Gaál Péter: Diktátorok kora

Időnként az ember felteszi magának a kérdést: tévedtem volna? Tévedni emberi dolog, nincs is benne semmi, de ekkorát? Vagy mégsem, csak éppen másképp kell összerakni a mozaikot?

Amit most le fogok írni, azt leírtam már sok egyéb írásban. A végkövetkeztetés se más, csak nem volt összerakva az egész. Akkor miben tévedtem? Miben tévedtem úgy, hogy – talán – nem is tévedtem? Hiszen a Fidesz 2010-es győzelmét is sikerült kitalálnom – ez nem volt nagy kunszt -, de azt is, ami utána következett, egy kivétellel, s ez a köztársasági elnöki hatalom átalakítása és Orbán Viktor kezébe vonása volt. Jó, március idusa eljött, de még nem múlt el.

2009. január utolsó előtti napja. Akkor kezdtem végiggondolni a történelmet, azt legalábbis, amit ekként tálalnak számunkra. Ugyanúgy, ahogy a Fidesz Alapszabályával tettem, megpróbáltam kihámozni a lényegest és elkülöníteni a lényegtelentől. Lényegtelenek a magyarázatok, a pontos dátumok, sőt, a pontos történések is. Lehetetlen kihámozni, és napestig lehet rajtuk vitatkozni. Hiszen mindenki úgy csűrt-csavart rajta, úgy szelektált, úgy hamisított és úgy ítélt feledésre, ahogy az ő szájízének megfelelt.

Ami lényeges, az a sorrend. Hogy mi után következett mi, és azt minek nevezték. A név (a nyelv) a legfontosabb emlékünk. Jobban konzervál, mint bármi. És veszélytelenebbnek tartják. Pár szakbarbár nyelvész öncélú játékának. Lőrincze Lajos csak egy kedves színfolt volt a kommunista propaganda tengerén, olyasmi, mint Túrós Lukács szakácsmester receptjei a Lányok, Asszonyok rádióműsorában. Pedig a nyelv a propaganda legnagyobb ellensége. Ha az igazságot a mögöttes gondolatokkal azonosítjuk, az igazság, maga. A Fidesz Alapszabálya 128 paragrafusból áll. E 128 paragrafusból elég, ha EGYET elolvasnak: az 52.§ (1) i) pontját, amelyben az Országos Választmány felhatalmazhatja – s fel is hatalmazta – a (Fidesz-KDNP) Szövetség elnökét az utolsó tagra nézve is KÖTELEZŐ érvényű döntések meghozatalára. Ha erről bővebbet szeretnének tudni, olvassák el A diktatúra kiépülése és háttere című írást. Négy részes, az utolsó rész 2010. 07. 09-én készült el. Olvassák csak el. Találnak benne egy-két olyan dolgot, ami azóta megvalósult. De az időtartam! – kiáltanak fel majd az utolsó sorok után. Még hogy nem maradhat fent hosszú ideig? Erről szól a tévedés, azzal a kiegészítéssel, hogy a „hosszú” történelmi távlatban nem évtizedekben, hanem évezredekben mérhető, arról pedig szó nem lehet.

Nos akkor. A megállapítások, melyek még mindig döntőnek tűnnek, a sorrend, amely felől kétség nincs, a nyelv, amely kifejezi a mindenkori szemléletet, és a következtetés, amelyben (talán) tévedtem, de (talán) mégsem, s ha igen – most úgy gondolom – csak annyiban, hogy az elkerülhetetlen vég előtt még van egy kis preludium.

A történelem sokféleképp vizsgálható, sokféle nézőpontból. Ezek közül kettő a történészeké és a közgazdászoké. A klasszikus közgazdászok (Smith, Ricardo, Say és társaik) az ipari forradalom és „felvilágosodás” után jelentek meg, legismertebb képviselőjük Karl Marx. Az egymást követő társadalmak besorolása ma is elsősorban marxi besorolás: minden történelmi korszakot egy-egy termelési mód határoz meg. A kifejezések nem mind marxi kifejezések, de mindegyik a „felvilágosodáshoz”, illetve ahhoz a szemlélethez kötődik, amelyből kinőtt. A „feudalizmus” szó is 17. századi eredetű, a germán „vieh” („nyáj”) kifejezés latinosított változata („feo” – „feus” – „fevum” – „feudum”: adomány, amelyért az elfogadó szolgálatokkal tartozik), amelyet a francia forradalom sütött rá az őt megelőző történelmi korra. Prekoncepció és zavarosság: az ókori társadalmak gazdasága nem a rabszolgák munkáján alapult, ugyanis egyetlen ókorinak nevezett társadalomban sem haladta meg a szabadok által elvégzett munka mennyiségét. Más baj is van ezekkel a kifejezésekkel: a „rabszolgatartó”, „feudális”, „szocialista” társadalmi fogalmak (ember és ember közti viszonyt határoznak meg), míg a „kapitalista” közgazdasági fogalom. Három alma és egy körte.

A történészi felosztásra a legkevesebb, amit mondhatunk, hogy önkényes és nem mindenki által elfogadott. Most csak a legismertebbeket írom le, elnagyoltan: őskor (a Kr. e. 4. évezredig) – ókor (Kr. u. 476-ig) – középkor (Kr. u. 1492-ig) – modern kor (1789-től, a marxista történelemtanítás szerint az angol polgári forradalom kezdetétől – 1640 – a Nagy Októberi Szocialista Forradalomig – 1917 –, utána már a legújabb kor következik). Mindez elsősorban Európára vonatkozik.

