A KCNA legfrisebb jelentése szerint Kim Dzsongun pártelnök utasítására mára virradóan kivégezték Kim Dzsongun imperialista ügynököt, rémhírek terjesztése és egyéb diverzáns tevékenységek miatt. A hír nem igaz, bár, amennyit pontosan tudhatunk a Remetekirályság belügyeiről, még elő is fordulhatna.
Már amennyiben szó szerint igaz lenne az a hír, ami az MTI nyomán az elmúlt napban megjárta majdnem a teljes magyar sajtót, illetve – ismerjük be – egyetlen helyen, jelesül a Portfoliónál utánajártak, ők nem is a félrefordított változatot közölték, ellenben viszonylag reálisan számoltak be az illető beszédről. Akkor lássuk előbb az MTI-féle változatot az Indexből:
„Nehéz idők elé néz Észak-Korea – ismerte el az ázsiai pártállam vezetője, Kim Dzsongun csütörtökön, amikor ismertette az ország gazdasági helyzetét.
Az észak-koreai vezető arra szólította fel az országot, hogy készüljön fel egy újabb Nehéz Menetelésre, amivel a jelenlegi gazdasági helyzetet a kilencvenes évek nehézségeihez és az azokból fakadó éhínséghez hasonlította.
A nagy menetelés arra a kínkeserves időszakra utal, amikor is összeomlott a Szovjetunió, Észak-Korea pedig támogatás nélkül maradt, ami százezrek, egyes becslések szerint mintegy 3 millió ember halálával járó éhínséghez vezetett.
Kim már korábban is beszélt arról, hogy Észak-Korea minden korábbinál rosszabb helyzettel néz szembe több tényező hatása miatt, amelyek között a koronavírus-járványt, az amerikai szankciókat és a tavaly nyári heves áradásokat említette. A mostani volt az első eset, hogy az ország nehézségeit nyilvánosan is az éhínséghez hasonlította.” (Index)
Elsőre nekem az tűnt fel, hogy Kim Dzsongun a „Nagy Menetelést” emlegette volna. Ugyanis Kelet-Ázsia, közelebbről éppenséggel Kína történelme már használja ezt a kifejezést, csakhogy nem éhínségre, hanem a kínai Vörös Hadsereg Első vagy Központi Hadseregének a Csianghszi tartományi Jütuból a Senhszi tartománybeli Jenanba vonulását hívják így, ami 370 napig tartott, 1934. október 16-tól 1935. október 19-ig, 12 500 kilométert tettek meg a Csang Kaj-sek által vezetett kuomintangista csapatok elől menekülve. Annyiban mérhető egy éhínséghez, hogy menet közben a sereg kilencven százalékát elvesztette, de csak annyiban.
A másik különös az volt, hogy Kim Dzsongun „az országot” szólította volna fel bármire is. Nem szokása a népnek címezni a beszédeit, ezek rendszerint – ahogy most is – pártaktívákon hangzanak el, a megjelentekhez beszél, nekik szól, amit mond. Az még gyanúsabban nézett ki, hogy bevallaná, miszerint kritikus a helyzet, hiszen Phenjanban még tegnapelőtt sem volt hivatalosan semmi baj és mindenki ragyogó tekintettel építette a fényes jövőt, szóval különös lett volna egy ilyen beismerés. De hát láttam én a magyar sajtóban hasonló MTI-félrefordítást megjelenni, amikor azt állította a hír, hogy Kim Dzsongun „könnyek között kért bocsánatot népétől”, az sem úgy volt, csak senki sem járt utána. Mi tegyük meg, elő a KCNA-t, elő a Rodong Sinmunnal!
Hát igen. Szóval, kezdjük ott, hogy bizony, ez a szép, hosszú beszéd a regionális párttitkárok aktíváján hangzott el, nekik szólt. Az is sok ezer ember, csak épp nem az észak-koreai nép. Akkor vegyük az inkriminált részletet:
„Elhatároztam, hogy minden szinten megkérem a Koreai Munkapárt szervezeteit, beleértve a Központi Bizottságot is, és az egész párt alapszervi titkárait, hogy tartsanak még egy újabb és nehezebb „fáradságos menetet” annak érdekében, hogy akár egy kicsit is megkönnyítsék embereink számára a nehézségeket, mivel ők anyjukként követték pártjukat, és évtizedekig felülkerekedtek mindenféle nehézségen, hogy megvédjék a Pártot és az optimális anyagi, valamint kulturális jólétet biztosítsák számára.
Népünk változatlanul követi Pártunkat, „Anyai pártnak” nevezi jóban és rosszban. Ez egy értékes cím, amelyet az egész világon csak a Koreai Munkáspártnak adományoztak, valamint a legnagyobb megtiszteltetés és dicsőség, amelyet sem milliárdnyi aranyért nem lehet megvásárolni, sem pedig bármiért megkapni.
Most Pártunknak mindenáron méltónak kell bizonyulnia az emberek belé vetett bizalmára, akik fenntartás nélkül anyjuknak szólítják.
Ebből a célból valódi szolgálat vár rá.”
