Megint egy kis sajtóelmélet következik, én már erősen unom a dolgot, de a kormánymédia talpasai nem bírják abbahagyni. Állandó tűz alatt tartják a maradék néhány, pártoktól független sajtóterméket, de ez valahol szórakoztató is.
Folyamatosan meglepő és mulatságos dolgokat tudok meg tőlük saját magamról és ismerőseimről, valamint munkatársaimról.
Illetve nem mondok teljesen igazat, most épp elhallgatott az egyik ütegük, a CÖF híroldala, a 2022 Plusz, konkrétan DDOS-támadás érte: ezen azért elgondolkodhatnának, ahogy független részről én meg azon gondolkodtam el, milyen érdekes volt, hogy pont az előválasztások eredményhirdetésének napján érte ugyanilyen támadás a 24.hu-t, a 444-et és a Mércét, ha ezt a mostani esetet is hozzászámítom, adja magát a kérdés:
Ki a csoda szórakozik mostanság a magyar online sajtóval?
Mert a hét végén még lehetett volna a mostani kormány embereit gyanítani a rendszer-összeomlások mögött, viszont így, pár nappal Békemenet előtt tán csak nem támadják meg saját magukat is? Valami más lehet a pakliban és jó lenne rájönni, kinek-minek az érdeke ez a sok leállás.
De mire mondtam én azt, hogy meglepő és mulatságos dolgokat tudok meg magamról?
Még tegnap leplezett le engem – a többi kollégával együtt – a Kontra, amely egy erősen elkötelezett, ultrakormánypárti orbánum. Azt mondják:
„A HAZAI FÜGGETLEN SAJTÓ: A LEGERŐSEBB FEGYVER AZ AMERIKAI DEMOKRATA PÁRTI KÖRÖK ARZENÁLJÁBAN”
Nofene. Tekintve, hogy most épp demokrata párti az amerikai elnök, vehetjük úgy, hogy az Egyesült Államok haderejének legerősebb fegyvere vagyok, de melyik is az?
Vagy valamelyik hidrogénbomba, természetesen célba juttató eszközzel együtt, mert anélkül nem fegyver, vagy a legkorszerűbb Nimitz-osztályú repülőgéphordozó, az pedig most a USS George H. W. Bush (CVN–77). Hát nem tudom… ha lehet választani, inkább lennék hajó, az nem azért épült, hogy egyet (igaz, nagyot) pukkanjon és vége is legyen.
Megigazítottam mind a huszonnégy Tomcatemet és ugyanennyi Hornetemet, megfésültem az Intrudereimet is, és utána néztem, hogyan lett belőlem fegyver. Mármint a jobboldali szerző szerint.
„A sajtó – különösen a hazánkban önmagukat független-objektív címkével ellátó, ellenzéki érzelmű, nehezen feltárható forrásból működő média – előszeretettel hivatkozik önmagára, mint a demokrácia negyedik hatalmi ágra. Elgondolkodtató és bizonyos nézőpontból veszélyes önhittség ez, a törvényhozás, végrehajtás és ítélkezés rendszerei közvetve, vagy közvetlenül a népfelség elvén alapuló, demokratikus berendezkedés részei. Egyszerre tartanak igényt piaci alapú versenyhelyzetre, szabályozás nélküli mozgástérre és a közéleti szereplők alázatos tiszteletére, esetenként félelmére.
A helyzet azonban az, hogy a sajtó nem hatalmi ág, hanem eszköz.”
Éppenséggel nem szokás magunkat hatalmi ágnak nevezni, tekinteni, ugyanis semmi hatalmunk. De nem is az a célja a dolognak, kell a fenének a hatalom. Annak örülök, ha a magam ura lehetek, bár a szerző végig azt magyarázza, hogy pont az nem vagyok, mert olyan nincs is. A sajtó tulajdonképpen egy nagyon kifinomult szolgáltatás, aminek – valljuk meg – csak tulajdonítják a véleményformáló erőt, valójában a már kialakult véleményt nem képes megváltoztatni: az olvasó előbb keres másik lapot, ami az ő szája íze szerint ír, minthogy a véleményén változtasson, és ez mindig is így volt.
