Gaál Péter: Szolgálati

Így mondaná Szele Tamás barátom.

Mostantól nem halogathatom tovább. Nem állapot, hogy havi egy részt írok a Malomból, ellenben egy csomó szedett-vedett minőséggel folyamatosan terhelem Önöket és magamat (a Malom szintjén szedett-vedett, mert azok között is van azért pár, ami egy jövőbeni válogatásba bekerülhet, azokat külön kezelem, kérdés persze, mi van a régebbiekkel, melyeket más postafiókjába mentettem, de talán azok is megvannak, csak össze kell őket szedni, ami, valljuk be, nem lesz egyszerű – tizenegy év és jó pár ezer oldal). Szép, termetes mondat lett ez is, ugye?

Néha – néha – lesz nem Malom is, de csak néha. Nekem nem adatott meg az a kegy, mint Tamásnak, hogy nyolcvan különféle cikket tud írni egyazon napon, és egyazon (magas) minőségben. Persze az ő fővonala is más, de ettől még irigylem. Én, ha kizökkenek az adott témából, akkor kizökkentem belőle, onnantól az a nap már e szempontból halott. Ráadásául belezökkennem se könnyű, érzem most saját bőrömön, pedig ez nem volt nagy kihagyás az ezelőttihez képest. Ha végig akarom csinálni, akkor ezt és csak ezt kell végig csinálnom.

Tegnap felhívott egy kedves ismerősöm, hogy tanácsot kérjen tőlem. A cégnél, ahol dolgozik, megjelent egy kormánypárti csávó, hogy sürgősen el kellene költeni pár száz milliós EU-pénzt, huszonöt százalék önrész kéne, és neki privátim öt százalék, hogy mit szólok ehhez? Gáláns, úriemberes ajánlat, mondtam neki. A régi szép SZDSZ-es időkben az az öt harminc százalék volt, de a Fidesz se maradt le tőlük, hallottam már nyolcvan (sic!) százalékot is. Nem elírás.

Nyolcvan.

Ez az öt százalék még aprópénznek is kevés egy becsületes, korrupt ember számára.

De mit akart a kedves ismerős? Hát, neki etikai problémái voltak. Először találkozott face to face ilyesmivel. Én mással se húsz éven keresztül, három cég tulajdonos-ügyvezetőjeként.

Bakfitty, válaszoltam. Felejtse el. Ez így marad, ilyen volt, és ilyen is lesz. Legfeljebb átkonvertálódik valami másba, mint a kínai házi specialitás pálinka. A kínaikum, vagy mi, aminek számunkra poloskaízű palackjának darabja úgy három-négyezer eurót is kóstálhat.

De inkább nem konvertálódik át.

Athénban kezdődött – arra mondjuk, hogy ott demokrácia volt –, dehogy Athénban, volt az mindig mindenhol, mint a prostitúció, királyi udvaroktól a kvázi-köztársaságokig, mint Velence és Firenze. Mindegy, hogy despota trónolt a csúcson, vagy egy úgynevezett tanács. Egy király, két király, gerúszia, egy császár, két császár, három császár, négy császár, „pogány” császár, keresztény császár, szultán, cár, tennó. Kagán, hetman, gyula, pápa, ajatollah, főtitkár, első titkár, elnök, válogassanak.

A mérték, kiáltanak fel Önök! Igen, a mérték nem mindegy. De ezt Önök nem fogják érezni.

Ámerika! Ott se méznyalogatás semmi, higgyék el, ha még nem tudják. Ott se az élvezkedés csúcsa a szociális ellátás (se), letartóztatottnak lenni meg egyenesen ellenjavallt, „jogállam” ide, „jogállam” oda. A jogot az állam hozza és ő is alkalmazza, mivel pedig állam, mint konkrétum nincs, a nagyon is konkrét hivatalnokai.

De az a kevés, amit mégis lehet tenni! Azt meg lehet. Rengeteg harc, szenvedés és áldozat árán. Annak, akinek ez a hivatása. Onnantól ez a lényeg, nem a körítés. A hívatás és a hívatás ára. Kapcsolt velejárók, mindig, nálam is, noha nekem ez csak mellékszál.


Mert azért én sem bírom ki mindig.

Meg is fogom fizetni, ha fönt úgy döntenek. Egyelőre még csak az elhallgattatással, pontosabban abszolút parkolópályára tevéssel. Nem baj. Rég rossz, ha valaki kívül méri le, ami belül mérendő.

Ez a Próféta szavaival a nagy szent háború, ellentétben a kis szent háborúval.

Ezt kell nekem most megvívni, ha eddig elmulasztottam.


Oszd meg másokkal is!