Azt hiszem, rájöttem, mi a baja Orbán Viktornak. Vagy legalábbis: mi az egyik baja, mert van neki több is.
Sosem tartottam buta embernek, gátlástalannak annál inkább, de most rá kellett jönnöm: egészen egyszerűen tévedésben él, és ez a tévedés az emberi civilizáció természetére vonatkozik. Meg a sajátjára is.
A sajátjára annyiban, hogy a Mathias Corvinus Collegium tanévnyitóján elhangzott beszédét „Szamizdat 12.” címmel tette közzé saját, miniszterelnöki honlapján, külön Timothy Garton Ash-nek ajánlva, mivel ő kritikával illette Magyarországot a minap. Kérem: szamizdat az, ami hivatalosan nem jelenhet meg, egy miniszterelnök nem is írhat szamizdatot, amit ráadásul a teljes kormánysajtó átvesz és publikál: sőt, Orbán Viktor még a daliás időkben sem írt ilyesmiket. Nem értem, miért próbálja elbitorolni ezt a műfajt, definíció szerint is képtelenség a szamizdatot író kormányfő, olyan, mint a tengeri teve. Tessék eldönteni: sivatag vagy óceán, a kettő együtt nem megy.
Érdekesen kezdi:
„Az angolszász világban azt tanítják, egy jó beszédben van legalább három vicc, temetési beszédben egy is elég. Én ma semmi ilyet nem fogok tenni. Ezért nemcsak Ferguson professzor úr Christ Church College-ának a retorikai vizsgáin nem mennék át, hanem a vele szemben található, sokkal szerényebb college vizsgáján sem, ahol én is eltölthettem néhány szép és szabad hónapot. Ezért hallgattam barátsággal, de szomorúan mindazt, amit főelőadónk, Niall Ferguson ma itt a nyugati akadémiai világ állapotáról elmondott.”
Ezt az angolszász világban vagy nem tanítják, vagy ha igen, tévednek. Vegyük az újkori angolszász kultúra két, talán legmeghatározóbb beszédét: Churchill „We shall fight…” címen ismeretes rádiónyilatkozatát és Lincoln gettysburgi beszédét. Mindkettő a retorika mesterműve, de vicc – egyikben sincs. Nem is lehet, egyik vezető sem volt túl jó kedvében. Bár Churchill esetében becsúszott egy poén: a rádióbeszéd végén azt mondja, hogy:
„Megvédjük szigetünket, bármibe kerüljön, harcolni fogunk a partokon, harcolni fogunk a hídfőállásokban, harcolni fogunk a mezőkön és az utcákon, harcolni fogunk a hegyekben; sohasem adjuk meg magunkat.”
és mikor befejezte, azt hitte, hogy már kikapcsolták a mikrofont, így hozzátette, házi használatra:
„És ha kifogyunk a lőszerből, üres sörösüvegeket fogunk a fejükhöz vagdalni!”
Britannia megremegett a röhögéstől, ugyanis a mikrofon még be volt kapcsolva. De a beszédnek nem volt része ez a poén. Jó, hagyjuk is, valami harmadosztályú forrásból olvashatta a magyar miniszterelnök ezt a vicc-dolgot. Most jön a tévedése, ami nem csak az övé, hanem sokaké.
„A „Nyugat és a többiek” című könyvéből értettem meg például, hogy a Kelet és Kína felemelkedésében nincsen semmi rendkívüli. Az emberiség történetét áttekintve, az a logikus, ha a világgazdaság centruma Keleten van. Az a tény, hogy a XXI. század Ázsia százada lesz, egyáltalán nem az ördögtől való. Persze lelkileg megviseli a szellemi elsőségére oly’ büszke Európát és a világ gazdasági és katonai vezetéséhez szokott Egyesült Államokat is. Inkább az a megfejtendő kérdés, amit aztán a professzor a könyvében meg is fejtett, hogy’ volt lehetséges, hogy 400 évig a Nyugat járt a világ előtt, és a Nyugat állt a világ élén? Ez az, ami inkább magyarázatra szorul.”
