Nehéz, kellemetlen témáról lesz szó, és nem is igazán a Zónára vonatkozik a haragom, nálunk viszonylag rend van. Viszonylag, mert semmi sem tökéletes, néha szükség van egy kis fegyelmezésre, de távolról sem annyira, mint általában kéne – a teljes magyar nyelvű Facebookon.
Már több hónapja figyelem ugyanis az általános hangvétel durvulását, primitívvé válását. Van köze ennek a politikához, hogyne lenne, de – valljuk meg őszintén – már nem az egyik vagy a másik oldal sajátja a maximum kocsmai hangvétel, az elemista vagy óvodás szellemi szint. Mindent elönt a primitív mocskolódás, éspedig mindenfelől. Ami senkinek sem jó, ugyanis a viharzó érzelmek könnyen válthatnak ki fizikai agressziót is előbb vagy utóbb. Nyilván oka ennek a soha nem látott feszültségnek a világjárvány, a nyomában járó gazdasági krízis, a választási kampány egyaránt, de főleg az utóbbi mintha nem véletlenül rontaná a hangnemet.
Inkább mondok egy példát.
Köztudott, hogy nem csak a Zónába írok, ugyanis ebben az esetben felkopna az állam, hanem más lapokba is. Vagy tíz napja, pontosabban augusztus elsején írtam én egy röpke, egyébként sajtójoggal foglalkozó elemzést máshova a köztelevízió, de különösen Bende Balázs vezető külpolitikai munkatárs sajátos médiaszakmai felfogásáról. Csak hát, mivel az illető úrról volt szó benne, más képpel nem tudtam illusztrálni, csakis az övével. Nem rakhatok oda helyette egy rózsacsokrot. Így is negyven-ötven percet izzadtam a képkereséssel, én sem vagyok egy Adonisz, nagyon nem, de sajnos Bende Balázsról egyszerűen nem létezik előnyös fotó. Illetve egyet láttam, ami több évtizedes, fiatalkorában ábrázolja, de arról meg senki sem ismerné meg. Kínomban fogtam a legkevésbé előnytelent – képzelhető, milyen lehetett a többi – és azt használtam.
Az eredmény felülmúlta minden várakozásomat, mostanáig 52 344 olvasót ért el, és csak a lap Facebook-oldalán 150 hozzászólás érkezett.
De nem veregethetem meg a saját vállamat, nem túl nagy siker ez, akkor sem, ha túlteljesítettem egy írással a Magyar Hírlap heti eladott példányszámát. Nem szállta meg a Szentlélek és a hirtelen támadt érdeklődés a sajtójog iránt az úri közönséget. A százötven hozzászólásnak a tizede sem foglalkozott magával az írással, de mindenkinek volt egy rossz szava Bende Balázs külsejére. Hát a mindenségit: nem szépségverseny ez. Kit érdekel, hogy néz ki kívülről, az a fontos, mi van a fejében belülről! Én egy szót sem írtam a kinézetéről, alkatáról, de ez senkit sem zavart. Idéznék pár kommentet, név nélkül.
„Ez is egy sertés kartárs!”
„vágásérett dagadt disznó!”
„Gyermekkoromba ekkora mangalicát vágtak a szüleim karácsonyra , ebből a hízóból is kisülne egy bödön zsír !!!!”
„Szerintem a Pacal Szilard unokahuga csak atesett nemátalakito műtéten”
„Mekkora brutális feje van, amindenit.”
„Ez a csávó olyan, mint a calici vírus. Hányok tőle.”
„Zsirdisznó csapat jeles tagja! Ebben a bandában a dagadt disznó fizimiska a trendi!”
„Ezt a fejet nem egy mangalica tenyészetből kölcsönözték? Vagy a „köztévé” fej-lesztette?”
„Hányok ettől a tahótól, ne mutogassátok plíz!!!!!”
„Ilyen fejet utoljára az abalében láttam”
Nem folytatnám. A hibákat nem javítottam, nem is fogom. Hát, mindent akartam én, csak ezt nem. Másnap külön írásban kértem elnézést Bendétől a külsejét ért megjegyzésekért, és jeleztem, hogy miért nem kérek viszont elnézést. Amiatt is elküldtek az anyámba különben, de csak egy ilyen bátor versenyző akadt, ugyanis bölcs előrelátással Stan és Pan fotóját használtam, ami már nem hozott lázba széles néptömegeket.
