Az a kép a néniről és tábláról, igen. Csak nem bébi, hanem valaki más. A Valaki. Aki lehet bébi is, természetesen.
Csak egyetlen polgári szót még a Békemenetről. Volt rengeteg busz. Letagadhatatlan, ha tagadni is akarják. Voltak külföldiek, echték és magyarok. Hogy mennyiért, hallani ezt is, azt is, legutóbb például a varjak (verebek már nincsenek, lassan galambok se, csak varjak) azt csiripelték, hogy húszezer plusz a busz per koponya. Ámde tömeg is volt, és az valóban a százezres (vagy több százezres) plafont verte. Mármost mennyi busz lehetett? Száz? Kétszáz? Tudják, meddig érne egy kétszáz buszos sor? És vonatok, helyesbít az olvasó. Jó, még akkor vonatok. Háromszáz busz – felfelé saccolva – olyan harminc, de legyen negyvenezer ember. A vonatutasok legyenek még egyszer annyian. Kizárt persze, de legyünk nagyvonalúak.
Akkor még mindig marad húszezer és a százezren felüliek.
Ha – feltéve – azoknak is adtak valamit (nem mindenkinek persze), az viszi ugyan a pénzt, de nem ez a lényeg. A lényeg, hogy elfogadták. És a választások előtt is elfogadnak mindent, belevéve a szellemi táplálékot is?
Mint a huzat.
Nemrég a Petőfi híd pesti hídfője előtt levő aluljáróba vetett a rosszsors. Van ott egy leülős kocsma, a szabadtéri részen. „A Gyurcsány megmondta! Adót akar emelni. Kiveszik a pénzt a zsebedből.” És ez még egy szolidabb, visszafogott alkoholista volt.
Fel nem tételezi senki, aki nem abban él, hogy mi a nyomor. Látja ugyan a hómlesszeket (ha már azt a címet adtuk ennek a cikknek, amit, legyünk stílusosak), érzi is őket, ha tömegközlekedési eszközre száll, különösen a négyes-hatosra, de nem rögzül. Hétfőn elmentem a tüdőszűrő-leletemért (én jó állampolgár és hipochonder vagyok és évente megcsináltatom magamtól). Ha létezik tipikus hajléktalan, a hajléktalanság összes jegyével, az állt előttem. Hajtól, szakálltól, ruhától a szagig a hajléktalanság megtestesítője. „Lakcímkártya?”, néz rá az ablak mögött ülő hölgy.
Természetesen az is feltehető, hogy ez az irdatlan tömeg, amit látni voltam kénytelen, egy kedélyes bulira jött. Nincs már bennük az a régi láng, ami tizenöt éve. Vagy tizenkét éve. Tizenegy. Mitől lenne?
Jól megy minden.
Legalábbis úgy látszik. Még egyelőre, mondaná Fekete István. A többit meg rákenik a rákenhetőkre, riposztoz az Olvasó. Meg fogják próbálni, hisz eddig is azt tették. De, drága elemző urak és úrnők, ne a Békemenetekből induljunk ki. Egyfelől azért ne, mert azok, mint érzékeltettem, még azok is sokkal differenciáltabb jelenségek, mint amit a puszta ránézés sugall, azok sem csak „úgy vannak”, a tömeghez képest pedig egy elkényeztetett szerető vagy feleség, egy hisztérikus sugar baby smafu. Annyi a különbség, hogy a sugar daddy itt nem a saját zsebébe nyúl.
Elképzelem a konzumhölgyet, amint egy nyolcdekás baromfipárizsival akarják majd kiszúrni a szemét.
