Valaha én is beleestem abba hibába, hogy kárhoztattam az internetet a közvetlen személyes kapcsolatok elsorvasztásáért. Most úgy gondolom, hogy ez távolról sem ilyen egyszerű, ugyanis… életkorfüggő. Mint minden.
Egy okos remete nem húszévesen lesz remete.
„Ma már az emberek jóformán csak a saját testi és lelki javítgatásukkal foglalkoznak. (…) Ki-ki magára figyel, nem a másikra. Hiába szövögetjük a kapcsolati hálónkat egy életen át, mire legnagyobb szükségünk lenne rá, semmivé lesz”
– írja Vámos Miklós.
Ez ugyanaz a hiba. Létezik olyan állapot, amikor az embernek semmi kedve az egész cécóhoz, amit a face to face kommunikálás jelent. Az egész szertartáshoz, annak minden velejárójával. Én egyébként se szeretem a szertartásokat (különösen az esküvőket nem, mert előre tudok szaladni az időben – inkább tíz temetés, mint egy esküvő, mondta az anyukám régen, ha nagyon rosszmájú volnék, mintegy mundérvédelemből is, mert hát orvos volt, noha allergológus), a szociális kommunikációhoz meg körülbelül annyi érzékem van, mint a tájékozódáshoz. Gyerekkori maradvány, bólogathat egy engem ismerő, persze, hogy az, tizennégy éves koromig időm legnagyobb részét teljesen egyedül töltöttem, jobbára olvasással. Bennem nem tudott kialakulni semmiféle kommunikációs érzék, jobb híján mindig magamból indultam ki, az pedig ritkán sült el jól. Hiányzott ez a szakasz, és most már így is marad, bár kétségkívül tanulékony vagyok.
Ha Vámos mondókáját két részre bontjuk, akkor két konklúziót vonhatunk le. Az elsőt abból, hogy mivel foglalkozunk, a másikat, hogy mivel nem. Ott van még a mikor nem, az internet ugyan nincs ott, és most arról beszélünk, de beleérthető. Nos, a „mivel”. Testi javítgatással ugyan kevesen foglalkoznak, jobbára csak akkor, ha valami gáz van: egy autót is többet fényesítenek, visznek szervízbe. Lelki javítgatással még kevesebben foglalkoznak, és ha igen, az merő kompenzálás. Hogy jól jöjjünk ki a dologból. Hogy a belső színpadon mi legyünk továbbra is a főhős. Életemben annyi giccsel nem találkoztam, mint amikor a párszor kezembe került rabújságot (a büntetésvégrehajtáson belüli, rabok szerkesztette sajtóterméket) olvasgattam. Annyi szentimentalizmussal. És hozzáteszem, hogy azok az emberek, akik a rőzsehordó anyóka megsegítését, családjuk tenyéren hordozását, embertársaik szeretetét nem átallottak papírra vetni, a kaptáron kívül ezeknek pontosan az ellenkezőjét cselekedték.
Egy családcentrikus strici. Egy filantróp gyilkos. Aranyeső a jó anyámnak.
De hozzáteszem azt is – lehet meglepődni –, hogy mindezek mindezeket halálosan komolyan gondolták. Olyannyira, hogy ha ott és akkor valaki kétségbe vonta volna emberszeretetüket, helyben agyonverik.
De akkor mivel foglalkoznak az emberek?
Hányszor leírtam már, de hányszor: az értelmesebbje időstrukturálással, a kevésbé értelmesebbje az idő eltöltésével (múlatásával, ebből lett a „mulatás” szó). A legjobb még az idiótáknak, Alzheimereseknek, vagy szimpla demenseknek: az ő idejük elmegy magától is. Az értelmesebbje különböző célokat tűz ki maga elé, megpróbálja teljesíteni, aztán kitűzi az újabb célt. Amikor nem jut több az eszébe, vagy úgy gondolja, hogy már eleget „tett le az asztalra” (ha még különböző ürügyekkel, mint például egy betegség, hajlott kor, stb. is meg tudja támogatni, annál jobb, ilyenkor szoktam Stephen Hawkingra emlékeztetni az illetőt), kicsit vegetál még, aztán meghal. A nagypapám nyolcvankét éves koráig dolgozott, azaz bejárt a kórházba (ő is orvos volt), utána rendelt, akkor abbahagyta, eltengett-lengett további két és fél évet otthon, majd meghalt. Úgy halt meg, hogy előtte, már a kórházban, ahol betegként feküdt, még egyszer látni akart. Átvészelt egy infarktust, egy tüdőödémát, egy szélütést. Már egészen „jól volt” – magához képest –, amikor bementem hozzá. Kicsit beszélgettünk, aztán elmentem. Másnap megreggelizett, hátradőlt, és visszaadta lelkét Teremtőjének.
De ezek csak kreációk. Kreált célok, a rákkutatástól a vakcinafejlesztésig, vakcinafejlesztéstől az állat- környezetvédelemig, humánus/szociális programokig, hobbikig, bármiig, ha a hozzávezető út befejezettnek tekinthető, amint elérték.
Minden olyan cél kreáció, ami nem eszköz.
Teljesen mindegy, mi.
„De ha egyszer hasznos!” Rendben van, legyen „hasznos”. Adva van egy szegény ember. Egy alkoholista. A „pusztuló” (ha nem magunkból indulunk ki, nem pusztul semmi) környezet. Egy hajléktalan. Adva vagyunk mi. Még ez a legegyszerűbb, maradjunk is ennél. Tehát adva vagyunk mi, akivel nem vagyunk elégedettek. Szebb és egészségesebb testet akarunk. Kiegyensúlyozottabb – horribile dictu „boldogabb”, ez örök slágere még a filozófiának is – lelket.