Most lehetne azzal folytatni, hogy micsoda ostobaság az írást olvasatlanul hagyni, és határtalan önbizalommal osztani az észt a fotóról. Mennyire sértő a szerzőre nézvést, de sajnos a helyzet ennél rosszabb. Örülnék én, ha csak ennyi volna a baj, mert ez már öt éve is baj volt. Nem lenne újdonság.
Hanem azóta is figyelem a párbeszédek hangnemét. Már nem kocsmai, ugyanis – higgyenek egy e téren tapasztalt ember szavának – nincs a nyóckerben olyan rosszhírű kocsma, pedig sokat ismerek, ahol ki ne vernék pár fogát az embernek, ha abban a hangnemben szólalna meg a pultnál, ahogy a legtöbben a Facebookon kommunikálnak. Nagy erőt, önbizalmat ad sokaknak, hogy a tárgyalópartnere nincs testközelben. Abban is bizonyosak, hogy „ebből nem lehet baj”, pedig dehogynem lehet. Tettem pár megfigyelést.
-
-
- A stílus körülbelül három-hat hónapja vált extrémmé, addig sem volt szelíd, de legalább egy átlagos késdobáló színvonalánál nem ment lejjebb.
- Korábban nem volt szokás ilyen mértékben sértegetni és átkozni ismeretleneket.
- A kormány szerint gyermekvédelmi, mindenki más szerint homofób törvény új mélységeket nyitott meg a trágárkodás előtt.
- Az érvek és ellenérvek ezen a szinten egyformák, az egyik oldal szerint a másik agymosott, a másik oldal szerint az egyik.
- Állandó eposzi jelzők, epitethon ornansok bukkannak fel a kommentekben, amelyek nyilván mindkét oldal saját politikai sajtójából származnak, de most már beépültek a köztudatba. Például az „oltásellenes, hazaáruló, szivárványos, haladó ellenzék” (érdekes ország vagyunk, ahol a „haladó” sértés) vagy a „pacalfejű, tolvaj, krumplin vett, analfabéta kormánypárti”.
- A minősíthetetlen beszólások mintegy 80 százalékát ismeretlen pártkatonák, álruhás Ady Endrék követik el, ugyanis adatlapjuk szerint se rokonuk, se ismerősük, sem utódjuk, sem boldog ősük. Ez főleg a politikai jobboldalra jellemző. A legtöbbnek arcképe sincs. A másik oldal kommentelői viszont legalább annyira előítéletesek, maximum másként. Különbözik az ellenségkép, de az érzelmek azonosak.
- Ha írásról van szó, a szerzőt mindenki sértegeti, pártállástól és tényektől függetlenül, hol az a baj vele, hogy „radikális”, hol az, hogy „nem eléggé radikális”, de a leggyakrabban egyszerűen hazugnak, illetve külföldi titkosszolgálatok ügynökének nevezik. Lettem úgy kommentelő szerint magas rangú tiszt a Moszadban, hogy egy külpolitikai elemzésben feltüntettem minden forrásomat, mégis azt mondta, hogy ezt csak titkos ügynök ismerheti. Miért? Mert neki az a véleménye.
- A helyesírás alkalmazása mindkét oldalon elavult, káros csökevény a múltból, de vetkezik is lefelé rendesen.
- Mindennél gyakoribb a pár szavas, erőltetett műönbizalmat tükröző beszólás: „Ez meg kicsoda?”, „Leszarom”, „Dögöljetek meg”. Ez teszi ki a kommentek kilencven százalékát.
-
Hasonlót tapasztaltunk korábban is, de nem ez volt általános. Most ez önt el mindent. Miért?
Könnyű rájönni, ha az állandó jelzők nyomán indulunk el, hogy a különböző politikai oldalak pártsajtója radikalizálja a hangnemet is, a közhangulatot is, és mivel a kormánymédia adja az országos sajtótermékek kilencven százalékát, ugyanilyen arányban is vétkes. Elég azt mondanom, hogy pár napja egy műsorvezető fenyegette meg nyíltan az általa „progresszívnak” nevezett sajtót azzal, hogy „jönnek és nagyon fognak fájni”.
