Egy centralizált kormányzatnak mindig több esélye van a sikerre, mint egy kvázi demokratikusnak. (Azért kvázi, mert ennek még a gondolata is abszurd.) Ez a magyar, kínai, orosz, belarusz, türkmén, üzbég kormányzatra éppúgy vonatkozik, mint az észak-koreaira vagy a tálibra, ha mostanában ez a sláger.
Esélyről beszéltünk, nem sikerről. A decentralizálódás – a „demokrácia” – nem fényes jövő, hanem természetes következmény. Az Európai Unió ezért abban a formában, ahogy azt Móricka elképzeli, fából vaskarika. Vagy egy birodalmat építünk, de akkor építsünk birodalmat, centralizált vezetéssel, vagy valami hasonlót, amely azonban politikai értelemben nem tekinthető birodalomnak. Az olyan ellenvetésekre, hogy – szemben például az Amerikai Egyesült Államokkal – ennyi különféle múltú, kultúrájú, késztetésű népet nem lehet egy birodalommá kovácsolni, elég annyit mondani emlékeztetőül, hogy „Római Birodalom”. Ha csak a „klasszikus” nyugati felét tekintjük, Róma alapításától mintegy ezer-egyszáz évig állt fent, jó, és akkor itt van még Bizánc plusz ezer éve. Az már birodalomként is kezdte. A hunokról nem mondok semmit, mert az csak egy nagy, meghódított terület volt, amit a szó klasszikus értelmében meg se hódítottak, és amivel nem tudtak semmit se kezdeni, nem is maradt utánuk semmi, legfeljebb Csaba királyfi és a csillagösvény, azok se utánuk maradtak, ki ezért, ki azért, de itt vannak a mongolok, oszmánok, és a British Empire. Nem utolsó sorban az, amihez némi közünk is volt, a Habsburg-birodalom, de nem a Kiegyezés után, hanem a kiegyezés előtt, mondjuk Mária Terézia és II. József idején. A Kiegyezés egy poroszokkal szembeni vereség indukálta kényszeralku volt, olyan engedmény, ami az elkerülhetetlen véget csak elodázta néhány évtizeddel, hogy az egész építmény annál nagyobb robajjal dőljön végül össze. És mindenképpen összedőlt volna. Erről az útról nem lehet visszafordulni.
Ez a sorsa az összes birodalomnak.
Az Európai Unió abban különbözik tőlük, hogy az még csak nem is birodalom. Olyan, mint mai formájában a brit monarchia, azzal a különbséggel, hogy a briteknek legalább vannak összetartó hagyományaik. A kontinensnek széthúzó hagyományai vannak. Persze minden birodalomban jelen vannak a szétfeszítő erők, de ezt az a bizonyos erős centralizáció ellensúlyozza. Biológiai példával a központi idegrendszer. És még valami, amit a központ idegrendszer (és minden sejt) csak hordoz, de nem megyünk most bele a metafizikába.
Noha ez a lényeg.
Tehát itt az ismétlődik, ami a magyar legújabb kori történelemben is a felszínen, mert a mélyebbet nem érinti, ott nem ilyen viharok dúlnak, noha ott is dúlnak viharok: megpróbáljuk demokratikusan (unom már az idézőjelet), nem megy, aztán jön a Vezért, de az hirtelen túl sok, túl közel még az előző Vezért, vissza az egész, de úgy se megy, ismételjünk, hátha, úgy se, vissza a Vezért, és ez van most. Mint látják, nem piszkáljuk tovább az Uniót, egyszer szabadkőműves beszélgetőtársaim nehezményezték ebbéli gondolataimat, ők most mást szolgálnak (nem akarnak, szolgálnak), de ez már nem az a szabadkőművesség, innét kintről, talán soha nem volt az, de talán a jelképeik mégis visszahatottak valahogyan, ameddig komolyan vették őket, ha vették. Lehet, hogy Uniónak hívják egy darabig, ha Napóleon lehetett a Francia Köztársaság császára, és Magyarország lehet köztársaság, nyugodtan hívhatják, a lényeget nem érinti, inkább (lásd az elnevezések visszahatását) erősíti.
A lényeg ugyanis a kohézió ellentéte.
Lesz nekünk tehát egy valamink, ami nem az, eddig semmi rendkívüli, lesz hozzá fejetlenség (van), így, szó szerint, lásd ismét a központi idegrendszert, majd lesz egy… ami Európát illeti, lesz egy külső központosítás, egy Európán kívüli (nem amerikai), s hogy az meddig tart, a Jóisten (se) tudja.
De vajon jó lesz nekünk az?
