Nem vagyunk mi tisztában a dolgok fontosságával, kérem. Én legalábbis nem: majdnem kihagytam szerény, mindennapos krónikámból a nap hírét, mely szerint Müller Cecília megengedte, hogy a gyerekek bevigyék az óvodába a nyunyókát. Ez a hír, a többi csak sallang.
Sallang, és feleslegesen vonja el figyelmünket a nyunyókákról az, hogy ma van a sajtószabadság nemzetközi világnapja, sallang, hogy akadtak, akik fel akarták darabolni Bosznia-Hercegovinát (ez ügyben annyi valódi újságot mondhatok, hogy a világon mindenki tagadja a tervet, magyar részről egy pontos, elemző kerekasztal-beszélgetés magyarázta el, miért nem érdekünk egy ilyen átrendezés, de ma már Heiko Maas német külügyminiszter is nyilatkozatban határolódott el tőle, tehát rejtély, kinek állt érdekében elterjeszteni ennek lehetőségét, viszont bárki is tette, nem voltak jók vele a szándékai), és sallang, hogy minden eddiginél rosszabb dolgok készülődnek a Kínai Népköztársaság és az Amerikai Egyesült Államok között.
A magyar most a nyunyókát ünnepli.
Szabad a sör, szabad a nyunyóka.
Nem kisebb ember figyelmeztet a kínai helyzet romlására, mint Henry Kissinger, aki pedig tud egyet és mást Kelet-Ázsiáról, és nem csak Vietnamról – neki jutott az a feladat annak idején, hogy valahogy léptesse ki az Egyesült Államokat a vietnami háborúból. Nem az, hogy megnyerje, az már akkor lehetetlen lett volna, de nem volt kisebb feladat abbahagyni sem a konfliktust.
Kínáról sem tud keveset: ő volt az, aki rábeszélte Nixont, Mao Ce-tungot és Csou En-lajt a két nagyhatalom közötti közeledésre, nyitásra, a gazdasági és kulturális kapcsolatok felvételére – márpedig aki bármire képes volt rábeszélni akár Maót, akár Nixont, az komoly mestere a világpolitikának és ismerője a léleknek. Járt neki az a Nobel-békedíj, inkább járt, mint másoknak, akik szintén megkapták.
Kissinger arra utal a Guardianban, hogy nagy a baj. A világra nézve a legnagyobb fenyegetést a két legnagyobb gazdaság, az Egyesült Államok és Kína hidegháborúja jelenti. Sokkal komolyabb a veszély, mint amikor a Szovjetunió és az Egyesült Államok feszültek egymásnak (azt már én teszem hozzá, hogy hiszen pont ezt enyhítette a Nixon-Mao találkozó, Peking amúgy is rosszban volt Moszkvával, ez egyértelműen Washington felé sodorta, ellenben most épp Moszkva igyekszik Pekinghez közeledni és Washington sehogyan sem tudná ezt megakadályozni. Már csak az a kérdés, Peking mit szól a dologhoz).
„Ez a legnagyobb probléma Amerika számára; ez a legnagyobb probléma a világ számára is. Mert ha nem tudjuk megoldani, akkor fennáll a veszélye annak, hogy az egész világon egyfajta hidegháború alakul ki Kína és az Egyesült Államok között – mondta Kissinger a McCain Intézet globális kérdésekkel foglalkozó Sedona Fórumán.
A két szuperhatalom gazdasági, katonai és technológiai képességeinek keveredése több kockázatot rejt magában, mint a Szovjetunióval folytatott hidegháború. Míg a nukleáris fegyverek már a hidegháború idején is elég erősek voltak ahhoz, hogy az egész földgolyóban helyrehozhatatlan kárt tegyenek, a nukleáris technológia és a mesterséges intelligencia fejlődése – amelyben Kína és az USA egyaránt vezető szerepet játszik – megsokszorozta az ítéletnapi fenyegetést. Az emberiség történetében először az emberiség képes arra, hogy véges időn belül kipusztítsa önmagát. Most a nukleáris kérdéshez hozzáadódik a hi-tech kérdés, amely a mesterséges intelligencia területén, lényegét tekintve azon alapul, hogy az ember a gépek partnerévé válik, és a gépek képesek meghozni saját döntéseiket adott kérdésekben. A hi-tech hatalmak közötti katonai konfliktusban ez kolosszális jelentőséggel bír.” (Guardian)
De alaposabban is rávilágít a gondok lényegére:
„A Szovjetuniónak nem volt gazdasági kapacitása. Katonai technológiai kapacitásuk volt. Nem volt olyan fejlesztési technológiai kapacitásuk, mint Kínának. Kína hatalmas gazdasági hatalom amellett, hogy jelentős katonai ereje van.”
Sőt, még megoldást is kínál:
„Az USA Kínával szembeni politikájának kétirányú megközelítést kell alkalmaznia: szilárdan ki kell állni az amerikai elvek mellett, hogy megköveteljék Kína tiszteletét, ugyanakkor folyamatos párbeszédet kell folytatni és meg kell találni az együttműködés területeit. Nem mondom, hogy a diplomácia mindig előnyös eredményekhez vezet. Ez egy összetett feladat… Senkinek sem sikerült még tökéletesen megoldania.”
