Szegény József Attila, nem egészen úgy érthette, ahogy aztán lett. Még a tankig csak-csak, de utána… szóval, ha megéli a háborút, és túl is éli – ami erősen kétséges így utólagos szemmel is –, tehát utána ugyan minden valószínűség szerint piedesztálra emelik, de hogy ottmaradt volna-e, szintén erősen kétséges.
Nehezen bírom elképzelni, amint Zelk Zoltánnal verseng egy Rákosi elvtárs hatvanadik születésnapjára költött remekkel.
Esterházy, tudják.
Izraelben, ugye, most az van, ami van. Innentől mindenki elkezd okos lenni, pedig akkor lenne a legokosabb, ha hallgatna. Jó ürügy erre és arra, van pro, kontra bőven. Kifogyhatatlan tára az a térség (is) az ürügyeknek, hogy kell minden elfojtott frusztrációt takaros előítéletekbe csomagolni, kezdve onnét, hogy „kinek van igaza”.
Hát nekünk, természetesen. Már Göring megmondta, amikor az Erdéllyel kapcsolatos magyar-román huzakodás került szóba: ő egyáltalán nem érti, hogy lehet ez vitakérdés e két ország számára, amikor Erdély sokkal inkább német, mint magyar vagy román.
Na persze Göring mondott sok minden mást is nem túl hosszú élete során. Például a zsidókról. Göring valahogy olyan joviális, vicces bácsiként vonult be a köztudatba. Egy menthető okokból elhízott első világháborús hős, aki szerette a nőket, az eszemiszomot, morfiumot (sajogtak a sebei, hogy ezeket a sörpuccsban szerezte, nem a háborúban, na sag’ schon, amiként az is, hogy ezért kezdett elhízni), vadászatokat, ezt a rövid békeévekben még Lord Halifax angol külügyminiszter is kihasználta, el is nevezték érte Angliában Hallalifaxnak. Ő olyan Torgyán-féle volt, így él a magyar szívében, pedig Torgyán se csak viccelni tudott, béke poraira, de azért Göringet nem közelítette meg.
A vicces emberek se viccelnek mindig.
Göring szerint a zsidók ideális otthona valahol az északi Jeges-tenger partján volt elképzelhető, ezt aztán a Wannsee-konferencia némiképp módosította, de arról nem ő tehetett, mármint közvetlenül nem. Ő beérte a műkincsekkel, nem volt persze ezzel egyedül, például Zsukovnak is azt vetették bukásakor a szemére, hogy túl sok Rubens lóg a falán. Nem mintha ez korábban bárkit is érdekelt volna: a szovjet marsalloknak egy vasúti szerelvény, tábornokoknak egy tehervagon hadizsákmány járt, a közkatonának maradtak az órák, amiket aztán hazafelé annak rendje-módja szerint szépen lecsatoltak a karjukról a szovjet határon. (A híres Reichstag-fotón látható zászlókitűzéses jeleneten, amelyet szokás szerint többször elpróbáltak – Budapesten a Parlament előtt az Operán – a zászlótartó szovjet – legújabb verzió szerint dagesztáni, eredetileg grúz – katona kezéről is le kellett állítólag retusálni a plusz órákat.)
Visszakanyarodva a Közel-Kelethez: hogy mi van ott, vagy máshol, azt innét meg nem lehet mondani. Onnét se, mosolyognak Önök, és persze, onnét se. Belülről nézünk kifelé. Pedig befelé kellene, ezt viszont a Próféta mondta meg, minden jelenkori közel-keleti baj gyökérembere. Indoka, így pontosabb. Rá lehet fogni, ahogy a zsidókra is rá lehet fogni sok mindent, szolgáltassék igazság, az arabokra is. Akik „nációnként” annyifélék, ahányan vannak.
Olyan tudniillik, hogy „zsidó”, csak az absztraháló gondolkodásban létezik, a földre leereszkedve, az ilyesmibe belemélyedni lusta ember agyában. Az arabokra ugyanez vonatkozik. A Közel-Kelet még ezt is megfejeli, többszörösen.
