Gaál Péter: Lelki szegénység

Ez már tragédia. Valójában nem csak az újságírás tragédiája, hanem Magyarország szellemi tragédiájának prototípusa. Csak és kizárólag ezért írom ezt a cikket, mert „kisebb” hibákra már oda se figyelek. Hogy egy mai magyar NER-újságíró nem tud fogalmazni, az tulajdonképpen természetesnek tekinthető.

A „jóság” – értsd: színvonal – itt nem alapfeltétel, mert az alapfeltétel a lojalitás. David Hume-tól származik az a mondás, hogy „intelligencia nélkül nincs jóság”.

Hát, nincs, semmilyen vonatkozásban.

És az együgyűség? A lelki szegénység? Húsvétkor az emberek szeretik a vallásos témákat, még azok az emberek is szeretik, akik a magyar olvasók szellemi hanyatlását hivatottak elősegíteni. Meg kell mondanom, nem eshet nehezükre: a „lelki szegény”, ahogy ők értik, mindenekelőtt rájuk vonatkozik. Similis simili (simile) gaudet. Így és ezért lesz a vallás „a nép ópiuma”, nem másért.

De akkor mi a bibliai lelki szegénység? Hogy legalább egy csöpp olyan legyen ebben az írásban, ami az Önök hasznára válhat (bár igyekszem ilyet mindegyikbe belecsempészni, lehet, hogy ki se tudnám kerülni, mert egyetlen olyan témát sem tartok önmagában fontosnak, e cikk felvezetőjét is beleértve, ami „tényeket” próbál úgy interpretálni, hogy aztán ezek a jámbor olvasókat a „Juhuhuhú!”, illetve „Híjnye!” felkiáltásokra ösztökéljék). Nem érdemes a Hegyi Beszéd véletlenszerűen kiválasztott egyházi kommentárjaira hagyatkozniuk, ezek jelentős részben Önöknek szóló felületes zagyvaságok, nulla beleérzés termékei, illetve a tudatlanságot leplezni próbáló vonalas köntörfalazások.

Tehát a Nyolc Boldogság közül az első. Ugye, nem lepődnek meg, hogy a görög eredetiben szó nincs boldogságról? Már csak azért sem, mert az Újszövetségben használt „makáriosz” (idősebbek talán még emlékeznek egyházi és hivatali nevén III. Makáriosz ortodox görög érsekre – eredetileg Mihaíl Hrisztodúlu Múszkoszra –, az 1974-es török invázió előtti, független Ciprus utolsó előtti – és egyetlen autonóm – elnökére) nem „boldog”, hanem – elsősorban, másodsorban, harmadsorban, a többi ebből következik – „szent”. Megszentelt. Hogy mi a „szent”, azt most nem taglaljuk. De mi a lelki szegénység? Itt kezdődik a halandzsa. A 24.HU öt évvel ezelőtti írásában (Bihari Dániel) Nagypál Szabolcs, római katolikus jogászprofesszor ezt a választ adja: „És akkor lássuk hát: mit jelent, hogy boldogok a lelki szegények? Erre a teológus rögtön megjegyzi, pontosabb, magyarosabb fordítás valószínűleg a ‘lélekben szegények’. Ahogyan a szegény, nincstelen ember teljes mértékben rá van utalva mások szeretetére, jóságára, irgalmára, úgy a lelkiségünkben nekünk is teljesen a Jóistenre utaltan érdemes élnünk. Minden arra érdemest imádságunkba foglalva, és mindenért szüntelenül Neki adva hálát.” Ahogy. A szegény. Nincstelen. Úgy. Mi. Akik. Nem vagyunk. De mégis. Vagy annak. Kellene lennünk. Noha. Nem vagyunk.

A „nincstelen” utániakat már én írtam hozzá. Hogy hol van a jézusi mondatban – „boldogok a lelki szegények: mert övék a mennyeknek országa”, Mt 5,3 – a Jóisten, ráutaltság, irgalom, és az, hogy „hogyan érdemes élnünk”, valószínűleg még a Jóisten se tudja. Az ennél sokkal többre hivatott, orientalista Lőrincz L. László Leslie L. Lawrence néven írt rettenetes ponyváinak tömegnívóra lefokozott tibeti-buddhista prezenciói állnak ezen a szinten.

De ő legalább pénzkeresetből butult le, és feltehetően csak ilyenkor.