A szó, amit a szerző keres a „whistleblower”, amit magyarul nem szó szerint fordítunk, ehelyett „őrkutya szerepről” beszélünk. Tehát, ha valami nincs rendben, a házőrző kutya ugatni kezd, figyelmeztet, a sajtó pedig hozzá hasonlóan jelez, ha gond támad. Ha viszont nincs gond, a kutya is, a sajtó is alszik, eszik, vakarózik. Ennek volt ékes példája a Pegasus-ügy: míg volt mit ugatni, ugattuk is, ahogy kiapadtak az információk, nincs mit ugatni. Egy demokratikus, alapvetően szabad társadalomnak nagyon sokat segíthet, ha minőségi sajtója van, de ezt nem lehet vezényszóra létrehozni és irányítani: az irányított sajtó törvényszerűen elsilányul.
De eszköz-e a sajtó?
Nem, nem az, illetve csak olyan formában eszköz, mint a gőzgép volt a XIX. században. Az Egyesült Államokat a vasút tette naggyá a polgárháború után megépülő transzkontinentális vonalakkal, az tette lehetővé, hogy a fő kereskedelmi útvonalak ne észak-déli hanem kelet-nyugati irányúak legyenek, emiatt szűnt meg az „agrárius Dél” és az „iparosodott Észak” ellentéte: a gőzhajó szerepét átvette a mozdony és benépesülhettek az addig elérhetetlen területek is. Mondjuk ennek az indiánok nem örültek túlzottan, de mindenki más annál inkább. Lehet mondani, hogy tudatos, politikai döntés volt a vasúthálózat kiépítése?
Maximum annyira volt az, hogy a Fehér Ház engedélyezte a vasútépítést. De különben tisztán üzleti vállalkozás volt, sikkasztottak is rengeteget közben, vasúti bárók emelkedtek fel és buktak nagyokat, viszont a politikához alig volt köze ennek. Tehát magát a vasutat a politika nem használta eszközként, az arra való, hogy embereket és árukat vigyen egyik helyről a másikra, gyorsan és olcsón.
Oroszországban ennek az ellenkezője játszódott le: az első vonal még Carszkoje Szelo és Pétervár között épült, kizárólag a cári család használatára, ha nagyon kemény volt a tél, mozdony helyett lovak húzták a szerelvényt, a második vonal is csak Moszkva és Pétervár között járt egy kis szakaszt kivéve nyílegyenesen (a legenda szerint maga a cár atyuska húzta meg a térképen a nyomvonalat, azonban kicsit másnapos volt, és beremegett a keze egy pillanatra a vonalzó mentén), csak évtizedek múlva, 1903-1905 körül épült meg az a transzszibériai vasút, amivel kellett volna kezdeni az egészet – és ennek volt is szerepe Oroszország későbbi elmaradottságában.
Ide vezet, hogy ha valamit, ami magától jól alakulna, elkezdünk irányítgatni, vagy ahogy a számítástechnikában mondják: „ami működik, azt ne cseszegesd!”
Tehát: a szabad, pártoktól független sajtó nem eszköz, csak hasznos, a pártfüggő pedig lehet eszköz, de annak elég haszontalan.
„Ha volna bármi valóságalapja a független média mítoszának, akkor is vitatható lenne, hogy önállóan, közérdekből működne, amivel az egyetemes IGAZSÁGOT és egyéb elvont ideákat szolgálja.
De minden érdektől mentes tartalomszolgáltatás ebben a műfajban nem létezik, valamiből kenyeret kell venni a nap végén.
Aki pedig a kenyérre valót adja, az fogja megmondani, miről lehet és miről nem lehet írni. Lehet ezt puhán és közvetve, vagy vasmarokkal, az eredmény ugyanaz.”
Nono. Persze, hogy lehet beleszólása a finanszírozónak a lap tartalmába, csakhogy egészen más dolog mondjuk egy vendéglő vagy könyvesbolt hirdetései miatt az ő szempontjaikat szem előtt tartva írni, és más dolog egy kormányzat bábjának lenni. Ha mondjuk a Szerencsejáték Zrt. nálam hirdetne, én sem írnék egy rossz szót sem a lottóról, de ez a veszély nem fenyeget. Láttam már pártlapokat jobboldalon is, baloldalon is, mindegyiknél pokol lehetett dolgozni, ugyanis a politikusok állandóan tollba akarták mondani az írásokat, „témát adtak”, olvashatatlan is lett az eredmény: ezért aztán inkább hagyom, hogy a Zónán Google AdSense-hirdetések legyenek (nem veszek belőlük sarokházat, harmadik hónapja csúszik a kifizetés, mert nem érjük el a küszöbértéket, talán holnapután lesz belőle pár fitying, de annak is ezer helye van már), viszont még mindig szívesebben kímélem a Google-t, mint ugráljak a politikusok hasfájásai szerint.
