Gaál Péter: Undor

Végtelenül undorító, amit ez a magyar kormány művel. Úgy általában is végtelenül undorító, és nem is róla kellene írnom, hanem a sajtójáról, ami viszont kézivezérlésű, semmivel nem jobb, mint bármelyik „rendszerváltás” előtti pártlap volt, tehát mégis róla írom.

Arról a rengeteg disznóról, amiket a vályúnál kellett volna tartani, vagy egy körülkerített makkosban, de a magyar átlagemberek harmada-negyede úgy döntött, hogy oda nekik mindent, kivéve persze az oroszlánt.

Az undorítóságot csak tetézi a kommunikáció. Nem véletlenül voltak nekem ismerősek a tálib sajtónyilatkozatok. Vagy a kínaiak koronavírus-ügyben, ujgurügyben, az oroszok politikai gyilkosságaik és gyilkossági kísérleteik ügyében. Ebben a légkörben nőttem fel, van szemem hozzá. Tulajdonképpen csinálniuk se kellene semmit, elég megszólalniuk.

És az előző magyar kormányok? Ha az elejétől indulunk, 1990-től, Antall József – saját személyében és tisztességében, bár nem politikai képességei alapján – még elment. A kormánya nem, de rá lehetett fogni, hogy minden gyakorlat, mi több, egymás ismerete nélkül indultak. Volt abban mindenféle ember, aki csak később mutatta ki valódi énjét. Egy abszolút inkoherens, széteső, se magával, se a hatalommal semmit kezdeni nem tudó társaság volt, szét is esett. Mindenki balszerencséjére jobban ismerték őket, már akit, mint az akkori „szabad demokratákat”, nem mintha ők lettek volna a csúcs, az akkori MSZP-re pedig rávetült a jogelőd setét árnyéka. A Horn-kormány még eddig a legjobb választásnak tűnik, különösen Bokros Lajosnak köszönhetően, az ő menesztése volt a legnagyobb szarvashiba. Politikai megfontolások eredménye, udvarlás annak a tömegnek, amit az elmúlt egy hétben Zamárdi szabadstrandján is látni voltam kénytelen, és amiről már első blikkre az jutott az eszembe, hogy íme, az ember alsó határértéke. Minden tömegről ez jut az eszembe különben, politikai hovatartozástól függetlenül. A tömeg nem egyénekből áll, hanem azokra bontható le. Egy másik minőség.

Ez már közelebb áll a newtoni kontra kvantumfizikához. Hermész Triszmegisztosznak így mégiscsak lehet némi igazsága.

A közember tévedése, hogy összekeveri a politikát a saját maga szempontjaival. A politika is ésszerű (az ésszerű politika), de teljesen más megfontolások mozgatják. Abban nem a kisember érdekei számítanak, hanem a kisember véleménye. Ez körülbelül olyan, mintha a szülőt a gyerekek választanák: az aspiránsok versengve tömnék csokoládéval és fagylalttal (a csokoládé és fagylalt igéretével), közben se hús, se főzelék.

Éjjel-nappal fagylalt, addig, ameddig, így vagy úgy.

Képzeljék el azt a gyereket, ha ezeken kellene felnőnie.

A tömegnek fogalma sincs, mit akar. Nem is akar semmit. Nem szükség és akarat mozgatja, hanem lózungok, pro és kontra. Abban is, amit nem akar. Ha a szecessziós háború uniós választópolgárán múlik, se Grant, se Sherman nem vezeti az északi hadsereget. Hiszen az egyik idült alkoholista volt, a másik bolond. De még ez se kellett volna hozzá, elég lett volna néhány kezdeti vereségük. Minden egykori felfedező és hadvezér ismerte ezt az érzést, Nagy Sándortól Kolumbuszig. Geyer Flórián, akit mi nagy német parasztvezérnek tanultunk, szintén megismerte, és ez az ismeret az életébe került. Nagy Imre is megismerte, Kádár János is megismerte. Hogy klasszikus bibliai példával éljek, Mózes is megismerte, és Jézus is megismerte. Valahol Erdélyben Álmos kende is megismerhette.