Álljon meg a verekedés. Kína – értem, hogy szereti, vagy legalábbis próbálja szeretni, csak nem ismeri ezt a csodálatos kultúrát – csak az elmúlt kétszáz évéhez képest emelkedett fel, korábban gyakran volt a csúcson! Kulturális, tudományos, gazdasági szempontból egyaránt, csak épp nem vettük észre, mert ők nem jöttek ide és mi sem mentünk túl sokszor oda. Az utolsó kétszáz év gondjai pedig kisebb mértékben köszönhetőek a Nyugatnak, sokkal inkább a tehetségtelen kései Csing-dinasztiának. Ami az első százötven évében (1644-től számítjuk) nem is volt olyan tehetségtelen. De ha megkérdeztünk volna egy reneszánsz kori kínait, mondjuk a korábbi Ming-dinasztia idejében, hogy melyik a világ vezető állama, gondolkodás nélkül vágja rá, hogy Kína. És ha megkérdeztünk volna egy genovait vagy egy velenceit ugyanabban az időben, ők is ezt mondták volna a saját hazájukról. A Felvilágosodás korának franciája vagy jenkije ugyanígy vélekedett, hiszen épp ember és polgár lett, és egy akkori kínai szintén vezetőnek tartotta volna a még jól működő Csing-császárságot.
Tehát elmondható: nem Kelet vagy Nyugat vezeti a világot, illetve vezethet akár mindenki is, a maga saját szempontjai alapján.
„Megértettem, hogy a technikai eszközökön, újszerű intézményeken, tudományos felfedezéseken túl, illetve mögött mindvégig ott volt a Nyugat kivételesség- és küldetéstudata is, amely inspirációt és önbizalmat adott. Az a meggyőződés, hogy a nyugati embernek feladata van a világban és a világgal, és cselekednie kell, hogy ezt a feladatot teljesítse, beteljesítse. Tudjuk persze, hogy a nyugati küldetésnek szellemi, spirituális alapjai vannak, amelyek a kereszténységben találhatók. „Menjetek el tehát, tegyetek tanítvánnyá minden népet” – hangzik a parancs Máté evangéliumában. Ez a felfogás, ha megváltozott formában is, de tovább élt Nyugaton a felvilágosodás, a humanista embereszmény, az emberi jogok és a modern természettudomány felismeréseinek időszakában is.”
Itt van a kutya elásva. Ami a kivételesség- és küldetéstudatot illeti, tessék már elbeszélgetni egy műveltebb kínaival, nála büszkébb hazafi nincs, mintha csak nyugati barbár volna, olyanokat bír mondani. De a Nyugat sem azért „ment”, hogy térítsen. Ez tökéletes félreértés. Alapvetően fűszerekért ment. Már Amerika aranya is csak mellékterméke volt a fűszerkereső expedícióknak, tönkre is tette a spanyol gazdaságot teljesen: alapvetően viszont rájött a nyugati társadalom, hogy kereskedni jövedelmező, dehogy hódítás vagy térítés volt az eredeti cél. Hogy azonban könnyebb kiaknázni egy terület lehetőségeit, ha az meg van hódítva és meg is van térítve, az tagadhatatlan – de még ennek is alapvetően a kereskedelem és a termelés megkönnyítése volt a célja.
Ez az ember azt hiszi, hogy a történelem fizikai és szellemi hódítások sorozata.
Ezért is mondhatja:
„Mi a magyarázat a Nyugat bénultságára? Mi, közép-európaiak röviden úgy véljük, hogy a Nyugat fokozatosan elveszítette hitét a saját küldetésében. Nem keres többé értelmet a saját történelmében, inkább arról beszél, hogy az nemsokára véget ér.”
Erről speciel nem a Nyugat beszél, hanem ő maga szokott, meg az Oswald Spengler. Ha a Nyugatnak az lenne a célja, hogy domináljon minden szempontból a világ kerekén, akkor az valóban kudarcra lenne ítélve, de szerencsére sem a Nyugatnak, sem a történelemnek úgy általában nem célja ez az ostobaság. A hódítás, a dominancia ritkán sikeres és a zárszámadás mindig azt mutatja, hogy túl sokba került: ezért is bomlott fel a Brit Birodalom. Nem volt érdemes fenntartani. Azt, amit biztosított az Egyesült Királyság számára, kereskedelmi úton sokkal olcsóbb volt beszerezni, mint közigazgatást, hadsereget, mindenfélét fenntartani a gyarmatokon. Nem „férfiatlan” lett Britannia, mikor lemondott róluk, hanem racionális.
És Kelet? Akkor a felemelkedő Kelet ide fog jönni? Kína meghódítja a világot? Uralkodik majd fölötte?