Jó, vagy nem jó, ha természetes, akkor bele kell nyugodni. Csakhogy nem lesz természetes, ahogy a mai diktatúrák se természetesek. Már Napóleon se volt a csúcsok csúcsa, noha Hamvas Béla annak – az utolsó szakrális uralkodónak – tartotta. Napóleon olyan messze volt a szakralitástól, mint Makó vitéz Jeruzsálemtől. Mint uralkodó, sokkal közelebb állt az uralkodó karikatúrájához. Mint katona, kiváló rögtönző volt, néhány alapelvvel, kiváló taktikus, de hosszú távon pocsék stratéga. Centralizálni viszont centralizált, és ez egy darabig működni látszott. A bibi ott van ezekben, hogy az abszolúthoz közeli hatalomkoncentráció önmagában (!) nem csak a jó elgondolásokat teszi kivitelezhetőbbé, hanem a rosszakat is. És ezek a rosszak hosszú távon elkerülhetetlenek. Nem is kerülték el őket. Hitler is sikeresnek tűnt majd’ hét éven keresztül, bizonyos értelemben további két évig, Nagy Sándor is, bár kettejük közt ég és föld a különbség. Érdekes módon mind Napóleon, mind Sándor után maradt valami, mint a magyar Hunyadi Mátyás után is, a Gloire, a Code Napoléon, a Diadalív, a kódexek, Alexandrosz után mindjárt három birodalom, és a hellenizmus, amit Róma vitt legtovább.
Rájuk emlékezni fognak. Orbánra is emlékezni fognak, az a történelem titka, hogy miként. Valószínűleg így is, úgy is. De a francia Gloire már a porosz-francia háborúban odalett, kis ideig visszajönni látszott az első világháború után, a második végén a győztes státusz már a többiek kegye volt, végül jött Dien Bien Phu és Algéria, ezzel pedig elenyészett. Sándor és birodalmai is odalettek, s hogy Mátyás után mi történt, a „Fekete Sereg” dicstelen végétől Mohácsig, minden magyar számára ismeretes, mint a máig ható „történelmi sokk” forrása, amire Trianon és Párizs csak ráerősített.
Az események nem egyenletesen oszlanak el, hanem „csomósodnak”, egy csokorban a kellemesek, egy csokorban a kellemetlenek. Ha a diktatúra egy kellemeset fog ki, a centralizáció megteszi a magáét: lehetséges, hogy az orbáni elmúlt tizenegy évre is mint aranykorra fognak emlékezni. Mi, akik nem, nem, de mi benne élünk. Ilyenkor, ha olyanok a külső körülmények, majdnem mindegy, milyenek a belső körülmények, azaz a metafizika, amiről nem beszélünk. Ugyanennek az ellenkezője történt az előző szocialista kormányok alatt. Horn-Bokros arra volt jó, hogy megbukjanak, és mindaz, amit megalapoztak, az ellenfeleik kormányzását segítse. Ez volt az első pech a sorozatból, a többit tudjuk.
Summa summarum minden erős központnak annál nagyobb esélye van a sikeres kormányzásra, minél kevesebb kézben oszlik meg a végső hatalom. De a kudarcra is annál nagyobb esélye van. És minél gátlástalanabb az a központ, vagyis az, aki ezt jelenti, annál fokozottabbak ezek a nagy esélyek. Napóleon, Sztálin, Hitler, Mussolini, Putyin, Lukasenka (aki most úgy látszik, mintha a végső hazaárulást készülne elkövetni saját érdekében: úgy akar elmenekülni a kivédhetetlen vég elől, hogy viszi magával az országát is), Orbán, a tálibok. Ez bennük a közös. A határozott cselekvés, szemben a tétovasággal. Hogy olyat is megtesznek, amit mások, ahol vannak még fékek és ellensúlyok, soha nem tennének meg. Gátlás nélkül, a pillanat jegyében, ez pedig pillanatnyi sikereket szül.
Pillanatnyiakat.
Ez a legfontosabb ma itt nekünk, kedves Olvasó: a pillanat. Nincs metafizikai háttér, amiről most nem beszélünk, nincs valódi szakrális háttér, hiába karattyol Orbán a kereszténységről, a tálibok az iszlámról. Tehát itt élünk a világunkban, egyik oldalon a szétesés, másikon a látszólagos összefogás, amit csak még nagyobb szétesés követ majd. Ezért és csak ezért mondtam mindig, hogy a közeljövő az Európai Unió-szerű képződményeké. A távolabbi jövőben ismét jönnek a diktatúrák, már nem is belülről, hanem kívülről, a birodalmakhoz csak hasonlító egységek, hogy később azok is széthulljanak. A diktatúra mai formájában az, amit a diktatúra alatt ma értenek. A Római Birodalom a múlté.
És nem azt mondom, hogy nincs kiút. De a kiút nem az a felszínes elemezgetés, hogy most éppen mi történik. A kiút kezdete a felülről való ránézés. A kiút a tendencia felismerése. Azé, hogy a világ egyben van, és nem csak történik. Van egy olyan része, ami nem történik, hanem megnyilvánul. Ami nem ismétlődik.
De ma nem foglalkozunk metafizikával, ha még nem mondtam volna.