Mi lesz abból, ha a tálibok és a Pegasus találkoznak? Azt speciel még nem tudjuk, azt már igen, hogy abból mi lesz, ha a tálib találkozik az informatikával. Baj lesz belőle, mint mindig, mikor egy erőszakos propaganda találkozik egy kiváló és óriási terjesztési felülettel.
Minden ilyen esetben megpróbálja kisajátítani a politika a felületet, ellenőrzése alá vonni – nincs politikus, aki ne ábrándozna arról, hogy ő határozhassa meg, mi hangozhat el az online térben (ami manapság a nyilvánosságot jelenti) és mi nem. Aztán rendszerint vagy beleér a keze az éjjeliedénybe és felébred vagy sikerül megszereznie az uralmat az online tér egy szegmense felett (például Kína elérte a teljes kontrollt a saját szárazföldi területén) és kiderül, hogy túl sokat akart markolni. Akkor jönnek a cenzor-algoritmusok, amik szavakra, kifejezésekre szűrnek, a mindenféle megfigyelések – a tálibok itt még nem tartanak, ők még kezdők a pályán.
Vagy nem is annyira kezdők. Mindenképpen, nagyon sokat tanultak a 2001-es szintjükhöz képest, amikor még betiltani és korlátozni akarták a világhálót. Manapság már használni akarják, ahogyan minden politikus. Az a nem mindegy, hogyan használják. Meg mire.
Hosszú írást közöl erről a Wired, aminek inkább csak a lényegét mesélném el, mert legalább nyolc gépelt oldal. Szóval, a tálibok a közösségi felületeket – ezeken belül is a Twitterre alapoznak, ahonnan még nincsenek kitiltva – elsősorban propagandára használják, amiben nagyon hasonlítanak egy csomó más rendszerre (igen, a miénkre is), annyi a különbség, hogy ők húsz év alatt megtanultak gyorsan irányt váltani, a magyar kormánysajtó online szegmense meg ma is olyan lassan fordul váratlan események idején, mint a komphajó (igaz, ebben annak is része van, hogy lustaságból „önjáróvá” tették, már nem is mondják meg a direktívákat nekik, elég a megfelelési kényszer).
A Wired rámutat, hogy fél nap alatt képesek voltak áthangolni az online kommunikációjukat: Kabul eleste előtt lényegében két fő témájuk volt: a korábbi kormányt szidták – naná, az is szidta őket, ez egy ilyen szakma – és a saját győzelmeiket ünnepelték. Csakhogy, mivel húsz éves időszakról van szó, akkor is ünnepelték, amikor ezek vereségek voltak! Tehát, ha ötven tálib rátámadt háromszáz kormánykatonára és megöltek belőlük tízet, de közben odavesztek mind az ötvenen, akkor azt úgy közölték, hogy „végeztek tíz idegen zsoldban álló hazaárulóval”, és a kabuli kormánymédiára hagyták, hogy a tálib veszteségeket ismertesse. Ősrégi propagandatrükk, minden háborúban ezt művelik az arra illetékesek. Ennek viszont volt egy mérhetetlenül nagy gyakorlati haszna is: két évtized alatt sikerült megalapozzák azt a pár éves szervezőmunkát, aminek köszönhetően szinte puskalövés nélkül vették át a hatalmat idén augusztusban. Hiszen előre megszervezték minden falu vénjeivel, majdnem minden elöljáróval, katonai parancsnokkal, sarki rendőrrel, hogy mikor jönnek, mikor lehet megadni magukat. Ez előkészítő propaganda nélkül nem ment volna.
