Most már tényleg vissza kell térnem a saját dolgomhoz – ez nem az? kicsit, de valójában nem, bár igyekszem belevonni valamelyest –, mindenesetre még ma van valamennyi időm, és ezzel is edzek. Talán. Kérdés, mire? – ironizál az Olvasó. És tényleg: mire edzünk?
Régebben, amikor valamilyen testi megpróbáltatással járó rögeszmémet próbáltam abszolválni, egy nagyobb gyalogtúrát, kardióedzésen a két és fél óra biciklizést folyamatosan százhatvanas pulzus mellett, majdnem maximális erősségű fokozaton, megszakítás nélkül – tudják, milyen unalmas az, még ha ott is az ember előtt a Music TV? A folyton ismétlődő blokkokkal, és azt is tudják, milyen egészségtelen így? Hiszen akkor is voltam legalább ötvenöt éves. Kétszázhúsz mínusz az életkor, és ennek a nyolcvan százaléka lehetne a maximális pulzus. Na, ez nem annyi volt. Vagy amikor az általam „sok kicsi sokra megy” elnevezésű programot csináltam, ötnaponként, és közben azzal szórakoztam, hogy összeadtam a megemelt súlyokat, jobb napokon lett vagy hatvan tonna, az három tehervagon, jó sokáig is tartott, egyszer például arra voltam kíváncsi, hányszor tudom kinyomni a húsz kilós alaprudat súly nélkül fekve, négyszáz lett a vége, én szeretem a kerek számokat, ha legyintenek, próbálják ki. Vagy a nyolcszáz felülést egyben rómaipadon, még ha nem teljesen szabályosan is, de feszülő hasizommal. Az még most is menne, s ha megjavulna a vállam és a kezem, szerintem a hatvan tonna is, kis súlyokkal, ha volna terem, ahogy a járvány miatt nincs.
Vidám dolgok ezek.
Nos, mindezenközben, ha fájt valamim, mindig emlékeztettem magam, hogy a halál rosszabb lesz. Ezért írtam le fentieket, a menetrendszerű dicsekvésem mellett.
Kérdés, hogy a halál melyik aspektusa lesz rosszabb. Hogy egyáltalán a halál lesz-e rosszabb?
Hát persze, hogy nem.
Nem a halál a rossz, hanem az élet, már amennyiben az. A rossz mindig az élethez kötődik. De ha a „rossz” az élethez kötődik, oda kötődik a „jó” is! Természetesen. A halál – a meghalás, nem a halál – azért rossz, mert valami kellemesebből indulunk ki. Persze ennek is vannak különböző stációi és variánsai. Miért nem az élettel foglalkozom? – kérdik Önök, joggal. Korom miatt? Biztos amiatt is. Egy börtönben a „szabadsággal” foglalkoznék, éhesen az étellel, egy sivatagban a vízzel, és így tovább, mindig azzal, ami aktuális. Ami aktuális? Ami az aktuális hiány. Még így se pontos: amire aktuálisan vágyunk. A tibeti láma, aki halála előtt saját magát mumifikálja, nem vesz magához se vizet, se táplálékot, csak olyan folyadékot iszik, ami élve kiszárítja, ugyan nem vágyakozik már semmire. Illetve igen, arra, hogy halála után múmia legyen belőle.
Ez is egy hívság. Ezt is le kellene győzni, ha mindentől meg akar szabadulni. Így itt marad nekünk ő, én is láttam efféle holttesteket kolostorokban, a színüktől eltekintve semmi különös nem volt rajtuk, fel voltak öltöztetve, nem különböztek a palermói kapucinus kripta attrakciójától, a múlt század elején spanyolnáthában elhunyt kislány üvegkoporsóban fekvő holttestétől. Lenin elvtárs nem ilyesmire vágyhatott utolsó heteiben, meg is látszana rajta, ha kitakarnák, és ha még ő fekszik a neki szentelt mauzóleumban.
De fentieken kívül mi lehet még előfeltétele a saját halállal való foglalkozásnak, nem hobbiszinten, édesbús zenét hallgatva, a Szomorú vasárnapot, vagy valami „magyarosabbat”, magyaros giccset, nem a járványon, vagy egy minket érintő haláleseten merengve? Megmondom Önöknek: a bizonytalanság. Amikor valami megrendül, például az Önök egészsége. Nem úgy rendül meg, ahogy egy stramm fiatal náthás lesz, horribile dictu – nem koronavírusos – tüdőgyulladást kap (vagy azt, kivéve, ha tudja, mivel kokettál), hanem úgy, hogy közben tudatosul a fizikumuk törékenysége. Kiterjesztve az egész világuk törékenysége. Hogy minden „biztos” csak a virtualitásában biztos. „És a halál? Az csak biztos?” Dehogy, kedves Olvasó. „Miért nem?” Mert… mi is az?
Ha figyelmesen elolvasták az előbbieket.
