Valaha, a nyomtatott, papíralapú korban minden sajtótermék impresszumának különösen fontos része volt az a mondat, miszerint „kéziratokat nem őrzünk meg és nem küldünk vissza”. Jobb helyeken néha nem csak gondolatban, de írásban is hozzátették: „hanem kitömjük velük a cipőnket esős időben”.
Ez leginkább a kéretlen írásokra vonatkozott.
Kár, hogy Varga Judit ezt nem tudja.
Varga Judit igazságügyi miniszter létére elég sok mindent nem tud, még sokkal több mindent különösen értelmez, de azt erős túlzásnak tartom, hogy egy jogásznak ne legyen fogalma a sajtószabadság részét képező szerkesztői szabadságról. Lássuk azonban, miről beszélek.
A mostani homofób törvényt tűzzel-vassal védelmező miniszter (megengedem: a pedofil bűncselekmények ellen igenis kell törvény, ennek sem az a baja, hogy azokat tiltja, hanem az, hogy egy csomó más magatartást is, melyek sem nem törvénysértőek, sem nincs közük a gyerekekhez, de utolsó pillanatban így módosították a javaslat szövegét a kis ügyesek) fel van háborodva. Felháborodását nem másol kiáltja világgá, mint az általa szabályozni kívánt Facebookon. Eldönthetné már, kell-e neki ez a közösségi oldal, vagy nem, szereti, nem szereti, szívből, igazán vagy mi… Azt írja:
„Milyen érdekes, hogy éppen George Orwell születésének 118. évfordulóján kell értesülnöm arról, hogy a Politico cenzúrázta a cikkemet.
A gyermekeket és szülőket védő törvénnyel kapcsolatos nemtelen és aljas hazugságokra adtam volna tiszta és egyenes, tényeken alapuló válaszokat írásomban, de úgy látszik az igazság nincs ínyére az európai sajtónak.
Sokszor láttunk már ilyet a liberális médiától… Ha nem értenek veled egyet, akkor elhallgattatnak, azaz, nem közlik a cikket.
A módszer jól bejáratott: Megtámadnak, ránk zúdítják hazugságaikat, de nem hagyják, hogy az ember megvédje magát vagy cáfolja a gőzhenger vádaskodásait. Felépítenek egy gyűlölethadjáratot a sajtóban a másik fél cenzúrázásával. Ez lenne a szabad Európa?
Mindeközben Magyarországon mindenki szabadon és megkülönböztetés nélkül élhet. A törvénnyel a magyar kormány a gyermekeket és a szülők jogait védelmezi az Európai Unió Alapjogi Chartájának megfelelve, azzal összhangban.
Az európai újbeszél azonban a hazug arrogancia, a korlátokat nem ismerő rágalmazás nyelve.
Ide jutottunk. Ha látná Orwell…”
Nofene. Mégis, miről lehet szó?
Mert csak egy biztosat tudunk, azt is a szerzőtől: Varga Judit írt valamit, valamikor a vitatott törvényről a Politico számára, amit „cenzúráztak”. Ez is sok mindent jelenthet, azt is, hogy meghúzta a szerkesztő ezért vagy azért pár mondatát, szavát, azt is, hogy nem jelent meg. De még azt is, hogy kihajítottak egy kommentet, bár mivel a Politico lapfelületén nincs kommentlehetőség, ellenben a Faacebook-oldalán igen, megeshet épp, hogy egy kommentet vágott ki az oldaladmin.
A kedves, egybites (annak ellenére, hogy esetleg több diplomás) felhasználók ugyanis makacsul azt hiszik, miszerint a pár soros kommentjük írás, sőt, alkotás, amit törölni egyet jelent a cenzúrával. Nem így van: sem a komment, sem a poszt nem írás, nem cikk, aminek több műfajelméleti oka is van, rögtön az első az, hogy nem sajtótermékben jelent meg – a Facebook még jogilag sem sajtótermék, ugyanis nem szerkeszti senki. A komment: vélemény, a lapfelületen tulajdonképpen olvasói levél, aminek sorsa minden sajtóterméknél elvileg a szerkesztő kezében van.
Nem kötelező közölni.
De mondjuk, hogy a hölgy ismeri a különbséget a komment, az olvasói levél és az írás, cikk között. Bár ritkaság lenne ez a mai Magyarországon, ahol az öt sor káromkodás is „cikknek” számít a Facebookon. És találkoztam már olyan kezdő „kollégával”, aki képes volt honoráriumot kérni másfél sorért. Mondjuk nem kapott, utoljára a 888 hasábjain látták evickélni pár összetákolt mondaton. De legyen: tételezzük fel, hogy Varga Judit cikket írt. Szaknyelven: anyagot.
Akkor mi van? Annak kötelező megjelenni?
Nem, nem kötelező. Ahogy az olvasói levélnek sem.
Még a különben megrendelt írásnak sem kötelező a megjelenés: amit kérés nélkül küldtek, ne is csodálkozzon, ha így jár.