Ami meg az Abszolút Igazságot illeti, pont annyi van belőle, mint a rosta lika, meg ahány olvasó, még eggyel több is, mert a szerzőét is számolni kell.
„A média fegyver. A XXI. századi tömegkommunikációban talán a politika legveszélyesebb fegyvere éppen azért, mert magáról rendkívül hatásosan hiteti el a tartalomfogyasztókkal, hogy nem a kenyéradó gazdájukat, hanem az olvasóikat/nézőiket szolgálja.”
Igazán? Tulajdonképpen a konyhakés is lehet fegyver, ha rosszra használjuk de lehet fontos eszköze is a háztartásnak: azért a szerzőről sem hinném, hogy otthon kulcsra zárva tartja a konyhaasztal fiókját, nehogy leszúrja egy ideges családtagja. Ha meg igen, akkor sajnálom őt.
„A „támogass, fizess elő, segítsd az életben maradásunkat” és a hasonló balos médiumoktól érkező kezdeményezések éppen azért olyan bicskanyitogatóak, mert a sajtótermék létrehozása nem cél, hanem eszköz annak a kezében, aki névvel, vagy névtelenül minden viszontagság ellenére életben tartja – tehát finanszírozza – ezeket a saját mártíromságukba belegyönyörödött tollforgató zsoldosokat.”
Honnan veszi, hogy egyáltalán van, aki zsoldot fizessen? Én az elmúlt harminc évben politikusoktól leginkább csak olyasmit láttam, hogy ingyen és bérmentve követelték, hogy kampányoljon nekik a sajtó. Szóval a pártoktól független sajtónál ilyen finanszírozás nincs, ahol van, ott már régen rossz is a helyzet. Bár… kezdem érteni, mit akar ez az ember. Az ő paranoid, konteós világában mindenki zsoldos, aki nem, az éhen hal. Mindenki megvehető, mindenki gazember, csak ott lát különbséget, hogy vannak, akik az egyik csapat gazemberei, vannak, akik a másiké. Rossz lehet így látni a világot. Mellesleg, mintha emlékeznék valami olyanra is, hogy idén májusban a Pesti Srácok tarhált… az hogyan volt lehetséges ezek szerint?
„A Szabadság téri nagykövetségen rendezett lazac szendvicses sajtóreggeliken (melyekre valamiért mindig inkább a balos orgánumok képviselői hivatalosak) bizonyára érdekes és bennfentes hírekkel gazdagodnak a vendégek, amiket a házigazdák a sajtó- és véleményszabadság iránti rajongás jegyében teljes önzetlenséggel osztanak meg.”
Lazacos sajtóreggeli? Talán a kilencvenes évek elején… de akkor még a Fidesz sajtótájékoztatóin is tokajit adtak. Manapság szabványos a menü: kávé, szénsavas és szénsavmentes ásványvíz, meg száraz pogácsa. Régóta keresem, hol árulják a pogácsaszárító készülékeket, mert ilyennek egyszerűen kell lennie. Amerikai nagykövettel beszéltem már életemben kettővel is, de utasítást vagy pénzt egyik sem adott. Svéd nagykövetnél is vacsoráztam már, de az sem utasított, nem is fizetett. Viszont volt lepényhal-leves, amit nem igazán szerettem.
„A közelmúlt legnagyobb médiakudarcának tekinthető Pegasus-ügy volt talán az egyik legjellegzetesebb példája annak, milyen módon próbálja a nemzetközi baloldal érdekkörébe tartozó sajtó rácsibészelni a közéletet egy olyan témára, ami önmagától nem verte volna ki a biztosítékot. Éppen azért érdekes a sztori, mert az erőfeszítés abszolút hiábavalónak bizonyult.”
