Isten mentsen meg Kásler Miklós védelmétől. Ha koronavírusos lennék – még simán lehetek –, és azt nyilatkozná rólam, hogy meg fognak gyógyítani, sürgősen elgondolkodnék a végrendeletemen.
Most ez persze az olimpiáról és Hosszú Katinkáról jutott eszembe, aki olyan, amilyen, nincs kedvem újabb huzakodásokhoz, de védelemre semmiképpen nem szorul, kiváltképp, ha az a védelem egészen mást juttat az ember eszébe. És ha már így eszembe jutott, azért leírom: aki – függetlenül az én szimpátiámtól – annyit letett az asztalra, mint ő, megengedhet magának egy kis emberi lazaságot. Meg is enged, vélhetőleg, de ez nem az én dolgom. Nekem, saját magamból kiindulva, van szerencsém megsejteni, ami az ilyen pályafutás mögött áll. Azt, ami egy olyan – legalább valaha volt – mentális állapotot tükröz, ahonnan egészen nagy belső mélységekbe lehet eljutni, és itt nem mélységet értek, hanem magasságot, ami mélységként jelenik meg. Az óceán fenekén a sztratoszférát. Hogy konkrétan mi a mozgatórugó, a becsvágy, valami más, tökéletesen mindegy. Ami egészen biztos: nem az exférj, akármilyen jó edző is lehet, mint ahogy a jelen állapot oka sem a jelen élettárs-edző. És végképp nem az anyagiak.
Az ember nem pénzért teljesít jól, csak pénzt kap érte. (Én egyelőre nem, de sag schon, pont ezért.) Ha kizárólag a pénz a motiváló, akkor még a bérgyilkos is elrontja. A kormánytag is, a politikus is, a vállalkozó is, lásd a mai Magyarországot. Mindezek zusammen.
Vannak a dolognak veszélyei, de mivel ez sem az én asztalom, nem térek ki rá, csak egy kicsit: a veszély ugyanaz, mint amikor egy szerencsejátékfüggő elkezd veszíteni. Abba fogom hagyni, fogadkozik minden érvágás után, csak még egyszer. Faludy éppen ezt a „csak még egy utolsót” könyörgést írta le A haláltánc-balladában:
Aranypárnáin ült a Dáma,
s üvöltve sírt: „ne még, ne még”,
de ő már átkarolta drága
csípői karcsú, gót ívét,
„engedj csak még egy lanyha csókot,
meg egy gyönggyel kivarrt ruhát,
engedj csak még egy buja csókot,
még egy szerelmes éjszakát” –
de ő, rút foltot festve mellén,
mely, mint a rákseb, egyre nőtt,
fehér testét nyakába vette
és vitte, vitte, vitte őt.
– Tunyán henyéltünk mindahányan,
s az évek szálltak, mint a percek,
véred kiontott harmatával
irgalmazz nékünk, Jézus Herceg!
Ezekben a helyzetekben a nyereség többnyire az, hogy nem vesztünk többet. Nem szentencia, de általánosan ez látszik a legjobb megoldásnak. Az ellenkezőjéhez, a méltó befejezés újabb lehetőségéhez olyan emberi nagyság és akaraterő kell(ene), rendkívüli szerencsével párosulva, ami nagyon ritka. Vagy egy szicíliai Don, lásd A Keresztapa című filmet, az életben Frankieboy (Frank Sinatra) mintaadó karrierjét. Ilyenek persze nálunk is rendelkezésre állnak, ha nem is szicíliai kivitelben, de vidék az vidék. Ami kérdéses, az a többi.
Így lóg bele a politika disznóormánya mindenbe.
Az alázat, ami a realitásérzék. Vannak helyzetek, amikor az a realitásérzék, hogy többre nem futja, mint realitásérzékre. Csak Kásler maradna a cipészműhelyben. Neve, ha van, áruvédjegy.