Ennek is oka van. Hiszen ha a sajtó minden beérkező irományt köteles volna megjelentetni, mégpedig szöveghűen, a legkisebb változtatás nélkül, akkor gyermekkorunkban nem a budi falára írtuk volna, hogy „Pisti hüje”, hanem a napilapokba. Akkor minden rágalom, ostobaság és szélhámosság gát nélkül megjelenhetne – és senkit sem lehetne felelősségre vonni értük, a szerkesztő nem felelős, a szerző vonogatná a vállát, ő csak megírta, a lap hozta le. Megszűnne a sajtó ettől a rendszertől fél év alatt az egész bolygón. A nyomtatott is, az online is. Pedig ilyen közösségi médiát és sajtót szeretne minden populista politikus Trumptól Orbánig, de lehetetlent követelnek: a jeget sem lehet megaszalni, a sajtó sem sajtó szerkesztés nélkül.
Az a helyzet, hogy sok oknál fogva maradhat ki egy írás. A legelsőt mondtam: főleg akkor nem jelenik meg, ha senki sem kérte. Akkor annak kiemelkedően jónak, kiválónak kell lennie több szempontból is, hogy lejöhessen. És még ebben az esetben is ellenőrizni kell, ami állítást tartalmaz, mind. Hiszen külsős szerzőtől jön, ha hazudott, tévedett, nem lehet olyan könnyen fülön fogni.
Aztán kimaradhat azért is, mert nem üti meg a mértéket vagy élesen szembemegy a lap álláspontjával – ez utóbbira célozgat a miniszterünk, bár a mai szerkesztési gyakorlat inkább közli az ilyent és utána szétszedi, kicsi forgácsokra, ha nem tetszik. Szóval ettől nem tartanék. De a világ egyetlen lapja vagy szerkesztője sem kötelezhető olyan vélemény közlésére, amivel nem ért egyet. Illetve kötelezhető: Kínában, Oroszországban, Törökországban, csak azok nem a demokrácia mintaállamai.
Olyasmi is elképzelhető, hogy valami teljesen kilóg a lap profiljából: mondjuk a Bélyeggyűjtő Szemle sem köteles közölni egy szakcikket a compound-rendszerű gőzgépekről, de elnézve a Politicót is, Varga Juditot is, erről sincs szó. A lap profiljába beleférne. Csak mégsincs benne egyetlen írás sem a miniszter tollából, talán azért, mert nem munkatársuk.
Az ám. Ugyanis a szerkesztő a felelős, és épp emiatt az utolérhető és megbízható munkatársak írásait közli. Sajnos a szakmai gyakorlat része, hogy X. vagy Y. körbejárja a sajtót egy-egy bűnrossz írással, ami ráadásul valami üzleti vagy peres ügyben ferdít, aztán még annak a lapnak jó, ahol nem jelenik meg, mert ahol megjelenik, azt be fogják perelni a szerző ellenfelei. Nagy leleplezéseket vagy falrengető fontosságú dolgokat emiatt még jól ismert, de külső munkatárssal is ritkán íratnak: szakmán kívüli outsiderrel pedig úgyszólván soha, nem lenne „gazdája” a témának, történetnek.
Arról szólhat igazából Varga Judit sértődött, panaszos éneke, hogy tőle a kutya sem kért írást a mostani törvény ügyében, habár, mint politikai napilap, az említett orgánum is alaposan pertraktálta a kialakult helyzetet. Mármost akár kérték, akár nem, ő küldött egyet kéretlenül, és most csodálja, hogy nem jelent meg, valamint háborog és cenzúrát emleget. Hát, hölgyem, ez nem cenzúra.
Ha mondjuk Benito Mussolini írt volna egy cikket a korabeli Timesba arról, miért is volt igen helyes cselekedet Olaszországnak elfoglalnia Albániát, és az nem jelent volna meg, az se lett volna cenzúra. Nem az történt volna, hogy megjelenik és mellette megjelenik Churchill válaszcikke is: pedig mindkét politikus jó ideig volt újságíró, többet tudtak a sajtószakmáról, mint amennyit az ön becses személye.
Ez valami olyasmi, mintha én bevinnék egy törvényjavaslatot a belvizek szabályzásáról barackmag-őrlemény segítségével az ön minisztériumába, és ha egy héten belül nem szavazza meg a Parlament, mégpedig eredeti formájában, minden módosítás nélkül, zsarnokságot kiáltanék és forradalmat akarnék szervezni.
Kérte tőlem valaki azt a javaslatot?
Nem. Sőt, semmi szükség nem is volt rá, kizárólag nekem lett volna fontos.
Volna jogalapom a panaszra?
Nem volna. Magának sincs, amennyiben elfogadja a sajtó működési elveit.
Vagy nem szabályozzuk a sajtót egyáltalán, nem is szerkesztjük és akkor tényleg szó szerint bármi megjelenhet, csak akkor az nem sajtó, hanem közösségi oldal (és azért bármi még azon sem jelenhet meg, hiszen épp az a maguk baja), vagy szerkesztjük, de akkor nincs nagy esélye a kéretlenül beküldött, így vagy úgy elfogult írásoknak a megjelenésre.
Akkor kéziratokat, főleg kéretleneket nem őrzünk meg és nem küldünk vissza.
Vagy megjelennek, vagy sem, és ebbe a szerkesztőn kívül csakis a Mindenhatónak van beleszólása, neki is istennyila útján.
Minisztereknek nincs.
Nem is lesz. Ahol van: ott zsarnokság is van.
Ahol a miniszterek mondják meg, mi legyen a sajtóban, az az igazi cenzúra világa.
Nem ez, mikor szerkesztők döntik el.
