Shakespeare annak idején megírta az „Ahogy tetszik”-et, én most megírom az „Ahogy vesszük” című szösszenetet, mindkettő vígjáték, bár az avoni hattyú darabja előnyösebb helyzetből indul, én meg csak Ferihegyről. És nálam nem fog férfiruhába bújni Rosalinda, bár a csoda tudja, hová fejlődik még ez az üzlet.
Az már évek óta köztudott, hogy a magyar állam (és/vagy a hozzá közelálló vállalkozói körök, oligarchák) igencsak szeretnék megszerezni a Liszt Ferenc Nemzetközi Repülőteret üzemeltető Budapest Airport Zrt.-t. Ennek még 2019-ben kezdtek neki, egy látszólag teljesen értelmetlen lejáratókampánnyal. A kormánymédiát hirtelen elöntötték a „munkáslevelezők” panaszai, valóságos tömegmozgalomra gyanakodhatott volna a felületes szemlélő, meg egy tökéletesen működésképtelen repülőtérre.
Leginkább a légiforgalom növekedése volt a bajuk és az azzal járó zaj, csak hát adatok bizonyítják: 2005-ben durván 126 ezer gépet regisztráltak, 2018-ban 115 ezret, és közben az utasforgalom 8 millióról 15 millióra nőtt. Hogy is van ez? Hát úgy, hogy 2005-ben még nem voltak nagy forgalmú fapados légitársaságok. És ezek már korszerű, csökkentett zajszintű gépekkel dolgoznak. Az ám, de jött a világjárvány és a forgalom drasztikus csökkenése – nem baj, a Magyar Nemzet tegnapi írása most is felpanaszolja a már rég orvosolt egyéb gondokat, ismétlés a tudás anyja. Meg hát a vásárban is szidjuk, ócsároljuk azt a lovat, amit meg akarunk venni, hogy olcsóbban kapjuk meg.
„Lapunk iparági forrásból úgy értesült, hogy a tulajdonosok azt is belátták, a zajterheléssel kapcsolatos problémákat nem tudják megoldani. (…) Komoly kormányzati nyomás kellett hozzá, hogy bezárják a térségben egyedülálló bádog utaskarámot, és felépítsék a diszkontjáratok kiszolgálását végző mólót.”
Illető kormányzati nyomást maga a kormánysajtó gyakorolta leginkább, de ha csak ennyiről volna szó, elő sem veszem a témát, mert nem volna semmi fontossága. Úgy került ide mégis, hogy a Bloomberg tegnap hírül adta: a héten ajánlatot tett a Budapest Airportra a magyar kormány a mostani tulajdonosoknak. Kik azok?
Jelenleg három van, a szingapúri állami befektetési alap, a GIC, egy kanadai nyugdíjalap, és az AviAlliance, egy reptereket működtető, szintén kanadai cég.
Tavaly októberben már környékezte őket magyar részről egy érdekes vállalkozás, az Indotek Csoport, amely elvben ingatlanfejlesztéssel foglalkozik. Csakhogy az Indotek sajátos (illetve nem is olyan sajátos) üzleti módszeréről volt ismert, ugyanis azzal a technikával kerültek az élvonalba, miszerint felhajtottak jónak tűnő vételeket, ingatlanokat, azokat leopciózták, majd nem az ingatlant vették meg, hogy fejlesztés után eladják, hanem az opciós jogot adták el, busás felárral. Ügyes, nem? A kiadások legnagyobb része elmaradt, a haszon így is befolyt. A tulajdonos, Jellinek Dániel kapcsolatrendszeréről annyit, hogy májusban vette át Tiborcz István tulajdonrészét az Appeninn Nyrt-ben, de ez természetesen üzlet, nem több, semmi köze a politikához, ugyan már. Akkor azt nyilatkozták a szándékaikról egy hivatalos közleményükben, hogy:
„Az Indotek Csoport üzleti tárgyalásokat folytat dominánsan piaci (magyar és kisebb részben amerikai) befektetőkkel a Budapest Airport Zrt. konzorciumban történő potenciális megvásárlásáról. Az Indotek Csoport által szervezett konzorcium kizárólag politikai kapcsolódással semmilyen formában nem rendelkező professzionális szereplőkből áll.”
Mint látjuk, a dolgok mégsem ebbe az irányba fejlődtek tovább, ez a terv hamvába hótt – most már Palkovics miniszter nyilatkozgat a repülőtér-visszavásárlásról, tehát állami intervencióról van szó.
Vagy nincs szó.