Érdekesen mondja a saját véleménye ellenkezőjét az úr. Ugyanis persze, hogy nem veri ki a biztosítékot, ha nem tudjuk meg, így, hogy megtudtuk, egy időre kiverte. Persze, hogy amit nem lát a szem, attól nem fáj a szív, de hiszen pont azért van a sajtó, hogy lássunk! Való igaz: egy irányított, eszközként, sőt, fegyverként használt sajtóban ennek az ügynek esélye sem lett volna a megjelenésre, de épp az bizonyítja, miszerint nem minden sajtó eszköz, hogy – megjelent. Hiszen a botrány kipattanásában minden kormányzat ellenérdekelt volt az egész világon!
A végére még kapunk egy intelmet, ne menjünk el üres kézzel:
„ÓVATOSAN BÁNJUNK TEHÁT AZ ÚGYNEVEZETT HÍREKKEL! MERT SEMMI NEM JELENIK MEG ÉRDEK, VAGY CÉL NÉLKÜL.”
Nehogy el tessék hinni az időjárás-jelentést vagy a sporteredményeket: azoknak a közlése is bizonyára érdeke valakinek. Ez az ember azt hiszi, hogy a sajtó csinálja a híreket, gyártja, készíti – pedig hát csak megírja azt, ami tőle teljesen függetlenül történik. Ha mi találnánk ki őket, senki sem olvasná a lapot, hiszen nem lehetne elhinni egy szavát sem. És ez az úr már jó ideje publikál a kormánymédiában! Ha eddig nem sikerült rájönnie, mivel foglalkozik az újságíró, akkor már nem is fog.
Én attól tartok, sajnos, hogy rájött. Pontosan leírta, csak nem azt, hogyan működik maga a média úgy általában, hanem azt, hogyan működik az ő médiájuk. Hogy ő maga mivel foglalkozik – és azt hiszi, mindenki olyan, mint ők.
Nagy, alapvető, felfogásbeli különbséget látok itt. Kétfajta, ellentétes felfogás ütközik. Abban a szerencsés helyzetben vagyok, hogy illusztrálni is tudom a különbséget. Talán emlékeznek, hogy az írás elején beszámoltam a CÖF híroldala elleni támadásról. Nos, miközben írtam, kiadtak egy közleményt. Be is mutatom:
„Mint azt bizonyára tapasztalták, Facebook-oldalunkról egy ideje nem érhető el a 2022plusz portál. Ugyanez történt a Civil Összefogás Fórum honlapja esetében is. Ezek az oldalak pillanatnyilag nem érhetők el. Az okokat a szolgáltató vizsgálja, egyelőre annyit tudni, hogy hirtelen maximális terhelés érte a szervert, ezért azt le kellett kapcsolni. Nem zárható ki az egyszerű műszaki hiba lehetősége sem, de az ilyen terheléses támadások leginkább hacker tevékenységre utalnak, aminek a kiváltó oka valószínűleg a közelgő Békemenet lehet. Ha így van, az azt mutatja, hogy az ellen-oldalon rettegnek a békés demonstrációtól és megpróbálják megakadályozni az ezzel kapcsolatos hírek közlését. Ha ez történik, üzenjük, hogy a primitív akció csak még erősebben összekovácsolja a keresztény-konzervatív polgári oldalt, a támadás csak bosszantó, de nem képes útját állni milliók akaratának.
Természetesen mikor újra működőképes lesz szerverünk, folytatjuk munkánkat, nem állíthat le minket semmiféle hacker támadás.”
Támadás volt, az nem kétséges, de azért nem valószínű, hogy annak a célpontja pont a Békemenet vagy a „keresztény-konzervatív polgári oldal” lett volna, hiszen pár nappal előtte meg a másik oldalt bombázták szét ugyanígy. Meg is jósoltam tegnap, hogy többet fog mostanság állni a magyar online sajtó, mint működni. Igen ám, de a független lapok nem emlegettek politikai támadást, még ha utaltak is rá, hanem előkerítették a rendszergazdákat és nekiálltak elhárítani a hibát, minél előbb, hiszen a piacról élnek. Ezzel szemben a CÖF azonnal tett egy politikai nyilatkozatot, mert – ez a szervezet meg a politikából él. A rendszergazdák másodlagosak.
Valahol ez a különbség, kérem.
És nem kicsi.
No, horgonyt fel, mert a Tajvani-szorosba vezényeltek.
Nehéz az atommeghajtású repülőgép-hordozók élete, higgyék el nekem.