Van a Puzsér-FAM-Nagy Gergely-féle tíz legutóbbi főbűn, az ateizmusé. Mind a három embert tisztelem, másért és másért. Mind a három emberről ugyanakkor gondolom, amit gondolok, részint az általuk demonstrált világnézetről… hopp, hopp! Világnézetről?
Hát persze, hogy nem. Megközelítésről. Ez az: ez a helyes kifejezés itt. Megközelítésről. Plusz a szenvedélyről – mindig irigyeltem, mert egyfajta felszabadultságot jelent nekem, saját kötelékeim alól, annak ellenére, hogy ez is kötelék –, a szenvedélyes keresésről (Puzsér), még az se baj, ha néha úgy tűnik, mintha a hisztéria határán mozogna. Úgy tűnik.
Igen.
És a többiek? FAM kifejezetten nem szimpatizál velem, ami egyáltalán nem indokolja, hogy én se szimpatizáljak vele. Gondol, amit gondol. Még egy eredeti, nagy formátumú, szabadságra törekvő szellemnek is lehetnek rögeszméi. Én legalábbis nagy vonalakban ismerni vélem az ő határait, de semmit nem számít, mert a profit számít, amit munkásságából zsebre tehetek, akár úgy, hogy rávezet valamire, akár úgy, hogy az ellenkezőjére vezet rá. Vagy bárhova máshova. Nagy Gergelyt ismerem legkevésbé, noha az ő szakmája áll hozzám a legközelebb. Az ő szakmája? „Végzettsége?” „Egyetem.” „Milyen egyetem?” „Marxista-leninista.” „Tehát az ön szakmája marxista-leninista?”
A „marxista-leninista”, mint szakma helyébe helyettesítsék be az „Istenről beszélő” kifejezést.
De hogyan beszél Istenről? Hát úgy, mint egy okos kálvinista. Itt kezdődne a bajom, ha kezdődne, tudniillik „kálvinista” éppúgy nincs, mint „lutheránus”, „mohamedán” vagy „buddhista”. Használjuk, használjuk ezeket, de ilyenek nincsenek. Voltak: Kálvin, Luther, Mohamed, Gautama Sziddhártha (páliul Gótama Sziddhattha), de már nincsenek, és akkor se volt rajtuk kívül több. És ha nincsenek, akkor az, amit például „kálvinista” alatt értünk, a (vélt) kálvini tanokhoz való igazodást jelenti, s jottányit se számít, hogy már nem annyira kálvini, mint inkább református. Az elnevezés pontosabb, a lényeg nem változott.
Öreg hiba volna a saját megközelítésemet alapigazságként értelmezve közelíteni ezekhez az emberekhez. Öreg hiba volna támadni őket, mert messze magasan a fölé a színvonal fölé pozicionálom őket, mint ami ma az általános, Nyugattól Keletig, Északtól Délig. Itt is, de még mennyire itt is. Hivatalosan és nem hivatalosan. (Nagy Gergely NER-hez való viszonyát nem ismerem, feltételezem, hogy nem ugrálhat kedvére, amennyiben kedves neki a református lelkészi-teológusi egzisztenciája, akadt katolikus kolléga is, aki megpróbálta, lásd Cseh Péter Mihályt, aztán mi lett a vége.)
Nos, számomra a reformáció az ateizmus közvetlen előfutára. De az ateizmus sem egyszerűen ateizmus, tudniillik így fából vaskarika – azt tagadom, ami nincs, negatívot szorzok negatívval, hogy ebből mi sülhet ki, azt már az általános iskolai számtanban tanítják –, hanem az egyház elleni támadás. Így jön le, bármilyen feltétet raknak rá. Ez a főzelék, a többi az ízesítés. Miről szól az egyház elleni támadás? A hatalomról. Semmi másról, mint a hatalomról.
Ha nincs püspök, nincs király sem, mondta a fővesztése előtt álló I. (Stuart) Károly, Anglia és Skócia hajdani uralkodója.
De miről szól az egyház?
Az egyház nem közvetlenül a hatalomról szól, hanem a hatalom legalizálásáról. Az egyház háttér. Támasz. Az egyetlen olyan támasz, ami a hatalmat tartósan megtarthatja, ha… ha hisznek benne. A világot a vélemény irányítja, írta a Rita Monaldi-Francesco Sorti szerzőpáros Atto Melani apátról, a Napkirály kémjéről szóló egyik könyvében. Akinek hisznek, annak hitelt adnak.
Minden hit alapja a hitelesség.
Ami erről és csak erről szól. Hogy mit gondolnak, pontosabban minek fogadják el. Ez a hitelesség pedig az idővel kivédhetetlenül csökken. Nem az „idő” miatt, hanem – ami az egyházakat illeti – az egyházszolgák miatt. Néha egy-egy nagyobb formátumú egyéniség új lendületet adhat (amit sokszorosára erősít az esetleges vértanúság), de ez a lendület mindinkább csak a zuhanás fékezésére alkalmas. A hitelesség mindinkább átöröklött hitelesség lesz, Jézus, majd az első mártírok vérrel hitelesített érdemei kopírozódnak rá az utódokra, mind haloványabban. Olyan emberekre, akik ezzel a hitelességgel leginkább csak visszaélni tudnak, és vissza is élnek. (Még ugyanazon életben is átöröklődhet a hitelesség – a hitelképesség – vélelme egyik stádiumról a másik stádiumra: Orbán Viktor például mindmáig az 1989-ben elmondott öt perces, kétes tartalmú beszédének gyümölcseit élvezi. Jókor volt jó helyen, és az egész jól sült el. Úgy látszott, de ez bőven elég.)