Messze nem mindegy, hogyan nézzük. Hogy mi a primer szempont: a nemzetiség, a vallás, a gazdaság, a földrajz (úgy is, mint Lebensraum, és úgy is, mint nagyhatalmi pozíciószerzés). Már az elsőnél bajban vagyunk. Izrael zsidó lakosságának csak egy része zsidó, a többi a nürnbergi törvények tükrözése folytán annak számít, mint izraeli állampolgár, a csalásokról ne beszéljünk. Az „arab” körülbelül olyan gyűjtőfogalom, mint a „néger”, ha valakit ez sértene, „fekete”, bár más is „fekete”, nem csak a négerek, és bár ez is ugyanaz, a latin „niger”-ből, ami feketét jelent, de oda se neki, legyen inkább „afrikai”? De akkor az amerikai kontinens lakosságának tetemes része, Kálid Artúr, esetleg Puskin dédnagypapája – név szerint Abram Petrovics Hannibal, Nagy Péter cár tábornoka – smafu? Hagyjuk. Marad enélkül is elég gyűjtőnév. Afgánok, mórok, etiópok, indiánok, eszkimók, et cetera. És persze palesztinok. Az olyan, mint a pakisztáni?
Olyan. Egy (ráadásul a római kortól büntetésképp, hogy ne essék még utalás sem a zsidókra) ENSZ által kreált (egyelőre elméleti) ország kreált polgára, másik szép helyi példaként a „jordánokat” – helyesen jordániaiakat – lehetne említeni.
Sárgadinnye bél nélkül, fut a bolív ész nélkül.
Még mielőtt tovább folytatnánk, fel kellene számolni egy vágyálmot: se örök béke nem lesz soha, se világbéke nem lesz tartósan. Utóbbi szerintem még átmenetileg sem. Nem is lehet. Ha ilyesmibe ütköznek, mindig jussanak eszükbe Nagy Frigyes szavai: a világbéke teljes mértékben reális. Semmi más nem kell hozzá, mint az összes fejedelem (ő úgy írta Voltaire-nek, „európai fejedelem”) egyetértése, és néhány más hasonló apróság.
Nos, ezekről az apróságokról beszélünk.
Ott van még a vallás, aminek tökéletes példája, már ami a zűrzavart illeti, a Közel-Kelet. Azt, ugye, senki nem gondolja, hogy a zsidó vallás egy egységes valami? Az ószövetségi korban se volt az, Krisztus korában se, és ma se az. Még egy-egy irányzaton belül sem, nézzék meg a lubavicsi (Köves Slomó társasága) és a „szatmári” haszidokat. Aztán esetleg a többit, a magyar specialitás neológoktól a reformistákig, reformistáktól az ortodoxokig. Az izraeli zsidó keresztényeket. Az izraeli nem zsidó keresztényeket. Ortodoxokat – melyik patriarchátusról is beszélünk? –, katolikusokat, protestánsokat az összes változatukkal. Egyéb, magukat kereszténynek mondókat, a maguk változatával. Muszlimokat. Szunniták? Síiták? És még? Azokon belül? Arab muszlim? Vagy arab keresztény? Miféle keresztény? Miféle arab? Melyik törzshöz tartozó? Mert ez már közelebb van. Magyarországon se cigány (cigányul roma, lásd amit a négerről mondtunk) és nem cigány családok verekednek össze csapatostól, hanem cigány családok. Egymás közt, testvéri egyet nem értésben. Plusz miféle cigány? Melyik foglalkozás címere alatti? Beás (eredetileg bányász, most teknővájó)? Üstfoltozó? Zenész? Esetleg egyik sem, mert oláh? Vagy másféle szempont szerint csoportosított? Hol lakik? Vagy vándorol?
Megannyi ürügy a perpatvarra.
