Nem. Akkor sem fogok írni a 2006-os eseményeket taglaló filmről, ha ma szórták szét a trailerét. Nem írok az őszödi beszédről sem, ír ezekről mindenki más, én minek tenném? A közönség igényeit kielégítik a kollégák. Tudják, miről fogok én ma írni? A repülő csészealjakról.
Meg a sárkányról és az ellene alkalmazott sárkányfűről. Mert mintha nagyon a Süsüből ismert terápia alkalmazását látnánk. De menjünk csak sorban, ahogy kell.
Olvasok ám ma a Telexben, egy érdekes című írást.
„Felpörgeti-e újra az ufólázat az amerikai hírszerzés jelentése?”
Dióhéjban azt a valós hírt tartalmazza, hogy a jövő hónapban az Egyesült Államok Kongresszusa elé terjesztenek egy jelentést az azonosítatlan repülő tárgyakról, mely jelentés elkészítésére még Donald Trump adott utasítást és nem mellesleg bőséges költségvetést is biztosított rá – az egyik utolsó elnöki utasításában. Jó, persze, Trump sosem volt a szellem fénylő világítótornya, de tessék nekem elhinni, jó lesz ez a marhaság még valamire.
Egyre többször esik szó az azonosítatlan repülő tárgyakról, hol a Pentagon egyik volt tisztje esküszik a létezésükre – sokat levon az eskü hitelességéből, hogy az említett Luis Elizondo bácsi gyakorlatilag ebből él, nincs nap, hogy valamelyik áldoku-csatornán fel ne fedezzen pár földönkívülit, bárhol és bármikor, neki ez az üzlete. Az már hökkentőbb, hogy Barack Obama is beszélt a jelenségről épp ma egy hete, igaz, hogy James Corden humorista műsorában, és mivel nem buta ember, meglehetősen visszafogottan fogalmazott:
„Valóban léteznek olyan videofelvételek, amelyekről nem tudják megállapítani, pontosan mit is ábrázolnak, azaz azonosítatlan repülő objektumokról van szó.”
Azt viszont egyáltalán nem mondta, hogy ezek űrhajók volnának. Igazat is beszélt: ameddig egy repülő tárgyról nem tudjuk megmondani, micsoda, addig az azonosítatlan. A Pentagon ellenben tavaly áprilisban tett közzé három videót, amelyeken ilyesféle repülő objektumok láthatók. A videókat 2004-ben és 2015-ben készítették. Ez is adta az utolsó lökést a mostani jelentés elrendeléséhez.
Akkor mi van, mégis vannak ufók?
Dehogy vannak.
Valamik vannak, amikről nem tudjuk, micsodák, de csakis az aktuális kultúránk miatt gondoljuk őket földönkívüli űrhajóknak. Ha a középkori Kína fölött elszáguldott egy bolida, akkor a nép világosan látta benne a Sárga Sárkányt, ha Közép-Amerika fölött száguldott el, akkor Tollas Kígyót látták, ha Európa fölött, főnixmadár lett belőle, vagy Fafnir sárkány. Amiről nem tudjuk, micsoda, az akármi lehet, a saját kultúrkörünk határozza meg, hová soroljuk, minek képzeljük.
Ó, boldogult úrfikorom, mikor ha egy házibuliban „leült” a beszélgetés, valaki mindig bedobta a témát:
„És ti hisztek az ufókban?”
A kérdés pontos volt, ugyanis ez valóban hit kérdése és nem rációé. A repülő csészealjak legendája egy naivabb, politikailag polarizáltabb, hidegháborús korszak légkörében született, és a maga idejében tényleg „jobbára ártalmatlan” volt. Persze voltak vadhajtásai, a máig burjánzó Ashtar parancsnok-konteó is akkor született (és máig burjánzik, összenőve a Qanon-legendakörrel), de alapvetően csak felesleges fikció volt, nem gonosz manipuláció. Bolondságra hajlamos, zavaros fejű emberek már akkor is akadtak, pont annyian, mint most, csak kevésbé látszottak: elmesélem egy esetemet, elég tanulságos.
Valamikor, 1992 körül, mikor még volt délutáni Kurír, csak már eléggé gyengélkedett (mindenféle gazdasági döntések következtében) az volt egy értekezlet témája nálunk, hogy miképpen lehetne olvasottabbá tenni a lapot. Én akkor már rovatvezető voltam, ott kellett ülnöm a többiekkel, fiatal korom dacára, kínomban bedobtam:
– Ha már mindegy, mitől lesz olvasott, indítsunk egy rovatot lakossági ufóészlelésekről.
– Jó ötlet: te fogod vezetni azt is!