Sajnos minden jel arra mutat: Henry Kissingernek igaza van (és valahol, mélyen, titokban talán Peking is erre a megoldásra vágyna: egy nem nyíltan ellenségeskedő, egymással itt-ott közreműködő, ám lényegében rivalizáló viszonyra a két világhatalom között). Vagy ki tudja. Peking szándékai kifürkészhetetlenek: meglehet, hogy a rivalizáló megoldás volna ínyükre, azonban odáig eléggé fenyegető úton próbálnak eljutni.
Épp tegnap közölte haditengerészeti forrásokra hivatkozva a valaha szebb napokat látott South China Morning Post, miszerint:
„Kína új, tengeralattjáróról indítható rakétái képesek elérni az Egyesült Államokat is!”
Ez azért hogy úgy mondjam, nem a kompromisszumos és nem is a rivalizációs megoldás keresésére utal. De lássuk, mit ír a Hong Kong-i lap!
„A Type 094A, vagyis a Jin-osztályú, nukleáris meghajtású és ballisztikus rakétákkal felszerelt tengeralattjárót (SSBN) múlt pénteken mutatták be a Népi Felszabadító Hadsereg haditengerészete megalapításának 72. évfordulója alkalmából rendezett ünnepség részeként. Képes a JL–3, vagy Julang (Nagy Hullám) SLBM kilövésére, amelynek hatótávolsága több mint 10 000 km (6 200 mérföld) – mondta egy, a haditengerészethez közel álló forrás. A Type 094A a Type 094 továbbfejlesztett változata, amely a hidrokinetikus és turbulens rendszerek fejlesztésével leküzdötte az egyik fő problémát – a hajtómű által okozott zajt –, lehetővé téve a nagyobb teljesítményű JL–3 hordozását – mondta a forrás, aki a téma érzékenysége miatt névtelenséget kért. A frissítés előtt a tengeralattjáró a gyengébb JL–2-vel volt felfegyverezve, amely csak az Egyesült Államok északkeleti részét tudta eltalálni, de most már az egész amerikai kontinenst képes lefedni.” (South China Morning Post)
Akkor most egy kicsit ne játsszuk az ostobát. A SCMP-hoz ilyen információ csak egy módon juthatott: ha nem egyszerűen eljuttatták a szerkesztőségnek, de egyenesen üzenik Washingtonnak, hogy „Nézzétek csak, mink van!” Kínában ennél kisebb titkok kiszivárogtatásáért is tűnnek el emberek nyomtalanul (mondjuk tűnnek el semmiért is), ez része annak a nem kicsit riasztó kínai flottafejlesztési tervnek, amelynek köszönhetően a kínai haditengerészet flottaegységeinek száma 2018-19-re meghaladta az Egyesült Államokét. A számuk persze lehet nagyobb, ha a minőséget nem nézzük, és azt se feledjük, hogy Kínának még csak két repülőgép-hordozója van.
Az elsőnek, a Liaoningnek kalandos útja volt: eredetileg 1988-ban épült, a Szovjetunióban, az Admiral Kuznyecov-hajóosztály második tagjaként, akkor még Rigának hívták. 1990-ben átkeresztelték Varjagnak, ukrán tulajdonba került, aztán majdnem a roncstelepre, ugyanis elloptak róla minden mozdíthatót, végül egy makaói fedőcég vette meg 1998-ban (hajtómű, kormánylapát és működő rendszerek nélkül), elvileg kaszinóhajónak, Si Lang néven. Hogy, hogy nem, a makaói cég csődbe ment, ahogy a hajó megérkezett, aztán senki sem látta a hordozót, míg 2012-ben elő nem került a talieni haditengerészeti támaszponton, Liaoning néven, mint az első kínai repülőgép-hordozó. 2019-ben hivatalos bejelentés szerint hadrendbe állt a második ilyen kínai flottaegység is, a Shandong, ami… hát… nagyon hasonlít a Liaoningre, de ez végül is Kína dolga. Azért a Shandongot nem mutogatják annyit, mint az elődjét, de ne vesszünk el a Sárga-tenger örvényeiben: az a lényeg, hogy Kínának komoly hadiflottája van, nukleáris robbanófejekkel ellátott ballisztikus rakétákat hordozó tengeralattjárókkal, repülőgép-hordozókkal és számbeli fölényben van az Egyesült Államokhoz képest – a minőségbeli fölényre nem vennék mérget, sőt.
Lehet, hogy akarják használni a fegyvereiket, lehet, hogy csak erőt kívánnak demonstrálni velük: nem tudhatjuk.
Henry Kissingernek igaza van: ez most nem az a helyzet amiben helye volna az agresszív reakciónak és nem is az, amiben engedni lehetne. Ebben a helyzetben el kell érni azt a kiegyensúlyozott nyugalmi állapotot, ami – akár némi rivalizálás árán is – mindkét félnek megfelel hosszabb távon.
Nem könnyű feladat, és – hogy is mondta Kissinger? – még soha, senki sem oldotta meg tökéletesen.
Mindegy, ez csak sallang.
Mi, magyarok foglalkozzunk csak a nyunyókával, nálunk az a hír.
Építsünk interkontinentális, nukleáris, ballisztikus nyunyókákat.