„A viskó”, William Paul Young regénye – magánkiadásban, miután megjárta a kiadókkal a maga Canossáját – megjelent könyv alakban is, és meg is filmesítették. Az irodalomtól messze áll, a vallásos pamfletekhez már közelebb, amire a film tette fel a koronát, tudniillik szépen kigyomlálta belőle az összes haszonnövényt. Maradt a szirup. Cseh Péter katolikus pap – lassan egy évtizede ismertem meg, egy ideig beszélgettünk, majd letiltott – oldalán láttam meg utóbbi – a film – linkjét, gondoltam, ha már a könyvben találtam valami nagyon is használhatót, ebben is fogok. (Péter atya híresült el Orbán Viktor számonkérésével, ezt bátor dolognak lehetett nevezni, némiképp persze a vak lóéhoz hasonlóan, először szilenciumra ítélték, ma már papként se szolgálhat. Azóta más vonalon is bebizonyította/bizonyítja a pályára való alkalmatlanságát, noha kétségkívül jót akar – hja, kérem, a pokolba vezető út, ugye. A vallás – religio – se nem cirkuszi mutatvány, se nem ifjabb és idősb Schirilla György vagy a leningrádi rozmárok megismételni való teljesítménye, de még elhívés dolga sem.)
Tévedni emberi dolog, mormolta a sündisznó, miközben lemászott a drótkeféről.
A könyv tehát, A viskó, minden vele kapcsolatos ellenérzésem dacára értékelendő. Találtam benne olyat. Valamilyen szinten, de valamilyen szinten mindent el kell kezdeni, lehetőség szerint nem a plafontól. Arról szól, hogy egy erőszakos családi háttérből jövő, vallásos, háromgyerekes ír–amerikai apának egy pedofil megöli a legkisebb lányát, és ezt – érthetően – nemigen tudja se ő, se a felesége – két megmaradt gyermeke feldolgozni. Egy szép napon cetlit talál a zsebében, rajta egy pár soros meghívással oda, ahol a kislánya ruhájára rábukkantak. Aláírás: „Papa”, ahogy a felesége nevezi Istent. Kezdetben rossz viccnek tartja, de később erőt vesz rajta a kíváncsiság, és elautózik a viskóhoz. Tél van, de valahogy kitavaszodik, legalábbis ott. A viskó se viskó már, lakói is lesznek: egy középkorú, afroamerikai néni, egy ázsiai lány, és egy fehér fiú. A Szentháromság, én a néger asszonyságot kifejezetten viccesnek találtam, de a többit is, Jézust kivéve, aki annak rendje-módja szerint fúr-farag, azaz asztaloskodik, noha… ne kukacoskodjunk, kérem, és hagyjuk meg a tetőket Salingernek és a Bibliának. A filmből hamar kiderült, hogy Péter atya miért rakta fel: „Jézus nagyon szeret téged”, szokta volt mondani, szerintem mondja máig, „csodálatos terve van veled”, ez így együtt, khmmm, mindenesetre a filmben a tervre vonatkozó részt kivéve ugyane szavakat használják. Túl sokszor használják, túl felszínesen, amikor a viskó még viskó volt, nem kis tündérpalota, még egy őzike is benézett a nyitott ajtón, jó, szarvaska volt, mindegy. Patás-patás, csak félre ne értsék, ha eszükbe jut a pokolba vezető kövezet.
A filmben már csak az ítélkezésről szóló részt lehetett – nekem – úgy-ahogy értékelni. A görög Sophia is megjelent, olyan görögösre hajazó hacukában, a könyvben is benne volt, ettől függetlenül azonban nem mondott butaságokat. Már ez is eredmény.
Viszonyt a lényeg innentől nemhogy elsikkadt, mármint a filmben, hanem nem is létezett benne. Maradt a cukrozott pempő, és a klasszikus amerikai kisvárosi jópolgár, nyakiban, templomban, énekelve, szelíden, mint a kisgalamb.
Az amerikai kispolgárok külföldön szoktak megvadulni, többnyire a filmbéli Jézus és Szentlélek szülőföldje környékén.
Mi volt a regényben az értékelendő, ha már a filmet mellőzzük? A „Papa csodája.” Így, ezekkel a szavakkal szoktam idézni is. A „rossz” látszólagossága. Az, hogy minden csak eszköz, s minden ugyanarra a célra vezet(het). Ugyanoda. A kvázi mennyei Rómába, a mennyei Jeruzsálembe. A jelképes archaikus-keresztény Róma és jelképes zsidó-keresztény-muszlim Jeruzsálem lényegéhez. Nem „elengedni” kell, illetve igen, de ez csak az első lépés, hanem felismerni. Felismerni és értelmezni. Arról beszélni, amiről beszélünk, arról gondolkodni, amiről gondolkodunk. Vagy akiről. Nem a gyilkosról vagy a halott kislányról, hanem saját magunkról. Benne van ez az Újszövetségben? Benne hát. „… hagyd a holtakra, hadd temessék halottaikat.” (Mt 8,22) Majd: „Ki az anyám, és kik a rokonaim?” (Mt 12,48) Vagy: „Amikor Jézus látta, hogy ott [a keresztje alatt] áll az anyja és szeretett tanítványa, így szólt anyjához: Asszony, nézd, a fiad! Aztán a tanítványához fordult: Nézd, az anyád!” (Jn 19, 26-27, persze hogy János, ki más, azt is tudom, hogy másképp is lehet értelmezni, sőt, de ez – ennek a végtelen szubjektivitása – is minket erősít.)
A halottak története a halottaké. Más története a másé. Ennyire végtelenül egyszerű és szirupmentes.
Minden tragédia csak addig tragédia, ameddig nem jövünk rá, hogy senkinek sem árthat. Papa – ameddig lét van, Papa is van – csodája pedig az, hogy nem csak hogy nem árt, hanem mindenképpen, szükségszerűen, előbb-utóbb használ. Ne egy időintervallumban gondolkodjanak, hanem végtelen időben.
Addig nem végeztetik be, ameddig nem használ, hiszen… ezért van.