Ugyanis a hír két formában jelent meg a magyar sajtóban. Mármint, ugyanaz a hír. Az egyik a HVG és a 444 fordítása a Bloomberg anyagából, mely szerint (a HVG-t idézem):
„Ajánlatot tett a magyar kormány a Budapest Airport Zrt.-re a héten – írja az ügyet ismerő forrásokra hivatkozva a Bloomberg. Úgy tudják, hogy az ajánlat a piaci ár alatt volt. A többségi tulajdonos AviAliance nem kívánta kommentálni a lap értesülését, a kormány pedig nem válaszolt a Bloomberg megkeresésére.” (HVG)
Hát, van az úgy, hogy nem veszünk karbunkulust három rézgarason, az igaz. Aztán meg szidjuk a kalmárt, hogy nem adta. Meg azt mondjuk rá, nem szereti a jó magyar embert, azért drága nála a portéka. Mondunk mindenfélét. Például a Magyar Nemzet most azt mondta:
„Már nem zárkóznak el a Budapest Airport értékesítése elől a tulajdonosok – tudta meg lapunk. A magyar kormány ajánlatáról tárgyalások kezdődtek, a jelenlegi tulajdonosok szeretnék magasabbra srófolni az árat. A magyar kormány nem kötelező erejű vételi ajánlatot tett a Budapest Airport Zrt. megvásárlására. Az ajánlatot, amelyet a repülőtér tulajdonosai a héten kaptak meg, nem utasították vissza, mint korábban, de piaci érték alattinak ítélték meg – értesült lapunk iparági forrásokból. Ez jelentős változás a korábbiakhoz képest, ugyanis a budapesti repülőtér tulajdonosai egészen a közelmúltig kizárták részesedésük eladását.” (Magyar Nemzet)
Érzek én itt némi belemagyarázást, sőt, nem is keveset. Valahogy – persze, kicsit karikírozva – úgy hangozhatott a párbeszéd, miszerint:
– Adják már el nekünk a céget tíz forintért!
– Na, ne röhögtessen. Ennyiért maga levegőt sem kap, nem hogy repülőteret. Majd jöjjön vissza, ha lesz egy épeszű ajánlata.
Ezt lehet úgy is fogalmazni, ha udvariasak akarunk lenni, hogy „az árajánlat piaci érték alatti volt”, és úgy is, ha az ember a kormánymédiában dolgozik, hogy „a jelenlegi tulajdonosok szeretnék magasabbra srófolni az árat”. Bár, ha jobban belegondolok, én is hibáztam, az nem hangozhatott el a tárgyaláson, hogy „ne röhögtessen”, hiszen ez esetben a magyar kormánymédia úgy tálalta volna az esetet, hogy „a szívélyes hangú tárgyaláson a jelenlegi tulajdonos külön kiemelte a magyar fél szívderítő humorát”.
Az pedig, hogy most nem mondták, miszerint nem eladó a cég, a világon semmit sem jelent lehetett az ajánlat annyira komolytalan is, hogy fel sem merült, tekintetbe sem vették. És hát elég sok mindent nem mondtak még, például azt sem mondták, hogy nem szoktak a Loch Ness-i szörny hátán lovagolva narancslekváros bifszteket enni, mégsem következtetünk ebből arra, hogy ezek szerint szoktak és nem hozzuk ezt a világ tudomására szalagcímekben.
Mindenesetre az bizonyosnak látszik, hogy az üzlet a közeljövőben nem jön létre és a távolabbiban is komoly politikai nyomással kell majd keresztülverni. Már, persze, ha sikerül.
Tetszik látni, miért az a címe ennek a kis szösszenetnek, ami?
Az ajánlatról szól. Ahogy vesszük, lehetett vagy vicc, vagy sértés, a magyar kormány meg egyenesen komolynak találta. Minden attól függ, hogyan vesszük. Inkább az a szép, hogyan lehet ugyanazt a hírt két ellentétes módon venni, érteni.
De azért az egész olyan, mint a régi viccben, mikor a playboy egy estélyen megszólít egy roppant előkelő, kékvérű ladyt:
– My dear, lefeküdne velem hárommilió font sterlingért?
Lady elgondolkodik, végignéz a fickón:
– Hárommillió, aranyban?
– Igen.
– Akkor lefeküdnék.
– És három fontért?
– Megőrült? Minek néz maga engem?
– Azt, hogy minek, már tisztáztuk, most már csak az árról alkudozunk…
Azért sem arra nem fogadnék komolyabb összegben, hogy a playboynak jól sikerült az éjszakája, se arra, hogy a magyar kormánynak belátható időn belül lesz állami tulajdonú repülőtere.