Kié a Templomdomb? Most ez látszik aktuálisnak. Ki szorít be és kit, hova? Falak mögé, mint egykor… „De az araboknak semmi közük nem volt a holokauszthoz, most pedig a zsidók…” Ezt Szele Tamás barátom posztja alatt olvastam. Nono, írtam hozzá. Vagyis már megint a kisördög, nem én. Mert hogy is állunk akkor néhai megboldogult Hadzs Amin al-Huszeini jeruzsálemi ex-főmuftival? Aki bizony arab volt, ha tetszik, ha nem. A bosnyák SS-katonákról, akikkel még fényképeztette is magát, azért nem beszélek, mert ők ugye mégiscsak bosnyákok voltak, ha muszlimok is. Nos, e derék főmufti Hitler lelkes híve lévén 1941. november 6-án elzarándokolt Berlinbe. Tizenöt nap múlva már Hitlernél tett tisztelgő látogatást, előtte – októberben – az általa „veterán anticionistaként” jellemzett (amúgy nem anticionista, ezzel a Duce nemigen foglalkozott) Mussolininél járt. Mit is mondott ez a kedves arab főember? Hát többek közt ezeket: „[…] kötelességetek megvédeni életeteket, ami csak a zsidók kiirtásával lehetséges. Ez a legjobb lehetőség arra, hogy megszabaduljatok ettől a mocskos fajtól, amely megsérti jogaitokat, és szerencsétlenséget, valamint pusztítást hoz országaitokra. Öljétek meg a zsidókat, égessétek el tulajdonaikat, romboljátok le üzleteiket, irtsátok ki a brit imperializmus fő támogatóit.” (forrás: Múlt-kor, Paul Skates írása, „Ha szükséges, az arab is árja”). Heydrich és Himmler felváltva sápadozhattak. Ilyet még ők is csak két hónappal később, az úgynevezett Wannsee-konferencián mondtak ki nyíltan, zárt ajtók mögött.
Hagyjuk ezt a „nekik semmi közük semmihez”. Nincs „nekik”. Ötvenezredszer is leírom, ha szükséges. Arabokat sem csak zsidók ölnek, zsidókat sem csak arabok. Emlékezzenek Jichak Rabin izraeli miniszterelnök halálára.
A nagypolitikát már nem veszem bele, pedig az is benne van, vastagon. Mindig is benne volt. Egyiptomiak, asszírok, újbabilóniaiak, perzsák, görögök, rómaiak, arabok, keresztes európaiak („frankok”), oszmán-törökök, franciák, angolok, soroljam? E pillanatban a teljesség igénye nélkül amerikaiak, oroszok, kínaiak. Izrael csak az egyik gócpont. Hogy ebben a gócpontban ki gyújtogat éppen, legalább annyira nehéz eldönteni, mint azt, hogy a testünk mely zugában keletkezik éppen most egy daganatsejt. Gyulladás. Bármi. Van a látszat, de annak annyi az értéke, mint annak, hogy „zsidó” és „arab”. Konkrétan semennyi.
És akkor kinek van igaza? He? Mi az? Mi az, hogy „kinek van igaza”? Nem válaszolható meg? De, valamiképpen megválaszolható. Hosszú távon annak, aki képes megvédeni magát. Nem támadni, hanem megvédeni magát. Mindig annak van igaza, így együtt. És ha csak szimplán győz, ahogy Göring marsall mondta Nürnbergben a tárgyalásán? Meg előtte is, még hatalma csúcsán. Amikor még oly kecsegtetőnek látszott minden. „Mindig a győztesnek van igaza.”
Ha csak szimplán győz valaki, attól még nem biztos, hogy igaza lesz. Lehet dicső, bevonulhat a történelembe, mint „nagy”, de igaza ennyitől még nem lesz, mégpedig azért nem, mert támadott. És – a szerencse forgandó, az idő halad, a történelem folyik tovább – előbb-utóbb őt is le fogják győzni, mint a náci birodalom példája is mutatja.
Annak van igaza, aki úgy győz, hogy elmondhatja: úgy kezdődött, hogy visszaütöttem.
Persze ez sem „igazság”, csak valami, amiben akár meg is lehetne állapodni. Igazság, ugye, tudják, hol van?
A filozófia tanszéken, az egyetemen.