Akárhogy is, biztosan elgondolkodtak azon, hogy ez mennyire nevetséges. 1492. október 12-ig (akkor lépett Kolumbusz először Amerika, jelesül a Bahama-szigetek, azon belül Guanahani földjére) még középkor volt, október 13. 0 órától már újkor? Attól kezdve egy varázsütésre mindenki másképp kezdett – legalábbis – gondolkodni? Átmenetek vannak. Átmeneti idők. Hiába szűnt meg Romulus Augustulus Kr. u. 476-os vereségétől és trónjától megfosztásától a Nyugatrómai Birodalom, az azt követő germán királyság nem hozott átütő változást, hanem egyszerűen megpróbált az örökébe lépni. A lakosok meg sem érezhették. Nagy valószínűséggel nem is tudtak róla. A változás fokozatosan következett be, egy intermediális korszak évszázadai alatt. És így volt ez mindennel, mert másképp nem lehetett.

Ráadásul a történelmi korszakokon belül vannak kisebb korszakok. Mint a jégkorszakon belül (jégkorszaknak azt nevezik, amikor a sarkokat egybefüggő jég borítja, tehát most is jégkorszak van) az enyhébb és hidegebb időszakok. De még az enyhe időszakon belül is vannak az átlagnál enyhébb és az átlagnál hidegebb időszakok (amilyen az úgynevezett „kis jégkorszak” volt a 14-19. század között). Nem lehet-e, tettem fel a kérdést magamnak annak idején, hogy most is egy átmeneti korban élünk? Hiszen alig három évszázad telt el a francia forradalom óta. Annyi, mint nagyjából amennyi Odoaker győzelmétől Nagy Károly császárrá koronázásáig (Kr. u. 800). De még Nagy Károly is úgy gondolta, hogy a frank birodalom nyelve a latin, és nem kis – igaz, hiábavaló – erőfeszítéseket tett a paraszti latin (azaz a francia) visszaszorítására. Az igazi középkor az ezredforduló körül köszöntött be, és – szerintem – legalább az angol polgárosodás kezdeteiig (17. század) tartott. Utána ismét egy átmeneti időszaknak kellett következnie, amely lehet, hogy épp mostanában ér véget. Más szóval, amit „demokráciának” hívnak, nem más, mint egy ideig-óráig tartó zűrzavar, rengeteg megjelenési formával, a „népi” demokráciától a „polgári” demokráciáig (megannyi értelmetlen fogalom), a parlamentáris demokráciától a prezidenciális demokráciáig, a teokratikus demokráciától a diktatorikus demokráciáig. Egy olyan időszak, amelyben a régi, autokratikus hierarchia, amely – az önkényes tagolásoktól függetlenül – egységesen jellemezte az emberiség egész addigi történetét, megszűnik, és kezdetét veszi valamiféle útkeresés, utópiák és rémuralmak között. Vannak, akik belefáradtak ebbe az egészbe: „menjen, ahogy menni akar”, mondja – másra-másra persze – az anarchista, és mondja a liberális (távol legyen tőlem, hogy e kettőt – ezen kívül – egy nevezőre hozzam). „Majd kialakul.” És valóban kialakul, csak… csak nem az lesz belőle, amire számítanak.


Mi az, ami biztos? Biztos, hogy a régi, évezredekig fennálló hatalmi rend megingott. Szép lassan elszivárgott a régi autokraták tekintélye, mindig okkal, de hogy ez az ok az alkalmatlanság volt-e, vagy valami más, maradjon A jó király témája. Megszűnt az „isteni” támogatottság, és most ne gondolják, hogy szakrális síkra szeretném ezt az egészet irányítani. Az isteni támogatottság az, amit isteni támogatottságnak gondolnak, ez pedig nem választható el a közvetítő egyház támogatottságától. Ha az egyház elveszti a közmegbecsültségét és tekintélyét, elveszti vele a rá támaszkodó uralkodó is. Ezt a közmegbecsültséget és tekintélyt pedig, ha egyszer elvesztette, soha nem szerezheti vissza. Ahhoz új egyháznak és új uralkodónak kell jönnie.


A devalvációt jól mutatja a nyelv. Jól mutatja a valódi korszakokat is, mint „lefelé” vezető lépcsőfokokat. Istenkirály – szent király – apostoli király – király – parlamentáris király – kormányzó – elöl ülnök (azaz elnök). A diktátor ezután következik, a legteljesebb pejoratív értelemben. Hogy a diktátor után mi jön? Olvassák el Asimov Alapítvány-trilógiáját. Jöhet ez, és jöhet az. Attól függ, mire készülünk, vagy készülünk-e egyáltalán valamire.

A nyelv a valóság és utópia határát is jelzi. Egy királyság akkor is királyság, ha a trónon alkalmatlan uralkodó ül. Egy demokrácia – és most nagyon engedékeny vagyok – távolról sem mindig demokrácia.

Jó úton vagyunk egy olyan társadalom felé, ami nincs. Funkcionálisan már rég megkérdőjelezhető, tartalmilag pedig soha nem is volt. Valami más volt helyette, a „régi” világ valamiféle maradványa, és amikor ez is eltűnik a süllyesztőben… nos, az a nagy kérdés, hogy akkor mi lesz.


Oszd meg másokkal is!