Már engem is zavar, hogy ezek mennyire rettegnek. Leginkább azért zavar, mert első blikkre nem látni az okát. A rajongó kétmillió biztosnak tűnik, a választási rendszer olyan, amilyen, a bizottságokban és az összes „független” poszton káderek ülnek.
Kétharmad ugyan nem lesz – kivéve, ha a belarusz gyakorlatot követik –, de jelen állás szerint – a választási rendszer szerinti – „többség” minden további nélkül lehet. Hogy ki mit kommunikál, tartalmilag figyelmen kívül hagyható. Anyagilag, helyesbítek, mármint a szavak betű szerinti jelentését illetően. Hogy minek szánják, és hogy jön le, nem hagyható figyelmen kívül, mert szervesen beleilleszkedik a többi közé. Minek szánják? Nyugtatásnak. Nem megerősítésnek, hanem nyugtatásnak. És így is jön le. Amikor az ember számára felfoghatatlan összegekről olvas, amelyeket számára teljesen feleslegesnek tűnő célokra költenek, számára felfoghatatlan túlszámlázásokról, olyan mértékű pazarlásnak tűnő költekezésről, amilyen az antik császárkori Rómára emlékezteti, pedig másutt is voltak ilyenek, csak ez maradt meg neki a történelemből, vannak is, Phenjantól Moszkváig, közvetlen múltunkból és közelünkből Ceaușescu Romániájában vagy előtte Hitler Németországában voltak, nos, ekkor… Nem, nem elgondolkodik, mert itt az átlagszavazóról van szó. Nem rációról beszélünk, hanem ösztönről. Valamiről, ami, még akkor is, ha hívő, nem a hitét erősíti, hanem a hinni akarását.
Arra pedig csak akkor van szükség, ha a hit meginog, hiába tagadják. És ettől nem megszilárdul, hanem még inkább inog.
Nagyon egyszerű ez. Képzeljék el, hogy Önök tökéletesen megbíznak valakiben, és akkor ez a valaki elkezdi bizonygatni, hogy ő tökéletesen megbízható.
A szocializmus idején az egész ország ugyanebben a cipőben járt. Száz emberből kilencven nem tudott volna érdemi választ adni arra, hogy a szocializmus – mint elv – miért rossz. Aki panaszkodott, arra panaszkodott, hogy nincs akkora árubőség, mint Nyugaton, és nem lehet korlátlanul kiutazni oda, ahol van. S amikor lehetett, elkezdődött a bevásárlóturizmus, irány a Mariahilfer Straße. De ez így önmagában vicc. A szovjet megszállás a világon senkit nem zavart, legfeljebb elméletileg. Szovjet katonát elvétve se nagyon lehetett látni, a konvojok éjszaka mentek, rendőri felvezetéssel, kikerülve, amit ki lehetett. A kötelező munkára és katonáskodásra is panaszkodtak persze, hogy előbbi – a munkásszállásokkal, akkori fizetésekkel, amelyek egy segédmunkás esetében is sokszor meghaladták a kezdő diplomásokét, ha jó helyen volt az illető, a szakmunkásokét is, saját tapasztalat – mindenekelőtt lehetőség, rosszul tálalva, csak sokkal később derült ki, utóbbit meg el lehetett viselni valahogy. Ma jobbára szép – mindenesetre pikáns – emlék, mert az emlékek már csak ilyenek, és itt a fiatalság volt a domináns, amihez kötődött. Nem a tálalás dilettantizmusa volt a legnagyobb baj, hanem a prezentációs kényszer. Hogy be kellett mutatni, hogy az irány tökéletes. Hogy mutatni kellett, de ezt a mutatást a hetvenes évektől egyre kínkeservesebb volt abszolválni, mert ízig-vérig mesterséges volt, a végeredmény pedig az lett, ami lett.
És ezt már az olyan kicsi nüanszokból is, mint az apró, táncoló hátralépések, például az 1979-es központi áremelések (és még így is hol voltak azok az árak a mostaniakhoz), érezni lehetett. Ezek az érzetek pedig interferálódni kezdtek a tömegkommunikációval, ám nem azonos, hanem ellentétes frekvencián. Itt kezdődött a hit akarása, párhuzamosan az egérutak kiépítésével, az olyanokkal, mint közember-szinten először az átalányelszámolásos részlegek, aztán a GMK-k (gazdasági munkaközösségek), majd a ma is létező vállalkozási formák. Fent, a felhők fölött pedig az állami vagyon nagybani kisíbolása.
