… levonhatunk némi tanulságot. Mindenekelőtt azt, hogy ne akarjanak pontosak lenni. Ez különben sem tanácsos, és nem is megvalósítható, de annyira se akarjanak, amennyire mégis.
Ariadné fonalát keresgélve Ariadné nélkül azt lehet csinálni, mint a vadászkutya: ide-oda szaladgálni bokrok és fák között, és elindulni az első nyomon, ahonnét mindenképpen beleütközik az ember a következőbe, onnét az azután következőbe, hogy végül valahol kiérjen az erdőből, és vagy lesz ott valami, vagy nem, vagy az lesz, amit várunk, vagy valami teljesen más. Ami pedig a pontosságot illeti, még csak műszaki embernek se kell hozzá lenni, hogy konstatáljuk: ha azt akarjuk, hogy egy ajtó kinyitható legyen, mindegy, hogy a milliméter törtrészével keskenyebb, mint a kerete, vagy egy fél méterrel. Intervallumok vannak, szakaszok, és „tól-ig” határok, ahol sem a „tól-”, sem az „-ig” nem megragadható, csak ami köztük van.
A huzat, az már más tészta.
Az olvasmányaink szerzői viszont mintha nem így gondolkodnának, különösen, ha tudósok. Vagy nem tudósok, csak filozófusok. Az a legrosszabb. Két teljes napig szenvedtem egy pár oldalas dolgozattal a virtuálisról, Porphüriosz fájától (nem írom le, mi az, és nem is javaslom kora reggel, hogy megnézzék, pedig önmagában nem bonyolult, ha nem bonyolítják) Merleau-Ponty fenomenológiájáig minden volt abban, hogy megértessék, amit végül… pillanat, összeszámolom. Megvan: kötőszavakkal és névelőkkel együtt kilenc szóban fogalmaztam meg, úgy vélem, példák nélkül is jól felfoghatóan. Na mindegy, elvoltam ezzel, mint a befőtt, nem volt Békemenet, se Ellenbékemenet, nem kellett sem Orbán, sem a sleppje baromságait olvasnom, a baromságokra reagáló baromságokat sem, mit se tudtam az Origo terheléses megtámadásáról, ne szóljanak, most már tudok, épp e pillanatokban is zajlik, előtte volt a 444-é, azt is tudom, oké, azt akkor is tudtam.
Játszik a gyerek, csak játszana jól.
De jól azért nem játszik, ha a mai támadó egy ellenzéki gyerek. Ha történetesen ez is kormánypárti gyerek, akkor jól játszik. (Persze az is előfordulhat, hogy mindkét támadó ellenzéki gyerek, sőt az is, amit Tamás barátom írt, hogy egy orosz hackertanuló.) Gleiwitzre mindig van igény. Jó, most már Gliwice, legfeljebb majd lengyel fegyencek fogják német katonaruhában megtámadni. Ha a Föld mágneses pólusai foroghatnak, a politika miért ne foroghatna? Aki amerikai Washington és Lincoln korában republikánus volt, az ma demokrata, mert akkor ez azt jelentette, ma meg nem azt, Kossuth még nacionalista volt és liberális, talán ő volt az utolsó Petőfivel, aki a radikálisabb verziót képviselve olyan jakobinusféle soviniszta lehetett, ma itthon simán lefasisztáznák vagy lenáciznák, szlovák kollégái meg lerenegátoznák, aztán – közben – jött Marx és az internacionalizmus, amire nacionalizmus és internacionalizmus oldalt váltott, baloldalra került az internacionalizmus, jobboldalra a nacionalizmus. Most éppen így van. Garibaldi még büszkén diktátorkodhatott, Orbán már szégyelli. A patrícius Publius Clodius Pulcher, Caesar kortársa, Cicero politikai ellenfele is büszkén és nyíltan hirdette, hogy ő demagógosz akar lenni, igazi néptribunus, mivel pedig néptribunus csak plebejus lehetett, még egy plebejus örökbefogadó apáról is gondoskodott (aki egyébként nagyjából vele egyidős volt), mert a „demagóg” akkor teljesen más tartalmú volt, mint ma, akár a „diktátor”.
