„Példa a három agy működésére”, írja egy lélekbúvár könyv. Lélekbúvárságból Jung az a nívó, amit még hajlandó vagyok elolvasni, azt se azért, de a megfelelő részletek után a többin akár át is lehet futni, tehát Jung marad.
Ezt a mondatot véletlenül láttam, beleakadt a szemem, és keresni kezdtem a könyvben a három agyat, amit végül nem találtam. Az embernek egyébként valóban lehet három agya, viccet mellőzöm, az egyik a koponyájában, a másik a gerincében, a harmadik a hasában (a bél), bár alighanem pontosabb, ha azt mondjuk, hogy 3,2 billió agya van, ennyi sejt van ugyanis az emberi testben. De még ezt a számot is jócskán überelhetjük, ha lemegyünk alfába, azaz részecskeszintre. További kérdés, hogy mit tekintünk agynak. Azt, ami gondolkodik? De az agy nem gondolkodik. Az agy funkcionál. Bizonyos dolgok – értsd: az egész „világ” – ott képeződnek le. Nem az agy „csinálja” a gondolatokat, hanem az agy jeleníti meg. Innét két irányba mehetünk tovább: hol és hogyan? Hol hogyan. Vagy hogyan hol. Saját magában. Ha erre alkalmas, és akkor, amikor alkalmas erre. De a gondolkodás csak anyagi értelemben keletkezik az agyban. Az anyagi világban így lehet látni (érzékelni). Semmi és senki nem „testesül meg”, nem „jön valahonnan máshonnan”, hanem ab ovo itt van, csak az „itt” nem értelmezhető, amikor nem érzékelhető valamiképp. Tulajdonképpen akkor egyben nincs itt.
Nyugodtan idézzék fel a vulgárisan leegyszerűsített Schrödingert. Nem mint magyarázatot, hanem mint példát.
Mi törekszünk a pontosságra. Ez persze zavart okoz, úgy bennem, hogy túl ne bonyolítsam (nálam alapból kudarccal fenyegető törekvés), mint az olvasóimban, mindazonáltal, ha el akarjuk kerülni, hogy Coelho plagizálóinak tekintsenek bennünket, nem kerülhető el.
A gondolkodás nem az agy funkciója. Az agy funkciói különböző biokémiai folyamatok. A gondolkodás anyagi megjelenései, szimbólumai, amelynek a termékei a szimbolika másik oldaláról nézve a gondolati tartalmak. A gondolati anyag.
De a dolog még ennyire sem egyszerű. Ugyanis felmerül a kérdés, hogy mi közünk – nekünk, magunknak, „elvont” mivoltunkban – az egészhez? Itt jön a „hol”. Ott, ahol mi vagyunk? De hol vagyunk mi? Nem hol van a testünk, hanem MI hol vagyunk? Maradjunk kicsit az agynál. Ha az agy sérül, megbetegszik, az kihat a működésére. Így vagy úgy, kihat. „Kiesnek” dolgok. És ha „hozzáadódnak”? Akkor is kiesnek. Ha más nem, a „normális működés”. Ilyen kiesés a felejtés. Végleg vagy átmenetileg. Ha csak átmenetileg, akkor hol van közben? Ha végleg, akkor csak mi nem tudjuk előhívni, de azért valahol ott van, vagy már nincs is ott? És akárhol van vagy nincs, milyen értelemben mondhatjuk el, hogy a mi gondolataink?
Massimo Scaligero ír a gondolkodó gondolkodásról. Arról a funkcióról (mert ez is csak funkció lehet), ami a gondolatokat állítja elő. Azokat a gondolatokat, melyek kvázi „készen” teremnek a fejünkben. Ha valami nem jut az eszünkbe, nem gondolhatunk rá, hiszen nem jut az eszünkbe, még csak össze se rakhatjuk, mert már össze van rakva, csak meg kellene találni. Akkor csak a rágondolásra gondolhatunk. A funkciót akarhatjuk, arctalanul, úgy, ahogy az akaratot megkülönböztetjük a szándéktól. Valamit akarhatunk. Most jön még egy csavar, inkább kitérő, a szokásos mellékszál, járulékos felismerés, haszon: a Miatyánk paradoxona. A „legyen meg a Te akaratod” paradoxona. Ugyanis ettől kezdve, hogy kimondom, ez az ÉN akaratom. Mindkét kelléke megvan, ha a kérés tényleg kérés, nem csak egy megszokásból elmormolt valami: a konkrétum hiánya (ami a szándékot az akarattól megkülönbözteti) is, a koncentráció is. Ebben az értelemben a gondolkodás tulajdonképpen ima. Könyörgés gondolatokért valakihez. Vagy valamihez, helyesbít az Olvasó. Igen, de a „valaki” és „valami” mindig összefut: bennem. Minden, ami valami vagy valaki, bennem az, ami. Nem „vagy aki”? Nem. Itt a közös pont. Az „aki” mindig én vagyok. Én adok lelket az anyagnak, mert én vonom el belőle, amely elvonás egyben hozzáadás is. Ez a lelkesítés nullával kifejezhető paradoxona: az abszolút értékben „egy”, mint „egy” és „mínusz egy” egyben. Ez Spinoza „determinatio negatio est” („a meghatározás tagadás”) tételének matematikai tartalma.