Másrészt azért ne induljunk ki a Békemenetekből, mert a világ minden kvázi szabad felhasználású (nem kéne annak lennie) közpénzéből olyan díszletet és látványt lehet varázsolni, amilyet akarnak. Ha egy ország összes forrása egyetlen (papíron kettő) pártnak van alárendelve, sőt, egyetlen embernek, a többi már csak az ámítótehetségen múlik, az pedig van neki. Ha én most Orbán Viktor helyében lennék, és látnám azt a szánalmas töketlenkedést, amit az ellenzékem művel, tobzódnék az ötletekben. Ráadásul olyan ötletekben tobzódnék, amelyekből a látszólagos pazarlásom ellenére jól jöhetek ki, ha hatalmon maradok. Más szóval, hatalmon is maradhatok, és jól is jöhetek ki belőle. Ilyen például az üzemenyagárak emelkedése. Minap a Generalisszimusz belengette, hogy esetleg arra kényszerülnek, hogy befagyasszák őket. Ha én volnék a generalisszimusz, várnék egy kicsit, és be is fagyasztanám. Aztán – lásd a közműszolgáltatások árait – ott tartanám akkor is, amikor a világpiaci árak elindulnak lefelé. Már arra se kellene ügyelnem, hogy ne szóljam el magam, ahogy a minap elszólta valamelyik potentát, le is írták az ostobák a sajtójukban: ma, mondja a nyilatkozó, négyszáz forint felett fizet egy külföldi fogyasztó a gáz köbméteréért, míg a magyar hatvanvalahányat. Ez a négyszáz forint, tette hozzá ügyesen és okosan, úgy a negyvenszerese, mint amit a nem a magyar Kánaánban élőknek néhány hónapja fizetnie kellett. Amikor viszont mi – ezt már nem mondta, szerintem nem is gondolt rá – a hatszorosát fizettük annak, amit ő fizetett. Kivéve persze Lagzi Lajcsit.
Ez a büdös kapitalizmus.
És ezt úgy éli meg a NER-tag, ahogy mondják neki. Occam borotvája már a bőrét borotválja, akkor is. Szemkilövetés, adót emel, vizitdíj volt, hazudott, elk.rta. Akkor, ködösített tegnap a Vezér, akkor, amikor a kommunisták (ez a varázsszó ma jelent meg tömegével) uralkodtak, annyi volt az átlagfizetés, mint ma a minimálbér. Hogy azóta eltelt tizenöt-tizenkét-tizenegy év, senkit nem fog érdekelni. Az se, hogy a nagypapám még pengőben kapta a fizetését, százas nagyságrendben, a háború csak jót tett, mosolyogna a Tábornok, ha akkor lenne, hány millpengőt is kap most? Akkor világválság volt, most nincs világválság.
Egyelőre.
Ne ettől a társaságtól várjanak megváltást. Márki-Zay okos választás volt, a vékonyabb fa, aminek neki fogunk menni, ha van benne elég kitartás, lehet egy Kerenszkij is akár, az Ideiglenes Kormány élén, csak Kerenszkij-i ambíciói ne legyenek: ne próbálja a hozzá hű csapatokat egyben tartani, olyanok ugyanis nem lesznek. De hogy nem az a vérszegény társaság segíti majd őt hatalomra, akiket a pódiumokon látni, arra mérget vehetnek. Arra is, hogy nem a nép, hacsak közvetve nem. Akkor ki? Cseh Tamás úgy fél évszázada már elénekelte:
Elutazott tőlünk családunk egyik tagja,
Akit oly hőn szerettünk,
Egy Valóság nevű nagybátyám.
Sajnos már nincsen velünk,
Levelet ír csak nekünk,
Sajnos már nincsen velünk,
Levelet ír csak nekünk.
Ha levél jön tőle, csak úgy kapkodjuk ki egymás kezéből,
Sírva és nevetve olvassuk jellegzetes kezeírását.
Ezer csókkal is felér
Egy egy gyöngybetűs levél.
Ezer csókkal is felér
Egy egy gyöngybetűs levél.
„Habár távol élek, remélem megvagytok
és szorgalmasan ápolgatjátok még az emlékem,
és hosszú esték során
Gondoltok néha reám.
És hosszú esték során
Gondoltok néha reám.
S felhasználva az alkalmat, felhívom a család tagjainak
Becses figyelmét a szükséges óvatosságra,
Mert adódhatnak bajok,
Most, hogy én távol vagyok.
Mert adódhatnak bajok,
Most, hogy én távol vagyok.
És ezzel zárom is soraim, ölelek, csókolok
Mindenkit és maradok tisztelettel, Valóság.”
S családunk sír meg nevet
Olvasván ezt a nevet.
S családunk sír meg nevet
Olvasván ezt a nevet.
Ő, ő. Kár, hogy most megint elutazott. Így akkor egy kicsit még marad nekünk Bébi.