Az eszmék meg közben szépen ellangyulnak.
Azt írja a bédekker, nekem már csak a bédekker maradt, jobboldali és baloldali bédekkerek, itt vagyok még ma is a Balatonnál, nincs békemenet, még Velencei-tó sincs, ott se lassan, ahol lennie kellene, tehát azt írja a 444, hogy polgári piknik lett az echte, valódi acsarkodásból, fényképezkedéssel, májusfával, disznóöléssel, hazudok, azokkal nem. Humor, jókedv, és daliás izomzat, Sándor Gyuri így mondaná. Ővele a Bartók Béla úti műegyetemi klubban találkoztam először, ő előadott, én nőkre vadásztam, azt mondta, nekem könnyű, mert én szép vagyok – akkor még az voltam –, be is lopta vele örökre magát a szívembe. Így megy ez. Ez a tanulság az effélékből. Nincs már (a biztonság kedvéért üres tárral) május elsején felvonuló, davaj-gitáros munkásőrsereg, mint ötvenhétben volt, nincs Molotov-koktél, mint kétezerhatban, nem takarodik senki. A téren egy padon üldögél / a bölcsen lemondó szenvedély, ahogy Koncz Zsuzsa néni énekelte a nyolcvanas évek elején.
Nincs már szenvedély se.
Baj lenne ez? Vagy valamiféle hangulatindikátor? Baj Tata előtt van (innenfelől nézve után), de a hangulatindikátorság igaz. Konszolidálódni látszik a rendszer. Banán is van dögivel, lassan az a legolcsóbb gyümölcs, a pápuákok se masszálnak már pántlimasszát, hanem ezt csomagolják nekünk néhány baksisért, a tévé- és rádiócsatornákkal Dunát lehet rekeszteni, aki Orbánt akar hallgatni, ezer forrásból hallgathat. Az igazán gazdagok még töpörtyűt is ehetnek, amennyi beléjük fér. Lehet helikopterrel menni bárhová, egy bizonyos IQ-szint alatt bárki lehet bármi, de az se probléma, ha ez az IQ magasabb, ha az aspiráns valamiben kompromittálódott. Még embert se kell ölnie, az az olasz kollégák követelménye, elég egy kis magánéleti vircsaft, magasabb pozícióknál némi korrupció vagy közpénzlopás. Kisujj marad, a tetkót meg rühelli a főnök.
Tehát minden a legnagyobb rendben. Néhány fásult kutyától nem kell megijedni, a fásult hívek meg sokan vannak. Hogy mennyire sokan, tudja a jó ég, vagy a csizmás kandúr, ha most elhallgatnak, akkor tényleg, de ha nem hallgatnak el, amit valószínűsítek, akkor talán mégsem annyira. A vonulgatás nem mindig közvéleménynyilvánítás, lehet elvárásteljesítés is, lásd 56′ kontra 57′. Sőt, lehet más is, például némi pluszbevétel, ingyen városnézés, Fischerbastei, Burg, Matthiaskirche, Gulasch, Tschikosch, Bundasch, und so weiter. Lengyelül és olaszul sajnos nem tudom, a székelyek meg maradjanak lent a Dózsa térnél.
Hívta a város, hívták a fények (ó, Szőke Anni, becsaptak téged).
És akkor mi van? A tizenharmadik havi nyögdíj vidékre is elmegy.
Szóval nem olyan nagyon biztos dolog ez. A Győztesek Kongresszusa, a mosolygó Kirov elvtárssal az első sorban, az ezervalahány küldött a Szovjetunió minden részéről, Lenin-sapkák, tübitejkák, kalapok, Szergej Mironovics hajadonfőtt, aztán a háromszáz ellenszavazat, titokban, lett is dolga Blohin mesternek, a Lubjanka főhóhérának, mert mit lehetett tudni, ki.
Hát most se lehet mittudni. Vagyis értik, mit akarok mondani.
Nem születünk filozófusnak, ugye.