Az ám, de Kabul elesett, nagyjából harc nélkül. Erre még Baradar mollah sem számított, de gyorsan szétküldött tálib körökön belül egy videoüzenetet, amiben arról beszélt (és gondosan ügyeltek rá, hogy kiszivárogjon!), miszerint
„a legsürgetőbb kihívás most a biztonság megteremtése, valamint a békés és virágzó élet megteremtése minden afgán számára.”
a tálibok meg értettek a szóból, és másnap reggelre az uszító-öntömjénező tálib online tér hirtelen integrálóvá, befogadóvá változott. De minden eleme ám, mert fegyelem van Tálibisztánban. Elkezdték harsogni azt az üzenetet, hogy
„ezek a tálibok nem azok a tálibok, megváltoztak, megjavultak, a kilencvenes évek drákói politikáját felcserélték az iszlám kormányzás mérsékeltebb és progresszívabb megközelítésére”
és az első napokban elég sokan hittek is nekik. Nyugaton is. Valószínűleg már a dohai tárgyalásokon is ez volt a legenda, amit bekanalaztak az amerikai félnek, tehát nem volt teljes újdonság az apparátusnak, hogy változott a műsor. Ellepték a közösségi oldalakat a videók, folyamatosan filmezték a tálib tisztviselőket, amint női dolgozókkal és diákokkal, kórházi alkalmazottakkal, üzleti vezetőkkel és vallási kisebbségekkel egyaránt találkoznak, bizonygatva, hogy a dolgok megváltoztak, és hogy a 2021-es „Afganisztáni Iszlám Emirátus” nem úgy néz ki, mint a 20 évvel ezelőtti „Afganisztáni Iszlám Emirátus”. Ennek volt része az is, hogy jelezték: mindenki nyugodtan maradjon otthon, nem fognak házról háza járni, nem fogják keresni az ellenségeiket. Aztán kiderült, hogy de mégis, csak annak, aki otthon maradt, már későn derült ki.
Meddig tartott a cukiságpropaganda? Részben most is tart, de már csak kis részben. Az online energiáik legnagyobb részét a repülőtéri támadás óta az ISIS-K ellen fordították, ellenük köpik a tüzet, mikor épp nem az ártatlan báránykát játsszák. Ami az ISIS-K-t illeti, mondhatjuk, hogy tépjék szét egymást, mi csak egy kávét kérünk addig is, de jelezném, hogy a hírek nem arról szólnak – már, ami hozzánk egyáltalán eljut belőlük, ugyanis Kabult, a Pandzsir-völgyet és környéküket kivéve Afganisztán többi részéről csak akkor tudunk meg valamit, ha már emberhalál esett – hogy az Iszlám Állam csoportjait számolnák fel hős tálibok széles néptömegek támogatásával, hanem arról, hogy népdalénekeseket, humoristákat végeznek ki ártatlanul.
Tálib szempontból nézve nem ártatlanul, persze, mert tilos a zene is, a nevetés is. De csak pár napja tilos, múlt csütörtök óta. Ezek az információk viszont csak a még valamennyire független Tolo Newsban és az indiai online sajtóban jelennek meg, a Tolo Newsban is úgy, hogy az írások második részét kell olvasni, például a népdalénekes halálát ma a repülőtér elleni rakétatámadásról szóló hírhez ragasztották. Hátha csak a címet nézi a cenzor, ahogy a közösségi oldalakon sem olvasnak el mást…
A tálib propaganda tudja azt, amit az orosz és a kínai is, és amit már tanul a magyar, tehát, hogy minden ténynél fontosabb a kiváltott érzelem. Ha elég meggyőző a propagandista, az alany kifekszik pucéran napozni a jégtáblára is, fájdalomcsillapítás nélkül le lehet vágni kezét-lábát, mert hisz. Inkább hisz az általa korábban már egyszer elfogadott propagandának, mint a szemének, fülének, orrának. Azért lehet megtenni az afgán állampolgárokkal Kabulban – ami azért hatmilliós város, és ha egyszerre felkelne, megennék a tálibokat fegyver nélkül is – hogy házról házra járnak, mindent átkutatnak, aki nem tetszik, kivégzik, az már jól jár, akit csak nyomorékra vernek. Ugyanis senki sem hiszi el, hogy ilyen van. Megígérték, hogy nem lesz. Ha mégis látja, azt mondja: tévedés történt vagy kivételes az eset.