A szezon és (szexuális tartalmat mellőzve) fazon összekeverése minden demagóg eszköztárának szerves része. A demagógia nem a monarchiák jellemzője. Még a Res Publica Romana idején is más volt a demagógia, mint később. Még Garibaldi idejében is, ahogy a diktatúrák is mások voltak. Végülis a diktatúra sem a monarchiák szélsőértéke (az a zsarnokság). Amit itt ma Magyarországon élvezünk, az alapjaiban igenis demokrácia, ahogy mi főzzük. Ha nem szeretik ezt a szót, akkor véleménydiktatúra, amelyben a vélemény a megvezetett szavazóké, a diktatúra a megvezetőiké. Mindössze a mérték és a szavazók különböznek, szerte e sárgolyón.
Már itt is vagyunk a disznóormány újabb tekergésénél és a másik Katinkánál, legyen ezúttal a hivatalos Katalin. Cseh, nem Hosszú, tessék, itt egy újabb összefonódás az úszókkal. Nála aztán lehet találgatni, hogy ha azt mondja, csehül érzi magát, azt jelenti-e, hogy semmi rendkívüli, vagy épp nem azt.
Szegény Arany János, hogy utálta a cseheket. Nálunk a magyar a kertelés nélküli őszinteség, a cseh a rosszérzés. Török átok, na.
Van nekem egy rossz tulajdonságom. Több is van, én nem vagyok Orbán Viktor, akinek nincs, de most ez az egy a fontos. A rossz tulajdonság jelen esetben az, hogy nem csak a főcímeket és a turbózást olvasom el, hanem azt is, mit turbóznak fel, ráadásul ha csak két ellentétes érdekeltségű és finanszírozottságú oldal van, mind a kettőn, különös tekintettel az átfedésekre. Mostanában néha elolvasom ezeket, nem mindig, de most éppen igen. És rendre kiderül, hogy semmi másról nem szólnak, mint a nulla tuningolásáról, majd feltuningolt állapotban az amatőröknek való beadásáról. Az amatőröket nem minősítem, akad belőlük itt is, ott is bőven, annyi a különbség, hogy más tekintélyeket fogadnak el tekintélynek. Mások az aranyszájú szent Jánosok. Az amatőrök nem feltétlenül buták, de feltétlenül lusták, különösen azokban a dolgokban, amelyekben nem csak pályán kívül, de még a pálya közelében se voltak soha.
Véleményük viszont van. S ha nincs, tálalás után lesz, lásd mindkét Katinkát.
Mármost, ami a Cseh vezetéknevűt illeti, több halkan megjegyezni valóm lenne. A pályáról csak annyit, hogy az újkapitalista hőskortól a mai kor kezdetéig mintegy húsz évig voltam három saját cég ügyvezető-tulajdonosa, közülük az első mai értékben minimum milliárdos forgalmat bonyolított le. Nehéz elképzelni olyan stiklit, aminek hallatán a szék mellé ülnék. Ez a mai világ még nincs túl messze tőle, annyi a különbség, hogy itt is mindent átsző a politika, ami pedig még a szocializmus utóvédharcaiban se szőtt át mindent. Akkor még raktárosokkal és beszerzőkkel kellett huzakodni, később jöttek a szakmabeli főnökök, még később, a tenderekkel megjelentek a bizottságok, a nagy üzleteknél a pártok, aztán a „nagy” elkezdett arányaiban csökkenni, és csökken folyamatosan, elég hozzá annyi, hogy legyen egy kis kuzin, oldalági rokon, aki abban érdekelt. Az üzletben úgy van politika, hogy egyrészt tejelni kell, másrészt valahova mindenki tartozik, akinek tejelni kell, még csak nem is feltétlenül a kormánypártokhoz. Ebben nincs harag. Tulajdonképpen nézeteket illetően semmiben, mert a nézetek azonos platformon állnak, a kassza platformján. A gebasz akkor üt be, ha valaki magasabb érdekből elkezd taktikázni, de – lepődjenek meg – még ekkor is irreleváns a politikai hovatartozás, mert saját kutyakölyök is könnyen megbukhat. Van baráti tűz is, mi több, célzott baráti tűz is. Hogy az egészet hogy adagolják a publikumnak, az csak az ő szintjükön számít.