Már eddig autófényesítés.
Merthogy azonnal fölvetődik a kérdés, hogy „miért?”. Miért? Álljon az udvaron? És ha nem áll az udvaron, a fényesítéstől jobban megy majd? Ami magunkat illet, hogy elégedettek legyünk a tükör előtt? Ha Önök férfiak, mondják ezt egy nőnek. Azonnal megkapják érte a magukét. Hogy máshoz foghassunk utána, ugyanúgy? Segítünk egy hajléktalannak. Ha a hajléktalan ott folytatja, ahol abbahagyta, semmi értelme nem volt az egésznek. Mármint e szempontból, ugyanis van még egy szempont is, ami szinte soha nem hangsúlyos. Ez a szempont ugyanis nem a hajléktalan szempontja, hanem a saját szempontunk. Itt lehetnék szemforgató, de ne aggódjanak, nem leszek. A végállapot ugyanis anyagi szempontból önmagában tökéletesen irreleváns. Tökéletesen irreleváns az is, hogy kapott-e a hajléktalan valamit, hogy mit kapott, és az is, hogy mi és ő mit gondolunk erről. Egyetlen dolog nem irreleváns mindkettőnk szempontjából: hogy mit csinálunk a továbbiakban. Hogy mire használjuk, mi az „adást”, azt a folyamatot, ami odáig vezet, ő a „kapást”, azt a holmit/szolgáltatást, amit kapott. Hogy bármire használjuk-e, ugyanis, ha ez a „bármi” nem további időnyerésre szolgál a szemükben, ahol folyamatosan jelen van a még további „miért”, akkor az égvilágon semmi értelme nem volt.
Tizennyolc éves koromban azt mondtam, hogy egy ember hetvenkét évesen akkor is bölcsebb, ha az addigi hetvenkét évét bura alatt töltötte el. Most is azt mondom. De azt is mondom, hogy ha lehet, ne hagyjon ki fázisokat, amint én kihagytam. „Szenvedtél már eleget?” – kérdezte tőlem anno egy pszichológus arra a felvetésre, hogy milyen gyorsan szalad az idő. Ne hagyjon ki fázisokat, és ne hagyjon ki semmiféle értelmetlenséget se. Olyat se, ami később – például nekem most – értelmetlenségnek látszik. Ezeket már nem hagytam ki.
Az értelmetlenségeket meg kell élni. A szenvedéseket is. Örömöket is. Nem hallani kell róluk, hanem meg kell őket élni.
Ha valaki elkerül valamit, lehet „okos ember”, de fogalma sem lesz róla, mit került el. Nem az elkerült mibenlétéről nem lesz fogalma, hanem az egész átéléséről.
Nem születünk a bibliai Prédikátornak. Még ő se annak született.
Lenni kell(ene) azonban egy limitnek. Amitől „elég”. Kinek mi az elég, erre sincs recept. Van, akinek semmi. Ők azok, akikkel kezdeni sem lehet semmit. Saját maguk sem tudnak semmit kezdeni magukkal. Mindent megkaptak a feladathoz – mindig mindenki megkap mindent, e tekintetben nem játszik az idő, az idő a képességekben és hajlandóságokban játszik –, és ott állnak, bután, mint egy tojás. Nem az anyagiakról beszélek, ez egy másik betegség. A tapasztalatokról beszélek, és Jack Kerouacról, aki – talán – tudott velük mit kezdeni, noha állandóan úton volt. Ha tudott velük mit kezdeni, akár lehetett is.
Onnantól örömzenélés. Nincs már tétje. Onnantól az ember senkinek sem akar tetszeni, saját magát is beleértve.
Az internet és a virtuális világ önmagában ugyanúgy semmilyen, mint amiről ez az egész cikk szól. Lehet jó, lehet rossz. Eddig rossz, innentől jó. Az én generációmnak még szerencséje volt – nem is tudja, mekkora –, mert mindkettőt megkapta, az eddiget is, az innentőlt is. Nekem nagyon kevés érintkezésre van már szükségem. Nem zárkózom el tőlük, mert vezérszabályként semmitől sem zárkózom el, és nem is fogok, de nem vagyok függő. Eddig se volt sok érintkezésre szükségem, inkább csak az illúzióra, ez a gyerekkor maradványa. A külső kalandokat akkor hajszolja az ember, ha nem elég színes a belső világa. Ami ott nincs, véli, megkaphatja kint.
Hát nem kaphatja meg.
Ettől függetlenül többet átéltem, mint a legtöbb ember. Köszönhetően a gátlástalanságnak, ami az én esetemben nem gátlástalanság, csak öntörvényűség. Köszönöm is. Hamarabb végeztem így. Számomra a virtuális világ innentől áldás. Az életben megkapom azt a kevés érintkezést, ami a lelki nyugalmamhoz kell, a többit a neten, de közben megspórolom a számomra felesleges köröket. Hogy is mondta egy réges-régi ismerősöm? A fiatal lajhár násztáncát, szétterített farktollakkal.
Viszont rengeteg időt megtakarítok a kulimunka drasztikus lecsökkenésével, amire az íráshoz szükségem van. Miért akarok én írni? Azért, hogy ebben fejezzem ki magam? Részint azért. Hogy kiüresedjek, így mondaná egy valamirevaló buddhista, bár én valamirevaló buddhista sem vagyok. De kiüresedni akkor célszerű, ha minden rendelkezésre áll a feladat megoldásához. A kiüresedés folyamata feladatmegoldás, majd az eredmény – jelképes – aláhúzása. Amely eredmény annyiból különbözik bármely egyéb eredménytől, hogy (innét) látható és (onnét) nem látható. Mint a fekete lyukak eseményhorizontján inneniek és onnaniak.
Olyankor már onnét vagyunk.