Sőt. Mivel Afganisztánban is élnek értelmes, huszonegyedik századi emberek, azok most a legnagyobb gondban vannak, hogy miképpen tudják törölni a digitális lábnyomukat? Ugyanis a világháló a mai formában nem arra van berendezve, hogy el lehessen róla tűnni, hanem pont az ellenkezőjére. Arra, hogy a felhasználóról minél többet jegyezzen meg.
Mármost a házról házra járó tálibok ugyan nem a legélesebb kések a fiókban, de őket legalább az írni-olvasni tudók közül válogatják (a járőröket például nem: az Ananász Expressz halált megvető bátorságú emberei jöttek rá, hogy ha éjszaka Kabulban az utcán kapja az embert a tálib rendőrség, mindig megverik őket, de soha nem kérik az irataikat, ugyanis az éjszakai járőrök írástudatlanok). A házkutatók viszont begyűjtik a telefonokat, számítógépeket, tableteket, átvizsgálják, és jaj a delikvensnek, ha akár csak zene van rajta. Feltérképezik a kereséseket, az ismeretségi, kapcsolati hálót.
Húsz évük volt arra, hogy kitanulják, milyen a digitális tér, és ennyit azért megtanultak. Most a HVG szerint
„A kapcsolatok felderítésének megnehezítésére a Facebook átmenetileg elérhetetlenné tette az afganisztáni felhasználók ismerőseinek listáját. Bevezetett továbbá egy egyetlen kattintásos módszert, amellyel az afganisztáni felhasználók elrejthetik idővonalukat és fotóikat. (…) A törlésről és az adatvédelemről gyakorlati tanácsokkal szolgál egy amerikai emberjogi szervezet, a Human Rights First. Ma ilyen a világ: a tájékoztató nemrég azért született, mert Hongkongban nyomás alatt vannak az ellenzékiek. Az angol nyelvű útmutatónak most társadalmi munkában készül az afgánok által könnyebben kezelhető dari és pastu fordítása, egyebek mellett arról, hogyan törölhetők a profilok a közösségi hálókon, hogyan tanácsos eltüntetni még a régebbi, használaton kívüli fiókokat is.”
Szóval: még csak nem is tálib az ötlet, ők pusztán lelkes kivitelezői a kínai találmánynak. Igaz, Kínában kapott több év munkatábort ujgur hölgy azért is, mert megtalálták a What’sApp fiókját, és azt egy nappal korábban tiltották be.
Na és? – kérdezné az ultrakonzervatív olvasó – aki nem tett semmi rosszat, sosem járt tilosban, annak így sincs mitől félnie!
Épp ez a baj. Hogy ugyanis amit tegnap szabad volt, az ma már lehet tilos, és ma is büntethetnek olyasmiért, amit tegnap, tehát még a tilalom előtt tettünk. Azt meg, hogy holnapra mit tiltanak be, maga a Próféta (Allah áldása és békéje legyen vele, biztos, ami biztos) sem tudná megmondani.
Jó, rántja meg a vállát erre sok ember: ez Kína, ez Afganisztán, ez Hong Kong, nálunk ilyen soha meg nem történhet.
Biztos ez? Az elmúlt tizenegy évben sok olyasmi történt nálunk, amit korábban el sem tudtunk volna képzelni – és ha a mostani kabuli utcaképet összehasonlítjuk az egy hónappal ezelőttivel, arra is azt mondanánk, hogy két külön évszázadot látunk, a mostani kép a korábbi.
A tálibok még nem találkoztak a Pegasussal, de ennek csak az az oka, hogy egyrészt nincs rá pénzük, másrészt nem is kaphatnák meg, harmadrészt pedig – megoldják kézzel.
Gazdag ország kémprogrammal ellenőrzi a polgárait, szegény ország fegyveresekkel oldja meg. De ha már egyszer ellenőrzik, abból mindig rémuralom lesz.
Amondó volnék, ideje lenne lefordítani azt a törlési és adatvédelmi útmutatót magyarra is.