Géza. Mármint a Bereményi. Élőben soha nem találkoztunk, csak az útjaink futottak össze közös fehér babák és közösnek tűnő, általam is levont konzekvenciák révén.
S most a kormánymédia lehozott vele egy riportot, lévén hogy… lévén, hogy hetvenöt éves, de azt már januárban betöltötte. Végül is mindegy, én is szoktam mondani, hogy születésnapom volt.
Elkövettem az a hibát, hogy megpróbáltam meghallgatni.
A riporter hölgy (az Origótól), mentségére legyen mondva, böcsületesen erőlködött. Nemigen kapott jó végszót, azaz kezdőszót, tudja fene, mi micsoda, ez is relatív, Géza is erőlködött, de így is nyögvenyelős lett. Nagyon nyögvenyelős. Egyikük se lehetett a másik ínyére, kár, hogy nem anyák napján esett meg az interjú, mert akkor egy anyukára biztosan gondoltak volna, az ötletgazdáéra, én legalábbis gondoltam volna.
Géza nem tűnik ideális riportalanynak, na. Írni fényévekkel jobban tud, hogy ne hagyjam már Önöket tőlem megszokott képzavaraim egyike nélkül. Nem tudtak beszélgetni, ők ketten, Szilléry kisasszony és Bereményi úr. Így pontos, alkalomra applikálva. Egy riporter, aki nem tud kérdezni, és egy író, aki nem tud beszélni.
Micsoda poen, mondaná Major Tamás.
Bezzeg Bayer kollégának kétezer-tizennyolcban nem volt szüksége Gézára, hogy elmondja, amit el akart.
„Bereményi Géza valóban élő klasszikus, és ezt senki nem veheti el tőle, még ő saját maga sem, a beszari, megfelelési kényszeres, segghülye nyilatkozatával sem. Annak ellenére marad élő klasszikus és zseniális író-költő, hogy láttam a fényképét. Egy alkoholista vén fasznak tűnik rajta.”
Ez most valahogy süllyesztőbe került. Barbie nem kellemetlenkedik, nem ócsárol. Őt pont ezért rakták oda, az „alkoholista, vén fasz” pedig már „mintha tudatosan távol akarná tartani magát a napi politikai vitáktól”, amint a kedves hölgy a szájába adta.
Itt, kérem, diktatúra volt.
Mármint a riportalany gyermek- és ifjúkorában, az átkosban. Mindig az az átkos, ami volt. Zsarnokság. Illyés Gyula szép verset is írt róla.
Zsarnokság? A „zsarnokság” egyike az elcsúsztatott kifejezéseknek. Zsarnokság ugyanis monarchiában van. A monarchia szélsőértéke. „Demokratikus” megfelelője a diktatúra. A kommunisták így is hívták a magukét. A „demokráciával” ellentétben legalább ebben nem beszéltek mellé.
És akkor Bereményi miért? Tudatlanságból? Lehet, de nem biztos. Azért ott is akadhatnak, akikben pislákol az árnyalatok iránti érzék. A „zsarnokság” inkább valami érzelmi izé, így jön le Terka néninek és Sanyi bácsinak, olyan szenvedélyes valami, mint a kínzás kontra az elnyomás, utóbbinak se íze, se bűze. Száraz és hivatalos. És ha Bereményi mégis tudja, amit erről tudni illik? Tudata mélyén tudja?
Hiszen mi demokráciában élünk! Vagy? De hát abban sem!
Akárhogy is, rossz, aki rosszra gondol. Még rosszabb, aki helyesen társít.
Diktatúráról egy szó se essék. Se alkoholistáról, se vén faszról.
Félreértés ne essék: Bereményit kifejezetten és nagyon szeretem. Nem a Hídembert tartom a legsikerültebb művének, amivel a riport zárul – mi mással zárulna -, de ez e szempontból lényegtelen, a dalait is nagyon szeretem, persze azokat sem egyformán. Minden nagyon szép és nagyon jó, kivéve, ami nem, de Géza már talán túljutott a világi ambíciók korszakán. Ha igen, kifejezetten előnyére lesz neki.
Akkor folytathatja az általa megélt korok általa eltorzított krónikáját (semmi pejoratív értelem, mert ezt senki nem kerülheti el, saját alanyiságából), talán jelenkorral bezárólag. „Elfogulatlanul”, „szabadon” (természetesen ezek sem lehetségesek), de mindenképpen kegyetlenül. Most, hogy valamiképp visszafogadták? Sztálinnak is voltak efféle hóbortjai. A fantáziátlan Hitlernek nem, de hedonista birodalmi marsalljának, Göringnek már igen. És ha képes rá? A kegyetlen őszinteség mindig elsősorban az önmagunkhoz való kegyetlenség, mert a „világ” – a rendszer – kevéssé tolerálja. „Némelyik jobban, némelyik nem annyira jól.” Nem, kérem. Egyik se jól. A különbség a neuralgikus témákban van. A negatív hívószavakban. Ami ott most rasszista, homofób, emancipációellenes, szexista, az itt internacionalista, globalista, magyargyűlölő, oltásellenes, vírustagadó, migránssimogató, bevándorláspárti, és így tovább. Minden rendszernek megvannak a maga tiltott szavai. Tiltott – szalonképtelen – beszéde.
Mit lehet egy régi betűvetőnek hetvenötödik születésnapja elmúlt alkalmából kívánni? Hogy jusson el a nyolcvanadikig, még azon is túl, betűvetése teljes birtokában? Ez az udvariassági kör. Nem. Nem ezt kívánom Gézának.
Az önmagával szembeni kegyetlenség adományát kívánom neki. Hogy még sokáig legyen alkoholista, vén fasz.
Hogy egyáltalán, legyen még, és maradjon is az.