Majd a hívő tömegek ripsz-ropsz eltűntek. Gyorsabban, mint ahogy azt bárki remélte volna. Eltűntek az osztrák boltok mélyén, a magánszférában, és azt hitték, ez már mindig így is marad. De nem maradt így. A mindenható raktárosok és beszerzők helyét átvették a főnökök, aztán a beszerzési bizottságok, majd úgy a Horn-éra vége felé a pártok. Az első Orbán-kormány idején a pártkapcsolati tőke már általános gyakorlat volt, igaz, még nagyban, de a kézi vezérlés akkor is megvolt, amint azt a FIDESZ ma is használatos Alapszabálya rögzítette. A gátlástalanságot nem a kézi vezérlés hozta létre, az mindig is megvolt: a kézi vezérlés az irányított gátlástalanságot hozta létre. Az pedig sokkal, de sokkal hatékonyabb, mint a spontán. Utóbbinál a hiénacsapatok egymást tartják sakkban, előbbinél a vezért senki sem. Illetve, de az már a globális rendszer következménye. Nem siklunk el fölötte, mert talán ez a dolog kulcsa és egyik lényege. A másikat azok a közvélemény-kutatások/modellezések jelentik, melyeket nem tárnak nyilvánosság elé. „De az ellenzék a nyilvánosság el tárná, ha volnának!” Ez így, ilyen formában, hogy egy régi Markos-Nádast idézzek, nem állja meg a helyét. Azért nem állja meg a helyét, mert abszolúte felületes. Melyik ellenzék? KI az ellenzék? Tóth Csaba, hogy a minapi sláger-közszereplőt említsem? Karácsony Gergely? Gyurcsány Ferenc? Jakab Péter? Novák Előd? Létezik egyáltalán ellenzék? Létezik, csak nem érdemlegesen. Például – egyelőre – Puzsér Róbert. Hadházy Ákos, ha nagyon méltányos vagyok. Márki-Zay már necces. Az egész Momentum olyan necces, hogy na. Nem beszélünk elvekről, mert attól a pillanattól, hogy valaki belekeveredik a politikába, elvei csak magánemberként lehetnek. És innentől a valóságot nem publikálja, hanem valamiféle valóságot közvetít. Valami olyat, amelyről az adott pillanatban úgy találja célszerűnek, hogy azt kell sulykolni. Nem azért, mert elhiszik, hanem azért, mert szerinte ezt akarják hinni. Politikusi szinten az álomgyár és az egzisztencia összekeveredik, nem csak kifelé, de befelé is. Ő is hinni akar. És hisz is, bár nem a szó eredeti értelmében. Elhisz. Addig, ameddig, de innentől ez már a pszichológusok kompetenciája, nem az enyém.
Tehát van, amit ők tudnak – amire számítanak –, és van még valami. Amit muszáj. Der Befehl. A parancs. Teljesen mindegy, hogy ez egy vagy több személyhez kötődik, parancsként vagy egyéb kényszerként jön le, akkor is parancs. Itt kezdődik az egzisztencia lázadása, és a pszichológia illetékessége. Az tudniillik, hogy tudomásul veszik, vagy nem veszik tudomásul. Rákosi tudomásul vette. Kádár is tudomásul vette. Orbán ezekben különbözni látszik, de lehet, hogy csak látszik. Az álombeli óriás találkozása az ébrenléti óriásokkal mindig kínos. És bizony van úgy, hogy nem lehet nem tudomásul venni. De olyan is van, hogy valaki berzenkedik ellene. Ne még, ne még, hogy Faludy Haláltánc-balladáját plagizáljam. Az Orbán-típusú harcosok az utolsó pillanatig harcolnak. Ha egyedül tennék, ebben semmi kivetnivalót nem lehetne találni. A Forma–1 versenyző és a mazsola között az a különbség, hogy a Forma–1 versenyző az utolsó pillanatig megpróbálja irányítani az autót. Ha két fa körül kell választani, amelyiknek mindenképpen nekimegy – a mazsola itt már rég elengedte a kormányt és sikít –, a vékonyabbat választja. Csakhogy Orbán mint egy ország (ténylegesen) első embere ül a volán mögött, ahol az ország az autó. Párosul pedig mindez azzal a tapasztalattal, hogy elég rögtönözni. Ez azért lehetett tapasztalat, mert eddig lehetett. Eddig, mire ő lépett porondra, elmúltak a válságok, megnyugodott a piac, jöttek a támogatások, melyeket áttételesen ő oszthatott el. Bármi következett, abból ki lehetett hozni valami számára jót. Mindent benyeltek tőle, mert úgy látszott, hogy sikeres. Csak a csilivilit látták, és a továbbfényezést hallották. Azt látták, hogy eddig ez volt, most más van, e kettőt pedig összekötötték vele.
Pavlov kutyája és a csengő.