Dehogy hódítja meg. Kínának épp az a titka, hogy egészen mostanáig olyan nagy szüksége nem volt a világra. Ha Európába akart volna jönni, már rég megtette volna, meglehetősen világosak voltak a földrajzi ismeretei, Cseng Ho admirális kincses flottája Adenig feltérképezte a tengeri útvonalakat az 1400-as évek elején. Azonban már Cseng Ho útjainak is csak másodlagos célja volt a térképezés és a kereskedelem, eredetileg Jung-lö császár azért küldte a tengerekre az admirálist, hogy kapja el az előző császárt, akiről azt hitte, hogy vízi úton menekült el. Jung-lö építtette különben a Tiltott Várost is, nagyban gondolkodott, ha neki kellett valami, arra nem sajnálta a pénzt, akkora volt a flotta, hogy ha az megjelenik a portugál partoknál – vígan odaért volna – Tengerész Henrik nem hisz a szemének.
De nem ért oda, mert nem akart. Jung-lö utódja részint udvari intrikák, részint gazdasági okok (sokba került a hajóépítés és nem volt szabályozva a kiviteli áruforgalom) egyenesen be is tiltotta a tengeri hajózást, a halászat kivételével. Kínának még jóval később sem volt szüksége Európára, az angol követeket az egyik Csing-császár udvarában azzal dicsérték meg, hogy milyen ügyes kis játékszereket hoztak a Menny Fiának (mechanikus órák voltak). Szóval: minden civilizáció lehet világelső a saját szempontjából. És ezt objektív módon nem lehet összemérni.
Orbán Viktor szerint viszont a „küldetését vesztett” Nyugat-Európa helyett itt vagyunk mi.
„Mi itt, Közép-Európában úgy gondoljuk, hogy küldetés nélkül kudarcra vagyunk ítélve. Nem hisszük, hogy valaki úgy juthat előre, hogy közben elveszíti a hitét abban, hogy amit csinál, az fontos, sőt nemcsak fontos, hanem magasabb értelme is van. Aki elveszíti a hitét a saját kiválóságában és küldetésében, az elveszíti az inspirációt, a jobbra törekvés motivációját is, és végül eljelentéktelenedik. Ez a politikában oda vezet, hogy vezetőnek lenni piti karriert jelent egy nagy sorsban való részesedés helyett.”
Szó nincs hitvesztésről Nyugaton, de „nagy sorsról”, „küldetésről” sincs szó. Egyetlen civilizáció célja sem az, hogy homogénné válva „vezessen” vagy eltüntessen más civilizációkat, a történelemben sok háború volt, de nem a háború és a győzelem a célja.
Így, ilyen formában nincs is célja.
Inkább csak mindig lesz a dolgokból valami. De kinek magyarázok, mikor még a közvetlen környezetének is parancsolni akar?
„S mióta a magyarok a törzsi államszervezetüket létrehozták itt, ahol ma is élünk, ennek mindig csak egyetlen célja volt és van, egyetlen célt követett, hogy az itt élő népekkel közösen megszervezzék a Kárpát-medencét, és biztosítsák az itt élő népek együttélését és gyarapodását. Itt most nem az állami keretek a lényegesek, ha a történet mára vonatkozó tanulságát keressük, az állami keret másodlagos. Ami fontos, a térségben élő népek összeműködése és összeszerveződése.”
Magyar irányítás alatt, természetesen. „Fogjuk meg és vigyétek”, ugye? És mit adna utasításokon kívül ebbe Orbán Viktor? Ja, semmit.
Összegezve: ennek az embernek az a baja, hogy a győzelem élteti, az a célja minden áron. Akkor is, ha nincs konfliktus, nincs háború. Akkor majd keres, és ha keres, talál is. Ha nem katonait, hát politikait, gazdaságit.
Lehet, hogy olcsóbban megúsznánk, ha fogadnánk mellé valakit, aki minden reggel a fejére tesz egy friss babérkoszorút. Vagy felőlem babérköszörűt is tehet. Csak érezze magát győztesnek, és nyugodjon meg.
A modern társadalmak célja ugyanis nem a győzelem és nem a területi expanzió.
Igazából sosem volt deklarált célja a társadalmaknak, de ha már mindenáron el kell érni valamit, az manapság a prosperitás. Azért nehéz, mert mindenki ezt akarja, csak sokan oly módon, ahogy a magyar miniszterelnök.
Az okosabbak persze másként, együttműködve. Ők sikeresebbek is.
A történelem nem a Hegylakó meséje.
Itt nem „csak egy maradhat”.
Csak ezt fel is kéne fogni.
Nyugalom: egyedül senki sem képes háborúzni se így, se úgy, ahhoz legalább még egy hasonló szándékú és képességű másik fél is kell.
Egyetlen reményünk, hogy a világon mindenkinek több esze lesz, mint a magyar kormányfőnek.
Bár ez megvalósulni látszik.
