnik saját maga elől. (Itt léptük át a fizika határát.)
Hogy is mondta ma valaki nekem? Próbáljanak koherensen szemlélni. Mindent, egyben. Adják hozzá a világhoz önmagukat, úgy.
Az egész világhoz, világvégéstől.
Akkor csak a lényeg marad.
Ami micsoda?