Akkor mi az a „lélekben szegénység”? Az, kérem, ha használni is akarják, filozófiai kifejezéssel Occam borotvája. A „feleslegesen ne posztulálj sokféleséget.” A redukció. Az aszkézis. Az, amiért – ha már az Újszövetséget kotortuk elő, persze hogy na, hiszen húsvét hétfő van, ha még nem mondtam volna – Keresztelő (Spirónál – is – Fürösztő) János, majd Jézus elvonult a pusztába. János az egész életét aszkétaként élte le, Jézus azonban nem. Ugyan miért nem? Azért, mert már nem volt rá szüksége. Mert az összes tanítása – az evangélisták által neki tulajdonított tanítás, ez már egy újabb kör, ahol az evangélista úgy beszél magáról, mint másról – innentől csak ráadás. Ez a mahajána (Nagy Kocsi) buddhizmus bódhiszattvája.

Innentől semmi nem érinti az alapokat.

A lelki szegénység a sokféleség redukciója. A levont, korlátozott, és a nulláig tovább korlátozandó számú végső konzekvencia. A mennyiség nélküli, tiszta minőség. Az ember természetes útja.

Minden elvonás, beleértve a megöregedést is, ebben (lehet) segítség. Tőlünk függ.

Az ember azt csinál, amit akar.

És akkor pihenésképp végül a bevezetőben szereplő Origo-cikk. Fogalmam sincs, ki csapta-ollózta össze, én nem találtam. Megértem, mert én se írtam volna alá szívesen a nevem. Még kiderül valami rólam. A mai Origóról már nem derülhet ki, olyan, amilyen. Ugyanazt a közönséget célozza, amit Erdő Pétertől Semjén mesterig a felfelé bukottak zöme. Nem mindenki, én református teológiát végeztem (kicsit jártam azért a katolikusra is), anyukám jó barátja, Kenéz Feri bácsi, és a négy éve elhunyt Cseri Kálmán például nem ilyen volt. Előbbit mélyebbnek gondolom, utóbbit némiképp Girolamo Savonarolához és Jean Calvinhoz, magyarítva Kálvin Jánoshoz hasonlatosnak, de ez már csak [feltételezett] gondolkodásbeli rokonság, semmi egyéb. Nem fogom most egyiküket se elemezni. Amiben mindketten hasonlítanak, az viszont ugyanaz, amiben a NER-minőség (benne az újságírással) nem hasonlít az általuk képviselt minőséghez: a színvonal. A „valamit mondás” igyekezete. A néptanítás. Nem a nép további lökdösése lefelé a lejtőn – ez egyébként általános korjelenség, itt így valósul meg, ott úgy –, hanem felemelési kísérlet. Valami hasonló, amire, kezdve magamon, a magam gyarló módján én is törekszem, ha már írásra adom a fejem. A „sursum vivere”, ahogy László András mondaná: felfelé élni.

Nem lefelé, hanem felfelé.


Amit ezek a magyar kurzus kitermelte szellemi nihilisták, akiknek nincs mit redukálni, mert eleve nem volt semmijük, ami érdemleges, és ezért akiknek a lelki szegénysége nem sűrítmény, hanem hiány, nos, amit ezek művelnek, még a fogyasztói társadalom kitermelte végtelen elsivatagosodásnál is rosszabb. Miért? Azért, mert nem tömörítenek, hanem elvesznek. Elvenni csak azt lehet, ami van. Magyarország nem úgy fogyasztói társdalom, ahogy a Nyugat: itt lózungokat fogyasztanak. Ott – szellemi értelemben – egyre inkább semmit. A semmiből elvenni sem lehet semmit. (Itt és minden esetben tendenciákról beszélünk, nem mindenkiről.)


A cikk alapból teljesen ártatlan téma: az Egyesült Államok legrövidebb ideig hivatalban levő elnökéről, William Henry Harrisonról szól. Ha már nincs aktuális szenzáció, ez is jó lesz, gondolhatták. Az ilyen mondatoktól, mint „A Fehér Ház különféle nyilvános szertartásoknak adott otthont, az európai királyi temetési gyakorlatok mintájára”, már a szemünk se rebben. Vannak azonban magvasabbak is. „[Harrison] 1793-ban ‘Mad Anthony’ Wayne vezérőrnagy segédtábora lett, és megtanulta, hogyan vezesse át a hadsereget az amerikai határon. Részt vett a döntő győzelmben 1794. augusztus 20-én, amely lezárta az északnyugat-indiai háborút.” (sic, segédtáborral, elütéssel) Hogy milyen háborút? Mit keres Rádzsasztán Amerikában? Hát, semmit. E hősi katona-elnöknek, azaz segédtábornak még egy dagerrotípusa (sic!) is látható a cikkben, vagyishogy egy róla készült festmény (he?)… izé… dagerrotípiája. Végülis mindegy, ha a balneológia szólhat a bálnákról, akkor az embernek is lehet dagerrotípusa.

Viszont akkor Indiana is lehet Indiában. Louisiana pedig… ó, a fenyőbe. Lajosba.

Pont ott.


Oszd meg másokkal is!