Ha a párt elkötelezett híve és szavazója ezt látja, mit tesz? Megismétli. Tódítja. Rátesz még pár lapáttal. Mocskos szokásokat tulajdonít másoknak, aztán, mivel már leírta, el is hiszi a tulajdon állítását. A másik oldal sem marad adós, olyan rétegek is bevonódnak a dicsőséges csihi-puhiba, akiknek azelőtt nem volt közük politikához (például a melegek vagy a transzok), előbb-utóbb előkerülnek a bicskák is. A nagy fordulat valószínűleg a Megafon Központ indulásával kezdődhetett, onnan származhat a gátlástalan, következményekkel nem foglalkozó agresszivitás, onnan érkezhetnek az adatmentes profilokkal dolgozó, arckép nélküli trollok, de a párbeszédek minőségét a másik oldal színvonala sem javítja.
Hát hiába: minden lánc olyan erős, mint a leggyengébb szeme, minden tömeg olyan okos, mint a benne lévő legbutább ember.
A világjárvány körüli álhírháború alaposan megágyazott ennek a jelenségnek, akkor már hazugozott, gyilkosozott mindenki mindenkit, aki nem értett vele egyet – a kampány már laposan előkészített talajra érkezett.
Mit lehet tenni?
Nos, sokat nem. Abba kéne hagyni az extrém, leegyszerűsített és hazug vádak sulykolását a közbeszédben, ugyanis már most tartunk ott, hogy két, egymással ellentétes pártállású szomszéd évtizedes ismeretség ellenére is elhiszi, hogy a másik gyermekeket reggelizik vagy milliárdjai vannak, amiket titkol. Ezek a politikai sajtóból érkeznek, aminek egyik fő feladata a másik oldal dehumanizálása és démonizálása.
Ezen kívül meg kéne szigorítani a Facebook szabályzatát és komoly intézkedéseket kéne bevezetni a kötekedő trollok, a bullying ellen.
Meg kéne érteni, hogy itt sincs „nem ér a nevem”, a virtuális világ sem következmények nélküli, senki sem élheti ki büntetlenül a frusztrációját, agresszivitását más, valódi, élő személyeken.
Hogy más lapoknál mit tesznek, az nem az én felelősségem, ugyanis más lapok nem az enyémek, de én a Zónán – és csakis itt! – minden ilyen jellegű provokációt azonnali tiltással és törléssel jutalmazok, minden szinten. Ennek technikai okai is vannak, ugyanis ha sok az ilyen megnyilvánulás és egyiket sem követi retorzió, az olvasók elszoknak a laptól – ki szereti, ha rendszeresen elküldik az anyjába? Olyan kocsmába sem ülünk be a kedvesünkkel, ahol tudjuk, hogy mindennapos a verekedés.
De legfőképpen egy dolgot kéne megértenie mindenkinek. Kivétel nélkül. Írónak, olvasónak, felhasználónak, kicsinek és nagynak, fiatalnak és öregnek.
A politika egyik oldal győzelme esetén sem hozhat azonnali megváltást.
Nem fog minden gond megoldódni egy csapásra akkor sem, ha X. lesz a miniszterelnök, akkor sem, ha Y. ül be a székbe. Persze, hogy Istenek Alkonyának, Ragnaröknek mutatják a politikát, akik vele foglalkoznak, azt mondják, mindent meg tudnak oldani, mindenre lesz gyógyszerük – csak azokat a gonosz másikokat tiporjuk örök időkre a földbe. Aztán majd akár lesz tiprás, akár nem, valahogy mégse lesz jobb.
Szóval: ha a használatautó-kereskedőnek nem hisszük el minden szavát, a politikusban miért hiszünk úgy, mintha minden szava Szentírás volna?
No, mindegy. Kiabálok itt a pusztába., vox clamantis in deserto.
A különböző próféták és híveik meg kövekkel hajigálják egymást.
Csak néznem, olvasnom, elviselnem ne kéne.
Ne feledjük eleink bölcsességét:
Fiam, akár a szar ér tehozzád, akár te érsz a szarhoz, szaros csak te lehetsz a kettő közül.