A katolikus egyház pozíciójának megingása két vonalon indult el: világi és egyházi vonalon. Plusz saját önsorsrontása, teszi hozzá feleslegesen az Olvasó, tudniillik ez az alap. Ez a kivédhetetlen alap. A főpapság életvitele és a tanok (az alsópapságtól és néptől elvártak), ellentétbe kerülése, végső soron a látottak és hallottak ellentéte. Hogy mi volt mögöttük, a kutyát nem érdekelte, és ma sem igen érdekli. Úgy nagyjából erről szólhatott a műsor, nem volt időm végignézni, csak az első főbűnig, a történelemhamisítás főbűnéig. VI. Sándor (Roderic de Borja, olaszosan Rodrigo Borgia), a reneszánsz pápa mesze nem csak „utálatosságokat” csinált az életében, de a távolról sem ateista reformációnak mégis ő adta meg azt a végső előtti löketet, azt a hitelességet, amitől mindmáig prosperálhat. Miért? Mert így sikerült bevinni a köztudatba. Így sikerült elhitetni. A meghurcoltak, hívők és prédikátorok ezt tovább erősítették.
Mindennek pedig az ég adta világon semmi köze nincs semmiféle tartalomhoz. Mondhatni, a vélekedés helyettesíti a tartalmat.
A világi vonal a humanizmus-reneszánsz-enciklopédizmus-felvilágosodás-materializmus-ateizmus volt, a (keresztény) egyházi vonal az előreformáció-reformáció. Innentől már ezekre is egyre kevesebb szükség van. Lázadások ha akadnak is, alkalmazkodnak a korhoz.
Az ember értékrendje a sertés értékrendjéhez kezd konvergálni.
Fogyasztó lesz. Mindinkább csak fogyasztó. Azt fogja szeretni, aki hájasodó testét és hájasodó szellemét kiszolgálja. A jövő a bulimiáé, nem a megtisztulásé. Egyetlen, mégoly szenvedélyes Puzsér Róbert se lesz képes az elhájasodó szívekbe bármilyen szikrát csempészni. Egyetlen FAM se lesz képes az elhájasodó agyakat megmozgatni. Egyetlen Nagy Gergely…. hát, hát. Ahhoz látni kellene, hogy az az út, ami Isten útjaként jön le neki, valójában kié.
Már jó régen kié. Minimum lassan ezer esztendeje, Vald Péter, alias Pierre Valdès óta.
Abban a kevésben, amit a műsorból hallottam, megütötte fülemet Galileo Galilei neve. Hogy őt – Galileit – távolról sem azért ítélték szilenciumra és házi őrizetre, mert heliocentrikus világképet hirdetett. Odáig nem jutottam, hogy mit mondtak, de aligha mást, mint amit most leírok: mert összeveszett a jezsuitákkal, és saját patrónusával, akiből később pápa lett. Galilei magánemberként nem volt kellemes alkat. Summa summarum tehát – úgymond – nem a tudós kontra egyház ellentétéről volt szó, hanem személyes ellentétekről, megspékelve némi szakmai rivalizálással. Csak hát – ismét leírom, még nem néztem végig a műsort – ez a dolognak csak az egyik fele. Ugyanolyan fele, mint amit az „ateizmusnak” tulajdonítanak. A másik fele a prioritások. Az tudniillik, hogy melyik az első. Hogy kinek van nagyobb tekintélye. Akármennyit teszek akármilyen kevés ellenében, hogy a korabeli főpapokat-inkvizítorokat jottányit se érdekelte, hogy mi forog mi körül. Őket az érdekelte, hogy az a szervezet, amit képviselnek, mit kénytelen mondani saját tanrendszere kényszerítéséből (nem a Bibliából), sőt, hogy mit mondott addig, és ha most egy tudós ezt megkérdőjelezi, és ezt hagyják, milyen következményei lesznek az egyház hitelességére nézve.
Csak az.
Térben élünk. Itt nincsenek síkidomok. Nemhogy egy dimenzió nincs, legfeljebb elméletben, de még kettő sem. Több van.
A kérdés mindaddig, ameddig szilárd hatalmat akarunk a társadalomnak, mindig hit kérdése lesz. És messze nem mindegy, nem a hit mibenléte nem mindegy, hanem a hit szilárdsága.
A hitelesség.
És minden, ami ezt a – rég nem létező – szilárdságot megingatja, meg fogja ingatni az egész társadalom szilárdságát is. Amikor Perintfalvi Rita teológusnő – tökéletes összhangban mindazzal, amit deklaráltan nem képvisel – az egyházi abúzusokat boncolgatja, nem az egyházat szolgálja, hanem a megingást. Még akkor is, ha látszólag igen üdvös tevékenységet fejt ki. Az egyházat nem lehet megtisztítani. A keresztény egyházat sem, a többit sem.
A rendszerek olyanok, mint a vak ló. Nem is ló: öszvér, annak minden csökönyösségével és megátalkodottságával. Nem lehetnek mások, mert ha mások lennének, akkor nem ők lennének.
A lovakat lelövik, ugye?
Na, az öszvéreket is.