Az üzleti életben lehetetlen mindent szabályosan csinálni. Nem csak nehéz, de lehetetlen. Mindenben lehet valami hibát találni. Pályafutásom kezdetén heteket töltöttem szabályzatok gyártásával, amelyeknél nem az volt a legfontosabb, hogy szabályozzanak valamit, hanem, hogy legyenek, ha az ellenőr rákérdez. Hibát mindenben lehet találni, és az egész szisztéma úgy van kitalálva, nem is kitalálva, hanem megengedve, hogy lehessen is. Innét jön a többi. Olyan könyvelővel még nem találkoztam, aki mindent tudott volna naprakészen, mert ez is olyan, mint a szabályzatok. Olyan helyzettel sem találkoztam, amiben az összes tranzakciót meg lehetett volna oldani belekötési lehetőség nélkül. Ha az egészet nézzük, és kihagyjuk az emberi tényezőt, én nem találkoztam olyan üzletmenettel, aminek a lebonyolítójára ne lett volna Virág elvtárs kijelentése (bárkiről be lehet bizonyítani, hogy bűnös) alkalmazható. Fél lábbal a börtönben, fél lábbal a pszichiátrián. Még azt is a kijelentést is megkockáztatom, hogy egy volumen felett prosperáló üzletet nem lehet szabályosan vinni. Úgy van megcsinálva, vagy úgy van hagyva. A delikvens számára nincs különbség.
A különbség a mértékben van. A „mit?” mértékében és a „hogyan?” mértékében. Amennyire én kivettem, Cseh Katalin „üzelmei” egyszerű, kiskapuk kihasználásával lebonyolított ügyeskedések, ráadásul formai kiskapuké. Nem Miss Harminc (negyven, ötven, nyolcvan) Százalékról van szó, hanem egy politikuslányról, aki áldását adta egy tulajdonképpen legális manipulációhoz. Nem várbéli lakásokkal seftelt, nem állampolgárságot árult, nem shortolt, nem csinált semmit a székhelyükkel (házuk még nincs), a cége nem offshore paradicsomba van bejelentve, az anyukája se tenyészt mangalicát, nem kokettált örökösnőkkel, de még örökösökkel sem, nem vett lélegeztetőgépeket, maszkgyártó masinát, nem építi egyik kastélyt a másik után, nem veszi egyik horvátországi villát, jachtot, repülőt a másik után, de még csak rénszarvasra se vadászik helikopterről. Cseh Katalinra is azt mondom, amit Hosszú Katinkára: e tekintetben nem érdekes, hogy nekem mint politikus, vagy mint ember, vagy mint mind a kettő tetszik-e vagy nem. Nem róla beszélek, hanem arról a végtelenül sekélyes, minősítésre alkalmatlanság okán még gusztustalannak se nevezhető felfújási kísérletről, aminek részese.
Arról a szánalmas micsodáról.
Cseh Katalint ugyanúgy nem lehet egy echte gazdasági bűnözővel összehasonlítani, még ha csinált volna is kétes stikliket, ahogy Molnár Richárdot se lehet összevetni Reinhard Heydrichhel. („Ricsit” különben Tasnádi is védelmébe vette egy videójában, ez más egyéb elképzelhető védelmek mellett körülbelül ugyanolyan az ő szempontjából, mint Kásler óvó kezei Hosszú Katinka fölött.)
Már egy igazi, szaftos, jó politikai intrika is vágyálom.
De akkor miért hagyták? Merthogy kizárt, hogy „Anonymus”, azaz Belügy, végrehajtóként a ráállított team ne tudott volna mindent az „elkövetés” pillanatától, sőt, a kósza ötlettől, amiből ezt a silány eredményt sikerült kihoznia. Nos, ugyanazért hagyták, amiért a saját pártkorifeusok üzelmeit is hagyják. Csám azt hiszi, hogy az ember szeretetből tartja, írta valahol Fekete István. Majd egyszer mi is kérünk valamit.
Ó, Virág elvtárs.
Itt nem feltétlenül kérnek (ha csak nincs valami magvasabb is a tarsolyban). Itt azt csinálják, amit csináltak.
Kár, hogy csak erre futotta, mármint nekik.