Ami mindezek árnyékában történt, olyan lassan történt, és nem a hangadók, a módosabb középréteg felé, hogy szinte észre sem lehetett venni. A kezdeti nagy einstandokon látszólag hamar túltették magukat az érintettek, néha még emlegetik ugyan, de az emlékek minden nappal veszítenek az erejükből. Mintha a nagy számokat, a felfoghatatlanul nagy számokat is megszokták volna. Látszólag, hadd ismételjem ezt a szót. De ezek megmaradnak. Ott gyűlnek a mélyben – tíz éve szajkózom ezt is –, és csak a megfelelő pillanatra várnak. A megfelelő pillanat konkrétan valami apróság szokott lenni, nem konkrétan viszont az, amikor élesen megjelenik a kontraszt.
Mondjuk a bankszámlán, ahova nem a havi ötszázezer nettója érkezik, a postaládában, ahova nem a változatlan közműszámlák érkeznek, hála Rezsiszilárdnak, és az üzletekben, ahol nem a hivatalos infláció emeli az árakat. Ez nem a szikra, csak a gyúelegy. A gyúelegy oka pedig a gátlástalan felelőtlenség. A „majd, ha a folyóhoz értünk, meglátjuk, hogy kelünk át rajta”, párosítva a pillanat diktálta – a köz szempontjából – pocsékolással. „De hát nem volna muszáj!” De, muszáj volna. Ez kényszerpálya, attól a pillanattól, hogy az a bizonyos alapszabályt elfogadták. Az nyitotta meg azt az utat, amelyről azt lehetett hinni, hogy végtelen.
Hiszen nem voltak akadályok. Ki volt kövezve jóindulattal, vagy annak betudhatóval.
Mintha Isten is ezt akarta volna. Itt folytatódik a tévedés. A világ és élet nagyon sok tényezős, kaotikus rendszer. Isten (bátran helyettesítsék bármivel) akarata kifürkészhetetlen. Távolról se biztos, hogy azt akarja, amit hisznek. Távolról se biztos, hogy Isten akarja. Távolról se biztos, hogy az út kikövezettsége megerősítés, nem kisértés.
A gátlástalan osztogatás első pillantásra is – illetve annak párja, az osztozkodás, sokkal nagyobb volumenben – a 2002-es két választási forduló közti időre emlékeztet. Utána a Medgyessy-kormány osztogatásaira, amit Gyurcsány folytatott, ugyanazon a kényszerpályán, és aminek a vége az őszödi beszéd lett, majd 2010. Most azonban nem lesz őszödi beszéd. Most egyre valóságtorzítóbb hazudozás lesz, majd mutogatás, és utána a Jóisten tudja, mi. Ez már szerencsére nem csak Orbántól függ. Nem csak ettől vagy attól. Magyarország egyelőre még nem Belarusz.
Kollektív háttérmunka lesz.
Egyelőre úgy tűnik, mintha saját pénzével – amit nem fog fel – akarnák a lakosságot megvásárolni, különös tekintettel arra a rétegre, amely a legbiztosabb bázisnak számít, és hovatovább a legnagyobb, a nyugdíjasokra. De ezek olyan „odadobások”, amelyeket bár elfogadnak, de nem érezhetnek reálisnak, ha hinni akarnak is benne. A „kollektív bölcsesség” nem kollektív bölcsesség, hanem kollektív intuíció. Nem annak az intuíciója, hogy mi van a háttérben, hanem az erőviszonyok intuitív megérzése. A gyengeségé. Azé, amit a magánember úgy mond, hogy „hamisan csengett a hangja”. Párhuzamosan meg mennek a szuperlagzik, utazások, kimentések. Már Simicskából tanulni kellett volna. Nem biztos az, hogy mindaz, ami vele történt, annyira az ő akarata ellenében történt. De ő már kint van ezekből. Maradt épp elege, amit csinált, elévült, és még életben is van.
Két mai hír: Orbán Viktor felcsillantotta, hogy a nyugdíjasok jövő februárban talán az egész tizenharmadik havi nyugdíjat is megkapják, amellett, amit idén novemberben kapnak, illetve Orbán Ráhel és férje a spanyolországi Marbellára költözött. Hogy véglegesen elköltöztek-e, és miért, nem tudom, nem is nagyon érdekel, mindenesetre…
…most ott vannak.
Az észak-koreai idei őszi katonai parádét éjfélkor, szuperdíszletek között, szupermegvilágításban tartották meg, tömegpusztító és szuperfegyverek nélkül. Előtte a pártelit fényes lakomát adott saját magának.
Kim Dzsongun lefogyva, elegáns nyugati öltönyben jelent meg.