Így szokik le az ember az ötletelésről… voltam vagy 24-25 éves. Meghirdettük a lapban, hogy aki tudna valami érdekeset mondani, ekkor és ekkor, egy délutáni órában jöjjön be a szerkesztőségbe. Odacsődült a fél Lipótmező… legalább száz ember esküdözött nekem, hogy de ő látta a földönkívülieket, beszélt is velük, el is vitték, vissza is hozták. Időnként egymással is összevesztek, kellett róluk írni egy listát és sorban elővenni őket, a kedvencem az a bácsi volt, aki elmesélte, hogy harminc éve csalja a feleségét egy földönkívüli hölggyel.
– És tessék mondani, milyenek a földönkívüli nők?
– Fiam, egészen olyanok, mint a földiek. Ez még ráadásul olyasféle, mint a szomszéd Marcsa.
– Nem lehet, bátyám, hogy igazából a szomszéd Marcsával van magának dolga?
– Nem, fiam, mert ez mondta, hogy földönkívüli!
– Úgy már mindjárt más.
Egy darabig elkínlódtam a sok okos emberrel (egyetlen sem akadt közöttük, aki akár csak hihetőt mondott volna), de a lap példányszáma egy kis időre megugrott. Aztán hozzászoktak az olvasók, stagnálni kezdett, és nagy megkönnyebbülésemre levehettük a műsorról ezt a témát. Később is megnőtt a magyar ufóészlelések száma, lássunk csodát, pont akkor, amikor megnyitottuk a magyar légteret az amerikai légierő előtt a délszláv háború miatt.
Hát ja, Pista bácsi, Mari néni nem sok F–117A Nighthawkot látott addig, igaz, Tomcateket se nagyon, mindehhez vegyük, hogy mennyi látszik a földről egy ilyen gépből (nem sok), ne feledjük, hogy az amerikai parancsnokság nem igazán hirdette meg a magyar médiában, mikor repülnek át fölöttünk, az is fontos, hogy a gyakorlatlan ember nehezen becsüli meg egy repülő tárgy valódi sebességét, hiszen ahhoz tudni kéne azt is, mekkora, azt is, milyen messze van: az a lényeg, hogy akkortájt erősen felfutott az Ufómagazin példányszáma.
Szóval, bármi lehet azonosítatlan repülő tárgy, míg nem azonosítjuk. Földönkívüli űrhajó már kevésbé. A mostani „Tic-Tac” ufók is gyanúsak nekem, mert pont akkor jelentek meg, amikor a világban elkezdték széles körben hasznosítani a dróntechnológiát: beleférne, hogy Kína vagy Oroszország kísérletezget valamivel.
De ha szerintem „nincsenek ufók” (illetve, amik vannak, nem űrhajók) akkor miért mondom azt, hogy nem baj, ha foglalkoznak velük, sőt, még hasznos is?
Azért, mert ez a kisebbik rossz.
Ez az ufó-konteó megóvja az amerikai és talán az európai embereket a nagyobbik rossztól, a valóban életveszélyes Qanon-legendakörtől, ami lassan kezd vallássá válni és felmérhetetlen károkat okoz. Ha már a nagyközönség nem képes konteó nélkül élni, csillapíthatatlan igényt érez az iránt, hogy szenzációsakat hazudozzanak neki, akkor inkább lesse kukkerrel az eget, minthogy AR–15-ös parittyákkal járjon a pizzériákba emberevőket keresni (ez megtörtént: a fegyveres qanonistát végül sok évre ítélték).
Washingtonban valaki beláthatta, hogy ha az embereknek mindenképpen szükségük van ilyen mesékre, akkor mégis jobb, ha mi mesélünk nekik elfogadható dolgokat, mint ha Moszkvából mesélnek borzalmakat. Ráadásul a repülő csészealjak meséje már bizonyított, nem túl veszélyes, a kannibál, vérivó, gyermekgyilkos „elit” legendája viszont generálhat szinte bármilyen társadalmi fejleményt: ne feledjük, a Capitolium ostromlói is majdnem mind qanonisták voltak.
A világpolitikai helyzet is éleződik, polarizálódik, sokan már második hidegháborúról beszélnek, amelynek még nem látszanak élesen a frontvonalai (bár napról napra tisztul a kép), nem árt kivenni egy olyan veszélyes fegyvert Moszkva kezéből, mint a qanonizmus.
Ehhez mi kell?
Ehhez az kell, hogy meséljünk az ő kísérteties rémtörténeteiknél szebbet, színesebbet, kellemesebbet a közönségnek, technikolorban, három dimenzióban. Az pedig annak az országnak, ahol Hollywood fekszik, menni fog.
Nem tartom kizártnak, hogy ezért kerültek elő mostanság az azonosítatlan repülő tárgyak. Továbbra sem léteznek – de arra semmi szükség nincs is. Arra van szükség, hogy velük foglalkozzon a lakosság konteóhívő része, ne az uszító horrorhazugságokkal.
Persze, ez is csak egy elmélet.
Spekuláció.
Konteó, ha úgy tetszik.
Semmi több.