– Bocsánat, hogy így rád török, főnök, tudom, hogy nagyon el vagy foglalva…
– Téged hogy engedtek be?
– Ma a Béla van szolgálatban, tudod, az a nagydarab, kopasz, aki hétvégén Janit kísérte a soroksári Duna-ágba. Neki kellett bemenni mindig a szákkal, felfázott, állandóan vécére szaladgál. Én meg nem vártam meg, amíg visszajön. Támadt egy ötletem.
– Hát ha támadt, ne tartsd magad vissza. Kérsz egy katonát? Fokhagymás csécsi mangalica. Egy álom, Árpikám, egy álom!
– Más nincs?
– Nekem nincs, tudod, a gyógyszereim… Tomit kérdezted? Most hazaugrott pár napra.
– Majd benézek hozzá is. Még bírom. Szóval, főnök, itt volt ez az olimpia.
– Itt, hála Istennek. Soha jobbkor. Húsz érem…
– A magyar vegyészet világhírű, főnök.
– Ne legyél cinikus. Tudod, mi munka van egy olimpiai aranyéremben?
– Sejtem. Tudni nem tudom, de sejtem. Itt van például az az iráni karatés, az a Szajad Gandzszpfsssz…
– Szajad Gandzszadeh.
– Az, az. Akit egy totál vesztes meccsen úgy rúgtak fejbe, hogy elájult. És mivel ezt a karatéban nem szabad, ő lett az olimpiai bajnok. Mit gondolsz, főnök, ha csak ennyi kell az aranyhoz, én hányszoros bajnok lennék?
– Ezért törtél rám, amikor azzal az egyetlen dologgal foglalkozom, amit még szeretek? Már a meccsekre se szívesen járok ki.
– Hehe. Hehe. Hehe. Hát ezt éppenséggel megértem. Mi volna, ha a Felcsút sportágat változtatna? Ha valami más lenne, mint labdarúgócsapat? Hiszen már most az.
– Mármint micsoda?
– Bokszzsák. Ülj vissza, kérlek. Csak vicceltem. Nem ezért törtem rád. Tehát itt volt ez az olimpia, ahol mindenki a hat aranyunkról beszélt…
– Ne becsüld le, Árpád. Az USA harminckilencet szedett össze. Ott háromszázhuszonnyolcmillióan laknak, nálunk kilencmillió-kilencszázezren.
– Már annyian sem.
– Ne kötözködj. Durván harmincszoros a különbség. Az annyi, mintha arányosan mi zsebeltük volna be az összes aranyat, ami csak kiadható. Meg még annál is többet.
– Aztán fizethetnénk, mint a katonatiszt. Nekem meg főhetne a fejem, hogy miből. Nincs annyi tagja a Triádoknak, a Jakuzának, még a Camorrával együtt sem, amennyinek letelepedési kötvényt kellene eladnunk. Jó, ha hozzácsapjuk a tálibokat, Hamászt, az Iszlám Állam bujkáló katonáit, a mexikói és kolumbiai kartelleket, azokat véletlenül ismerem is felületesen… kár, hogy szegény Milošević és szegény Karadžić nincs már velünk. Ők mégiscsak közelebb voltak. Plusz a közös történelem, Nándorfehérvár… Kamenyec-podolszkij… ja, az máshol van. Nem értem, róluk mindig ez ugrik be. Milyen jól elbeszélgetnének Nikolával… ehh, hagyjuk. Szóval, eszembe jutott a győzelmi prémium, de még inkább az életjáradék. Ami most már egész tisztességes summa, hála nekünk. Apropó, mi miért nem rendezünk olimpiát?
– Te tényleg az akarod, Árpád, hogy kijöjjek a béketűrésből?
– Pardon, főnök. Ezer bocsánat. Nos, az olimpiáról eszembe jutott Pali bácsi. Nekem kifejezetten hiányzik. Bélának is hiányzik. Nála nem fázott volna meg. És eszembe jutott Pali bácsi doktorátusa.
– Árpád!!!!!!!!
– Nem az. Ne kapd fel a vizet olyan gyorsan. Még mindig van doktorátusa. Van az a török egyetem…
– Tudom, a kütahyai. Ott választották díszdoktorrá. Mit kellett azért is megígérnem Recepnek…
– Az ki? Ja, Erdogan. Ráadásul Pali bácsi a történelemtudományi kar díszdoktora lett. Pali bácsi és a történelem. Ennél már csak az volna nagyobb poén, ha a nyelvtudományi tanszék is díszdoktorrá választotta volna. Egyszer megkérdeztem tőle…
– Lépjünk, Árpi. Fogy az időm és a türelmem.
– Ha Pali bácsi díszdoktor lehet, minden egyéb nélkül, mert a ballib ármánykodás megfosztotta őt az itthoni doktorátusától, akkor miért ne lehetne díszbajnok is bárkiből egy díszolimpián? Úgyis rendeletekkel kormányzol, és még fogsz is egy ideig. Vírus kérdése, az meg akkor lesz, amikor mondjuk. Ezzel az erővel olimpia is akkor lehet, mármint dísz, amikor mondjuk, úgy, ahogy mondjuk. Ahogy Pali bácsi ledoktorált Törökországban. Ha pedig díszolimpia van, bajnok is van. Díszbajnok. És ha valaki díszbajnok, akkor…
– … akkor jár neki a prémium is, és az életjáradék is. Nem vagy te buta gyerek, mindig tudtam.
– Kösz, főnök.
– De minek nekem életjáradék? Bérből és fizetésből élő ember vagyok ugyan, minimális megtakarítással, de látod, nincsenek nagy igényeim. Lőrinc dúsgazdag, Lajosnak ott az anyukája, Tóni mindig jól nősül, Lacusnak is vannak jómódú rokonai…
– Nem is rátok gondoltam. Hányszor panaszkodtál, hogy már megint nyolcvanhárom új államtitkárt kellett kinevezned, hogy mindenkit kifizess, akit addig még nem? Nem beszélve a főtanácsadókról, tanácsadókról, miniszteri biztosokról, ezért-azért felelősökről. És akkor itt vannak még az uncsitestvérek, feleségek, elvétve férjek, szeretők…
– Bizony, Árpád. Néha kifejezetten irigylem a kommunistákat. Sztálinnak mennyivel egyszerűbb dolga volt. Neki ott volt Vaszilij Mihajlovics Blohin ezredes, Berija és Visinszkij. Nekem meg itt van a Sándor és a Péter, meg az uniós jog. Nem mintha érdekelne, de azért minden határt egyelőre én se léphetek át.
– Akkor most ez meg is oldódna. Még büszkék is volnának rá. Végtére, ha Bencsik lehetett vitéz… Képzeld csak el: G. Fodor, a súlyemelő díszbajnok… Stefka, az atlétika díszaranyérmese… bár meg kell hogy mondjam, személy szerint én sem utasítanám el legalább a prémiumot. Beérném egy díszaranyéremmel, két díszezüsttel és két díszbronzzal…
– Neked jobbat találtam ki, Árpád. Tudod, mi leszel te?
– Mi, főnök?
– Dísznó.