Aha. Szóval távolról sem a népet készíti fel a már nem várható, mert már elérkezett nehézségekre, hanem a pártapparátust, és arra utal, hogy most nehéz idők jönnek, tessék kesztyűs kézzel bánni a néppel, esetleg lehet adni nekik enni is. Az eredeti szöveg választ ad a „Nagy Menetelés” kifejezés használatára is: Kim Dzsongun „fáradságos menetet” emleget, ami Észak-Koreában a kilencvenes évek éhínségét jelenti, mikor is összeomlott nem csak a Szovjetunió, de az egész Közös Piac is, és az addig gyengén muzsikáló észak-koreai gazdaság szó szerint megadta magát, térdre esett, majd elterült a földön. Akkor valóban körülbelül három millióan vesztek éhen, ezt pontosan írja az alaphír.
De a helyzetre akkor sem volt megoldás, most sincs, mivel annak akadálya maga a rendszer.
Az az alkut nem ismerő, totális rendszer, ami az akkori éhínségből annyit tanult meg, hogy a saját polgárainak életével zsarolhatja a világot – emellé fejlesztették ki mintegy másodlagos zsarolási potenciálnak a nukleáris fegyvereiket. Csakhogy ezzel magát a megzsarolt világot állították megoldhatatlan dilemma elé.
Humanitárius szempontból egyszerűen nem lehetne kérdés, hogy – mint más „latorállamok” esetében – akkor is kapjanak segélyt, főleg élelmiszert, ha azt az állam vezetése nagyrészt ellopja, eladja, ilyenkor még a rossz hatásfokú segítség is segítség. Csakhogy senki sem támogatna szívesen egy nagyon rosszindulatú atomhatalmat, amelyik hálából bármikor kirobbanthat egy nukleáris konfliktust, és abból már perceken belül kialakulhat a harmadik világháború.
Ellenben ha nem kapnak segélyt, akkor meg maguktól rátámadhatnak déli szomszédjukra, szimpla zsákmányolás céljából, melynek következtében az Egyesült Államok közbelép, amit Kína nem hagy viszonzatlanul, a térségben szintén szomszédos Oroszország szintúgy nem, Japán is beleszól… és már nyakunkon is a világvége. Patt, se így nem jó, se úgy nem jó, és ez az abszurd helyzet tulajdonképpen kizárólag annak köszönhető, hogy Phenjan az észak-koreai állam fennállása óta sosem volt hajlandó semmiféle nemzetközi kompromisszumra, így most sem az.
Azonban tényleg várható éhínség? Biztos ez?
Úgy néz ki: igen. Phenjanban már csak egyetlen diplomáciai képviselet maradt, az orosz, az is csökkentett személyzettel dolgozik, az ő jelentéseikből tudjuk, hogy habár az országban hivatalosan nincs koronavírus-járvány, nem hivatalosan azonban nagyon keményen harcolnak a világjárvánnyal, mikor a többi diplomata elhagyta Phenjant, az orosz követség azt írta (megint csak az MTI szerint, remélem, oroszul jobban tudnak, mint angolul vagy koreaiul):
„A koreai fővárost elhagyókat meg lehet érteni, egyáltalán nem mindenki képes elviselni a példátlan szigorral bevezetett totális korlátozásokat, az alapvető árucikkek, egyebek között a gyógyszerek hiányát, valamint azt, hogy nincs lehetőség az egészségügyi problémák megoldására.” (MTI)
Értő szem ebből azt olvassa ki, hogy míg a külkereskedelem Phenjan diplomáciája és katonapolitikája miatt állt le, a járványellenes intézkedések miatt mostanra leállt a belső termelés is, és az ország már a minimális önellátásra sem képes.
Tehát igen, lesz éhínség, illetve már van, csak még titkolják, míg lehet, aztán, ha már nem lehet, ráfogják az imperialistákra és megzsarolják vele a világot. Azt a világot, amely távolról sem biztos, hogy olyan jól fog állni élelem és gyógyszer dolgában, mint korábban.
Két megoldás kínálkozik. Vagy az, hogy Kína azonnal támogassa élelmiszerrel Phenjant, és ezért cserébe még a mostaninál is sokkal nagyobb befolyáshoz jusson az országban. Ez lényegében azt jelentené, hogy Peking harc nélkül elnyerné a dominanciát a térségben, és a legendás panmindzsoni határ direkt ütközőpontja lesz Kína és az Egyesült Államok befolyási övezetének. Kim Dzsongun meg ihatja tovább a pezsgőt a villáiban, de már nem lesz teljhatalmú vezér, csak névleges potentát, igazából a pekingi helytartó uralkodna.
A másik lehetőség az lenne, ha az Egyesült Államok felajánlana egy „food for nukes”, „ételt atomfegyverért” programot, és persze így Washington növelné befolyását a térségben, de ezt Peking minden áron megakadályozná (igaz: Phenjan sem hajlandó felvenni a diplomáciai kapcsolatokat Biden kormányával, hiszen akkor összerúgná a patkót a Tiltott Várossal a mostani körülmények között, és az mégis közelebb van).
Peking befolyásának növekedésére viszont Washington válaszolna kellemetlen lépésekkel, szóval teljes a patthelyzet.
Minek következtében lehet, hogy Phenjan a saját szakállára kezd rablóhadjáratba Délen.
Ha erre nem kerül sor, az sincs kizárva, hogy a kínai–amerikai hatalmi egyensúly miatt egyszerűen éhen hal pár millió észak-koreai lakos. Olyan 25,67 millióan élnek ott.
Azért elég abszurd lenne őket éhen veszejteni a világbéke érdekében.