Horn után jött a Fidesz, még nem ennyire kimunkált lopási technikával persze, az utolsó két hétben húztak csak bele, majd utána a szerencsétlen Medgyessy, Tölgyessy Péter szocialista megfelelője, aztán Gyurcsány, akinek a megítélésénél nagy vetélytársához hasonlóan nem célszerű egyetlen egységben szemlélni a pályafutását. De azok nem voltak központosított rendszerek, Adyval szólva az apró kánok rendszerei voltak, és ennek megfelelően is működtek, lényegében hasonlóan, mint az egykori dél-vietnami, illetve a tálibok utáni és most már előtti afgán kormányok (is). Hogy mi lesz, azért nem megyek bele, mert már sokszor belementem, nem szeretném Önöket tovább keseríteni, hiszen, ha például az említett Mózes azt mondja, nem lesz ez méznyalogatás, gyerekek, szívás lesz, néha talán egy kis manna, néhány fürjecske, de hozzájuk negyven év kóricálás a sivatagban, utánuk pedig jóformán egyetlen királyi periódusra korlátozott kis szünettel háromezer további év háborúskodás, diaszpóralét, pogromok, holokauszt, és aztán se lesz béke, csak úgy módjával, nos, akkor nem kell nagy ész a válasz elképzeléséhez.

Az apró kánok világa azonban akármilyen korrupt volt is, két dologban mégis különbözött a mostani egypárti (még ha kettőnek is mondják) maffiavilágtól: a kommunikációban és a mértékekben. Azért vettem előre a kommunikációt, mert egyfelől az tartja fent az egész Patyomkin-falut, amit másképp lát a cárnő, itt a Nagyérdemtelen, és másként Patyomkin (ha legenda is az egész, de vegyék tanmesének), és a Nagyérdemtelent a szavazóurnák előtt csak a képek mozgatják, másfelől azzal szennyezem be nap mint nap a szememet, attól viszket a tenyerem, és attól nyílik ki a bicska a zsebemben. A mérték a lopás mértéke. De ha sokan lopnak, nem lophatnak-e többet, mint ha egyvalaki határozza meg, mennyit lehet? Elvben igen. Gyakorlatban azért nem, amiért jóval kevésbé undorító az apró kánok propagandája: az apró kánok miatt, akik egymást korlátozzák.

Most semmiféle korlát nincs.


Most semmi más nincs, mint a mértéktelen lopás és mértéktelen, pofátlan hazudozás. Az a fajta hazudozás, ami még akkor is hazugság, ha más szájából igaz volna, mégpedig nem elsősorban a tartalma, hanem a célja miatt. Amiatt, ami tartalmilag nincs is benne. Mert noha igaz (lehet), hogy X. Y. ezt és ezt csinálta valaha, akár nemrég, hogy Biden rosszul kezelte a kivonulást, hogy az „afgánok” menekülnek, hogy az Európai Unió és a nyugati kormányok egyik baklövést követik el a másik után, hogy amit Nyugaton a véleményterrorral művelnek, és ami már ide is begyűrűzött, vonatkozzon bármire, etnikumra, nemre, most ez a két legnagyobb szent tehén, már nem is pszichológiai, hanem pszichiátriai probléma, tehát, noha mindez igaz, ahogy ezt tálalják, maga a tömény aljasság. Egy jottányit se különbözik attól, amikor valaki lerugdos egy másikat a mentőcsónakból, hogy ő maga üljön a helyébe. A hátbatámadásnak, mocskolódásnak, személyes és hazaárulásnak (szó szerint), lelketlenségnek, embertelenségnek, cinizmusnak, érzéketlenségnek, gátlástalanságnak, társadalom- és emberellenességnek a csimborasszója. A jellemtelenség gödrének az a legmélyebb pontja, amire közhelyesen azt mondják, hogy innét már nem lehet lejjebb süllyedni.


Boris Vian írt a Tajtékos napok-ban Jean-Paul Sartre (nála Jean-Saul Partre) híres regénye, az Undor után kitömött hányadékmintákról. Antoine Roquentin, Sartre főhőse kénytelen levonni a konzekvenciákat: semmi nem az, aminek addig gondolta. Én viszont úgy vélem, jelen esetben nagyon is az.

Egyetlen hatalmas, kitömött hányadék.


Oszd meg másokkal is!