Eljutottunk volna a szolipszizmushoz? (Solus ipse – latin -: egyedül önmagam.) Igen és nem. Az „én” minden vonatkozásában fikció, ezt már Buddha felismerte. Az „alanyi önmagam” is, a „személyes önmagam” is. Isten se direkt, se indirekt értelemben nem vagyok, de nem csak Isten nem vagyok, hanem – mint egyetlen szilárd pont – önmagam sem. Se mint Alany (Átman, Selbst, Self, Soi, szanszkritul, németül, angolul és franciául), se mint hétköznapi Én. Az in sé, pro sé, a sé, per sé (önmagamban, önmagamért, önmagamból, önmagam által – latin) super sé, „önmagam fölé” toldással már nem „önmagam”. Innentől ez a szilárd pont sem szilárd pont.
A fikciók eljuttathatnak valameddig, de ahol a „valahol” érvényét veszti, érvényüket vesztik ők is. Ez nem csak a szolipszizmusra, de minden világnézetre egyaránt érvényes. A különbségek abból adódnak, hogy levonható-e belőlük ez a konklúzió, vagy nem vonható le: egy csőddel ekvivalens fal zárja el az utat, vagy szépen beletorkollik a matematikailag nullába, amit „semminek” szoktak becézni. Az „én”, bármiféle értelemben, csak egy fiktív vonatkoztatás.
Nos hát, akkor hányan vagyunk, amikor gondolkodunk? Nem „hányan vagyok” pedig kínálja magát. Attól, hogy egy asztallal azonosítom magam, még nem leszek asztal. Ki gondolkodik? Itt nyugodtan hanyagolhatjuk az akaratot: gondolatok akarat nélkül is megjelennek a fejünkben. Mint emlékek? Megkockáztatom – mert nem lehet bebizonyítani –, hogy igen. A részleteiket – amiből összerakom őket – illetően feltétlenül. Ilyen értelemben minden új gondolat régi. Demencia nincs, csak demens ember van, ami annyit jelent, hogy a vonatkozó testi funkciói nem működnek jól. Egy megtestesüléssel kevesebb? Nem. Egy testtel kevesebb.
A funkció mindig valamihez kötődik, mint valaminek a funkciója. Test nélküli gondolatok nincsenek. Először azt akartam írni, hogy a gondolatoknak test nélkül nincs funkciója, de persze, hogy nincs, ha egyszer ők maguk sincsenek. minden test gondolat. De ha minden test gondolat, akkor minden gondolat is test. Ez az a bizonyos szellemi értelemben vett anyag, például ahogy egy újságíró nevezi a leadott cikkét, vagy egy tanár a megtanulandókat. Nem elsődlegességekről kontra másodlagosságokról beszélünk, hanem ugyanarról.
A funkció (gondolkozás) és a manifesztum (gondolat) ugyanúgy két különböző kategória, mint a demencia és a demens ember. A lehetőség, lappangás és megjelenés ezekhez köthető. A funkció önmagában (nem „csak”) lehetőség, a lappangás és megjelenés manifesztum. Nincs „kié”. Lehetőség szintjén minden mindent tartalmaz, le a legapróbb kvantumrészecskéig, egyben minden tagadását is. A gondolkodás, úgy is mint ima, az akarattal egy kategóriába eső, személyes funkció, azzal a fenntartással, hogy az „én” pusztán egy időleges azonosulás. Egyfelől lutri, kegyelmi ajándék, másfelől egy előhívó-minőségteremtő, mágikus aktus, varázslat, amelynek végén a varázsló felismeri, hogy mindaz, amit varázslatnak hitt, csak bűvészmutatvány.
Olyan, mint a Messire moszkvai előadása Bulgakov A Mester és Margaritájában.